-Rinawyn, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte Arya, miközben könyökével óvatosan oldalba bökte barátnőjét a pad alatt.

-Mi? Ja igen, persze... Mit is mondtál? – a szőke lány elkapta a tekintetét az ablakról és visszafordult vöröshajú padtársa felé.

Araya összeráncolta a szemöldökét és csak azután szólalt meg ismét, hogy vetett egy megrovó pillantást Rinawynra.

-Áruld már el végre, hogy mi bajod van, mert így nem tudok segíteni.... – mondta immár ellentmondást nem türő hangon, de a szőke lány csak felsóhajtott és ismét elfordult és kibámult az ablakon. Odakint még mindig zuhogott az eső és még az ilyenkor szokottnál is jóval sötétebb volt, mintha az időjárás is az ő lelkivilágát akarta volna tükrözni.

Az utolsó előtti órájuk volt aznap, a mindenki által gyűlölt irodalom, a szintén mindenki által gyűlölt tanárnővel, aki egyetlen épkézláb mondatot se tudott összerakni magától, anélkül, hogy legalább kétszer meg ne akkadjon beszéd közben.

A percek csigalassúsággal teltek, amióta csak becsöngettek. Az osztály legtöbb tagja már amúgy is fáradt volt, az előző tanórákon írt dolgozatok mindenkiből kiszívták még a maradék életerőt is. Már jócskán benne jártak a félévben, november közepén járt az idő. Az ősz vége nem hozott csikorgató fagyokat, sem zúzmarás reggeleket... Csak esőt, szelet és ronda, szürke felhőket. Rinawyn akkorát sóhajtott, hogy az arcát keretező szőke tincsek belelebbentek. Kimerült volt és nem is érezte magát jól, alig várta, hogy végre megszólaljon a csengő és mehessenek már. Persze még hátra volt egy tesi óra is. Azt viszont legalább szerette, ott legalább nem kellett arra koncentrálnia, hogy néhány ööö, izé, eee és hasonló mondatkitöltő szavak közül kihámozza azt, amit majd meg is kell tanulnia.

-Hali, kértem valamit.... - szólalt meg Arya most már türelmetlenül, de tudta, hogy hasztalan.

Aggódalmas arccal nézett barátnőjére, szemében kétségbeesett fény csillant, még ha ezt Rinawyn nem is vette észre.

Araya egy pillanatra lehunyta a szemét és vett egy mély lélegzetet, hogy átgondolja mit tegyen. Néhány pillanat alatt sikerült elérnie, hogy megszűnjön a környezet számára és csak a sötét és néma csend vegye körül. Az osztály zaja elhalt, a tanárnő makogó hangja is elhallgatott, egyedül csak azt a gyenge vibrálást érezte, ami Rinawyn felől sugárzott.

“ Egyre gyengül a furyokuja, ahogy egyre kevesebb a kapcsolata a szellemével. Ha ez így folytatódik, abba akár bele is halhat! Nem értem, hogy miért jött vissza...” – gondolta magában a vörösbarnahajú sámánlány, majd hirtelen ismét kinyitotta a szemét. Barátnője még mindig a könyökére támaszkodva bámulta a kinti zord időjárást, gondolatban egészen biztos, hogy messze járt. Araya megrázta a fejét, majd oldalra fordult és mintha csak a falra függesztett naptárra lenne kíváncsi, óvatosan elnézett balra. Apró szellemalak lebegett mellette, egy pici tündérlány, aki csak tanácstalanul megcsóválta apró fejecskéjét. A sámánlány azért elmosolyodott, majd visszanézett barátnőjére.

“Vissza kell jutottnom a saját világába, mindenáron! Ő segített nekem, én is fogok neki! Csak tudnám, hogy hogyan... Hisz magától kell ráébrednie, hogy ő valójában nem idetartozik....”

-Araya? – szólalt meg hirtelen a szőke lány, kizökkentve ezze a gondolkodásból a másikat.

-Gyere, menjünk, kicsöngettek. Még át is kell öltöznünk... – magyarázta Rinawyn, miközben felállt és a vállára vette a táskáját.

-Ööö, igen, persze,már mehetünk is. – vágta rá Araya gyorsan és pakolni kezdett. A szeme sarkából még látta, ahogyan Rin fintorogva kerüli meg a tanári asztalt és ez mosolyt csalt az arcára.

-legalább egyvalami nem változott. – suttogta halkan, majd bevágta az utolsó könyvét is a cuccai közé és sietve csatlakozott szomorú barátnőjéhez.

-Na, gyere, már nincs sok a végéig, versenyezzünk! – kiáltotta boldogan Araya és gyorsított. Rinawyn halkan felnevetett, majd követve barátnőjét beelőzött a futók között. Tesi óra volt, az utolsó óra ezen a napon, jól esett neki egy kis mozgás. Futni pedig kifejezetten szeretett, de se ő, se a mozgásmániás Araya nem csípte azt a tempót,amit az osztálytársnői futásnak könyveltek el magukban. A táv vége felé rendszerint begyorsítottak, hogy a maradék erejüket is kierőszakolják magukból, s Araya hajlmamos volt versenyt is csinálni a dologból.

Rinawynnak már esélye sem volt arra, hogy utolérje barátnőjét, aki versenyszerűen atletizált már évek óta, de azért nem állt meg és másodikként élt célba. Araya már várt rá, épp a futás közben kissé széthullott haját igazította, miközben boldogan mosolyogva mutatott a szertár felé:

-A tanárnő mondta, hogy hozhatunk ki röplabdát. Van kedved játszani?

-Hát, nem is tudom... De végülis miért ne? Egy perc és itt vagyok. – vágta rá a szőke lány és halványan elmosolyodott, majd gyorsan elszaladt a labdáért.

A szertár ajtaja tényleg nyitva volt, így nem maradt más dolga, mint kiválasztani a megfelelő labdát és vissamenni a többiekhez. Rövid válogatás utána tekintete a kedvenc kék-fehér labdáján akadt meg és már éppen nyúlt volna érte, amikor hirtelen megszédült és éles fájdalom hasított a fejébe. A fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy azonnal összeroskadt volna, ha nem kapaszkodik meg a labdákat tartó polcrendszerben. Görcsösen szorította a fémszerkezetet, arca elsápadt, kapkodva szedte a levegőt. Lehunyta a szemeit, csak arra tudott gondolni, hogy szűnjön meg ez a hirtelen jött fájdalom, ami minden egyes porcikáját átjárta, de nem akart enyhülni. A szertár lassan kezdett elhomályosulni, a tárgyak körvonalai elvesztek abban a fehér ködben, ami egyre közelebb férkőzött hozzá. A szőke lány igyekezett megtartani az egyensúlyát, de a fájdalom egészen lebénította, úgy érezte, hogy megszakad a szíve, ha valaki nem segít rajta.

-Rin...Rin... Hallasz engem? Gyere vissza, szükségünk van rád! Ide tartozol, gyere vissza! RIN!

A hang távoli volt és kísértetiesen halk. Mintha nem is ebből a világból érkezett volna... Mintha...

Rinawyn hirtelen elengedte a polcot és összeroskadt a padlón. Arca halottsápadt volt és kiverte a víz, szemei lecsukódtak, sűrű szempillái alól folytak a könnyek.

-Rinawyn? Jössz már végre játszani? – nyitott be hirtelen az ajtón Araya, de szinte kővé dermedt a rémülettől. barátnője ájultan feküdt a földön és nem mozdult. A vöröseshajú lány azonnal reagált. Becsukta maga mögött az ajtót, majd a szőke lányhoz rohant és letérdelt mellé a padlóra. Kezét a homlokára tette majd megsimogatta az arcát, miközben aggodalmas pillantást vetett a mellette megjelenő apró tündéralakra.

-Neela, segítenünk kell neki, különben belehal. Vigyük haza!

-Késő. – válaszolt egy harmadik hang, mire Araya azonnal felkapta a fejét.

-Te mit keresel itt? – kérdezte hűvösen, miközben dühösen visszafordult barátnője felé.

-Segíteni jöttem, vissza kell vinnem, különben belehal abba, hogy a lelke ketté van szakítva. – válaszolt nyugodt hangon az ismeretlen, mire Araya ismét ránézett.

A magas, izmos indián férfi mellette állt, hosszú, barna haja egészen a derekáig ért. Szigorú fekete szemeiben őszinte aggodalom tükröződött, miközben letérdelt a két lány mellé.

-De Silva... Egyedül kell visszamenni, nem segíthetünk rajta....

Az indián halványan elmosolyodott és a lány keze után nyúlt. A vörösesbarna sámánlány ujjai megremegtek, ahogy a férfi erős tenyere összezárult a keze körül, de nem húzódott el.

-Sajnos már nem ilyen egyszerű, mivel... – Silva ajkait mély sóhaj hagyta el, s csak utána folytatta:

-Bonyolult lenne elmagyarázni, maradjunk annyiban, hogy Wyn és Mira már nincs vele így magától nem tud viszatérni. Ezért vagyok itt, hogy segítsek neki...

-De hát... Én most semmit sem értek... – szólt a lány kétségbeesetten, de az indián csak megszorította a kezét és finoman megcsókolta az arcát.

-Bízz bennem, nem lesz semmi baja... Minden rendben lesz... S ha Ziknek is vége... Akkor mi is együtt lehetünk majd...

Arayából szemei elfátyolosodtak és a következő pillanatban előtörtek a könnyei. Silva megnyugtatóan ölelte magához, majd megsimogatta a haját és felsegítette. A lány némán figyelte ahogy a férfi ismét lehajol és tenyerét Rinawyn homlokára teszi. Barátnője eddig szapora légzése lassan megnyugodott, de továbbra sem tért magához. Silva csukott szemmel koncentrált és a kezei halványan fényleni kezdtek, meleg aranyszínű fényt árasztva. A fény körbevette az ájult sámánlány testét, majd lassan kavarogni kezdett a két alak körül. Silva még egy utolsó pillantást vetett Arayára, majd a következő pillanatban a fény mindent körbevett és mire Araya ismét kinyitotta a szemét már csak Rinawyn feküdt a padlón.

Ijedten térdelt le ismét barátnője mellé, de mielőtt bármitis tehetett volna, Rinawyn megmozdult, majd lassan kinyitotta a szemét és felült. Kissé fintorogva fogta meg a fejét és értetlenül meredt vöröshajú barátnőjére.

-Mi történt? – kérdezte, de hangja tompán és üresen, szinte már lélektelenül csengett. Araya könnyei elapadtak és fürkészően figyelte Rinawyn arcát, de nem válaszolt azonnal.

“Hát sikerült neki... Silva magával vitte a lelkének azt a részét, ami nem ide tartozik... S ez a lány most nem Rin Asakura többé, csupán egy lélekdarab, ami épp ahhoz elég, hogy a teste életben maradjon...” – gondolta, de amikor Rinawyn sürgetően ránézett, csak ennyit mondott:

-Beverted a fejed a polcba, ennyi az egész. Na gyere, a többiek már várnak... – hangjában erőltetett vidámság csendült, miközben óvatosan felsegítette barátnőjét a földről.

Rinawyn elengedett egy halk köszönömöt és már ment is kifelé a szertárból, vissza sem nézve.

Araya mélyet sóhajtott, ahogy a lány alakja eltűnt az ajtóban, majd halkan csak ennyit suttogott bele a terem állott levegőjébe:

-Most már csak rajtad múlik Rin Asakura... Mentsd meg a többieket, a világot, de elsősorban magadat.

*

Odakint hatalmasat dördült az ég és Rin hirtelen kinyitotta a szemét. Eltartott néhány pillanatig, amíg felfogta, hogy hol is van, de akárhogy erőltette is az agyát, nem tudta, hogy mi történt miután Lennel hazaértek.

-Zik támadása! – kiáltotta és felült az ágyban. Wyn azonnal megjelent mellette, arcán sugárzó boldogsággal.

-Hát sikerült! Visszatértél! – mondta boldogan és fejet hajtott sámánja előtt.

-Már azt hittem, soha többé nem látlak. - tette még hozzá, de a szőke Asakura csak megrovó pillantást vetett rá.

-Hiszen te küldtél vissza. Méghozzá...

-Nem, nem én voltam. – szólt közbe a vízitündér, de arcáról nem tűnt el a mosoly.

-Be kell hogy mutassalak valakinek... – tette hozzá, majd kissé eltávolodott a lány ágyától és az ablak felé mutatott. Rin követte a tekintetét, barna szemei elkerekedtek amikor meglátta a hirtelen megjelenő szellemalakot Wyn mellett. A szellemlány mosolyogva hajtott neki fejet, de nem szólalt meg, csupán kékeszöld tekintetét fúrta az övébe.

Rin meglepett arccal mérte végig legújabb vendégét, még a kinti harcról is egészen megfeledkezett. Egyre csak bámulta a szellemlány magas és karcsú alakját, hosszú, copfba fogott szőkésbarna haját, kedves és mosolygó arcát, ami mégis szigorú volt. Tekintete megakadt a két fekete kardhüvelyen is, valamint azon az apró barnás szőrgolyón, ami a lány nyakában pihent összetekeredve.

-Rin, hagy mutassam be neked Mirát, Ereniel lányát, az eddigi legnagyobb segítődet, a lelked egyik részét.... – szólalt meg Wyn megtörve a csendet, még mindig boldogan mosolyogva.

-Üdvözöllek Rin, örülök, hogy visszatértél ebbe a világba. – Mira hangja kedves volt, az Asakura lány még se jutott szóhoz a döbennettől.

-Lesz mit megmagyaráznod neki, úgyhogy siess, mert kevés az időnk... – jegyezte meg Wyn és leült Rin mellé az ágyra.

-Igen, itt az ideje, hogy még több titokra fény derüljön. –bólintott a szamuráj lány szelleme és belekezdett a mesélésbe...