A sivatag homályba burkolózva feküdt a lábai alatt, a sárga homok most mélyszürkén terült szét. A levegő alig mozdult, csak néhány kósza légáramlat lebbentette meg a fiú hosszú, barna fürtjeit, amik egészen leértek a derekáig. Okos, mégis kegyetlen barna szemei kutatva fürkészték a messzeséget, élvezte a bőrét lágyan simagató, hűvös hajnali levegőt. Ajkai diadalittas mosolyra húzódtak, szemeiben különös fény csillant.
-Zik mester!- hallatszódott hirtelen egy vékonyka hang a háta mögül, mire a sámán hátrafordult. Pillantása azonnal megakadt a szikla szélén álldogáló néger kisfiún, s összehúzta a szemeit.
-Mit akarsz Opacho?- kérdezte hidegen, majd visszafordult a sivatag felé. A kisfiú mintha egy pillanatra megszeppent volna, de aztán csak nyelt egyet és belekezdett a mondanivalójába:
-Ma van az a nap, mester? Ma fogod megszerezni a ....
-Igen, Opacho, ma fogom megszerezni mindazt, ami engem illet. A lelkemtől kezdve egészen a sámán koronáig és a Lelkek Királyának erejéig... Eljött az én napom....- az Asakura fiú szinte már vidáman vágott közbe és még szélesebben elvigyorodott:
-Ma minden megváltozik. S nem lesz senki aki megállítson....-halkan elnevette magát, majd lehunyta a szemeit és egy percig némán élévezte a kesernyés illatokat hozó szél lágy hullámait.
-Mester...s ha Yoh és...
-Velük nem lesz probléma, Opacho, hányszor mondjam még? Egyszerűen megölöm őket és a lelkük, valamit ezzel együtt az erejük is az enyém lesz....- válaszolt Zik egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában, s ismét a fiúhoz fordult:
-Miért nem vagy képes felfogni a tervemet? Mindenre ügyeltem, nem lesz gond.... Nem tudnak megállítani... Most már nem...
-De mester....
-Nincs semmi de, megértetted?! Inkább indulj és keresd meg a többieket.... Hamarosan indulunk....
A kisfiú még akadékoskodott volna, de ahogy meglátta mestere villámló tekintetét, inkább elhallgatott és sarkon fordult. Épp indulni akart lefelé a több méter magas sziklaképződményről,amikor hirtelen szembe találta magát egy csuklyás idegennel. Hatalmas barna szemei ha lehet még nagyobbra nyíltak és ijedten nyöszörögni kezdett:
-Zik mester....-kezdte és rémülten hátrált pár lépést, de az idegen csak kiegyenesedett és fenyegetően rámordult:
-El az utamból,vakarék!
Az Asakura fiú második látogatója hangját felismerve azonnal elfordult a sivatagtól és a csuklyásra szegezve a tekintetét,megszólalt:
-Mindent elintéztél?... Nichrom...
Szavaira az ismeretlen azonnal megállt, majd egy mély meghajlás után lehúzta a fejéről a köpenyét. Skorpiófarokra emlékeztető hajfonata előtekeredett és leomlott a hátán, arca a megszokott érzelemmentes vonásokat mutatta.
-Természetesen mester... Nem volt nehéz dolgom.... A Tanács tagok többségét nem volt kihívás elintézni, az egyiket még a mi oldalunkra is sikerült állítani... Ő odalent vár ránk.. Viszont...
-Viszont?- Zik arcáról eltűnt a mosoly. Barna szemeit az előtte térdelő fiúra szegezte, de az csak még mélyebbre hajolt, s csak nagyon halkan válaszolt:
-Kalimot és azt a minden lében kanál Silvát sehol sem találtam... De ne aggódj mester, elintézem őket, csak pár órát adj!- emelte fel Nichrom a fejét. Zik elgondolkozva bámult rá néhány másodpercig, s csak utána szólalt meg:
-Most nincs időnk velük foglalkozni...Majd később.... Nem kerülhetik el a sorsukat....
Az áruló tanácstag felnézett a mestereként tisztelt Asakurára. Zik alakja fölé magasodott, szemei gonoszul és kegyetlenül csillogtak. Háta mögött ekkor kelt fel a Nap...a fiú körvonalait vörös izzással rajzolta körbe, nem sok jót ígérve ezzel a baljóslatú előjellel azoknak, akik nem mellette álltak....
-Igenis, ,mester.- hajtott fejet ismét az indián fiú. Zik bólintott, majd a még mindig megilletődve álldogáló Opacho felé fordulva így szólt:
-Indulhatunk is... Szedjük össze a többieket....
A kis néger bólintott, majd mestere mellé lépve lassan elindultak. Nichrom megvárta míg azok ketten elhaladnak mellette, s csak akkor egyenesedett fel. Vetett egy utolsó pillantást a vérvörösen kelő napra, majd diadalittasan elvigyorodott és követte a két sámánt.
*
Hirtelen megcsörrent az asztalon heverő mobiltelefon. Kérlelhetetlen géphangon zenélt, az asztallap teljesen beleremegett. Eltelt egy perc, kettő, a dallam újraindult, szinte megállíthatatlanul tört előre, körbezengte a szobát, behatolt minden apró zugba, mintha arra sürgetné a szerkezet tulajdonosát, hogy minél előbb vegye fel. De a lány nem mozdult. Az íróasztalánál ült, fejét az egyik karjára hajtotta, mintha aludna. Csendben szuszogott, de kezeivel görcsösen szorította a kezében tartott könyvet, mintha abban lelne menedéket. Az ablakon betűző napfény épp a a szőke tincsekkel eltakart arcra esett, de a lányt ez sem zavarta.
A telefon tovább csörgött, ki tudja hanyadszorra játszva le ugyanazt a hangsort. A hívó kitartó lehetett, nem adta fel, türelmesen várt a vonal túlsó végén, mintha tudta volna, hogy a fiatal lány nincs magánál és mélyen alszik.
A lány hirtelen felriadt. Álomittasan emelte fel a fejét, szemeiben zavarodottság tükröződött, mintha első pillanatban nem tudta volna, hogy hol van. Az apró készülékre pillantott, de eltartott néhány pillanatig, amíg eljutott a tudatáig, hogy ennek a hangjára ébredt fel. A feje még egy kicsit kavargott, agyában egymást kergették a gondolatok és a képek, de egyiket se tudta hová tenni valójában. Minden olyan valóságos volt akkor, most viszont...
-Csak álom volt.- suttogta maga elé halkan,. majd megrázta a fejét és kiegyenesedve a készülék felé nyújtotta a kezét. Ahogy ujjai az apró mobil köré zárultak, egy kicsit megnyugodott. Minden a megszokott kerékvágásban zajlik ő csak elbóbiskolt egy pillanatra a tankönyv fölött tanulás közben. Nincsen semmi probléma, egy ilyen zsúfolt és nehéz hét után bármikor előfordulhat az emberrel. Csak ne kelllene holnapra is tanulni ennyit. Egy kicsit mérges volt magára, hogy sikerült elaludnia, de hát már nem volt mit tenni, majd maximum este lesz egy kicsivel tovább fent.
Megvonta a vállát és megnézte a kijelzőt.
-Remek...- sóhajtott fel...- Vajon mit akarhat?- kisimított egy kósza tincset a szeméből és megnyomta a felvevő gombot, ha másért nem is, de legalább azért, hogy a dallam végre abbamaradjon.
-Rinawyn?- szólt bele a vonal másik oldalán egy aggodó, mégis kellemesen búgó fiatal lány hang.
-Ne haragudj Araya, csak lent voltam és nem hallottam, hogy hívsz. –hazudta, majd egy rövid szünet után hozzátette:
-Mit szeretnél?
A hívó fél jól hallhatóan felsóhajtott, mintha megkönnyebült volna, de csak azután válaszolt, hogy megköszörülte a torkát:
-Igazság szerint csak hallani akartam a hangod, olyan hirtelen rohantál el a suliból. Nincs semmi baj?- kérdezte aggodalmasan, de nem kapott azonnali választ.
A Rinawynnak nevezett szőke, szemüveges lány felállt az asztaltól és lassan a telefonnal a kezében járkálni kezdett a szobájában.
“ Mi a fene volt ez az egész? Miért aludtam el? Talán csak túl kimerült vagyok...Vagy beteg leszek, de semmi komoly remélhetőleg... Nem maradhatok ki az iskolából... Én nem.”- egészen belemerült a gondolataiba, észre sem vette, hogy közben már nem is a saját szobájában van, hanem tudatalatt is kisétált a a szobáját az öcséi szobájával összekötö szűk folyosóra és most a nagy, utcára néző emeleti erkélyablaknál állva figyeli a hazafelé siető diákok csoportját.
-Rin?- sürgette Araya, s a lány innen is tudta, hogy a másik városban élő barátnője görcsösen megszorítja a telefont, ugyanúgy, ahogy ő is. Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Rin... Mintha már szólították volna így...valahol...valamikor...talán nem is olyan régen....
-Rinawyn, ha nem akarsz velem beszélni, mert éppen tanulsz, akkor mondd azt, nem fogok megsértődni. Csak kíváncsi voltam...
A hirtelen jött érzés ugyanolyan gyorsan tűnt el, ahogy jött, csak egy kellemetlen motoszkáló gondolat maradt a lány fejében, de nem foglalkozott vele.
-Nem dehogy, csak épp az utcát bámulom, s elment itt egy....egy helyes srác. Tudod, akiről már meséltem...
-Ja igen, emlékszem. Akkor meg mire vársz, miért nem ugrasz utána?- Araya hangja most már vidám volt, jóízűen csípkelődve válaszolt, mintha nem is vette volna észre az előbbi kis közjátékot.
Rinawyn fáradtan elmosolyodott, tükörképe visszaverődött a hatalmas üvegablakról. Ahogy belenézett a saját szemébe, egy pillanatra meglepődött. Arca nyúzott volt, tényleg látszottak rajta az elmúlt hét megpróbáltatásai, de a pillantása megakadt egy vékony rózsaszín vonalon is, a bal szeme alatt húzódott. Nem volt feltűnő, de ő mégis elgondolkozva kezdte el vizsgálgatni.
“Talán csak, ahogy elaludtam a könyvön, megmaradt a nyoma... Majd elmúlik....”-gondolta, majd felsóhajtott és elfordulva az utcától, lassan visszaindult a szobája felé:
-Ne haragudj Araya, de most le kell tennem, holnapra rengeteget kell még megtanulnom bioszból, ajánlom neked is, hogy ülj le tanulni, mert éjfélre se fogsz végezni.
-Ne félts te engem, mostanában nem igazán törődök ennek a világnak a gondjaival... Akkor légy jó, holnap találkozunk reggel. Szia!
-Mi?- szólt a szőke diáklány meglepetten, de a kapcsolat megszakadt, barátnője lerakta a telefont. Megtorpant a küszöbön és csak bámult a kezében tartott kék-fehér készülékre, melynek fénye először csak elhalványult, majd teljesen kialudt.
Rinawyn felemelte a fejét és a szobája ablakán kinézve elnézett a háztetők fölött a ragyogóan kék ég felé.
Rin, nem e világi gondok.... mintha mindez olyan ismerős lett volna neki. A gondolat beférkőzött a fejébe, ott kavargott még akkor is, amikor a telefont lerakva ismét nekiállt a tanulásnak...
*
-Három kilométer futás törpe, szedd azokat a rövid lábaidat, mert utána még takarítanod is kell!
-Jól van, jól van, megyek már!- morogta vissza válaszképp Morty, miközben a fogait csikorgatva Mosuke társaságában kilépett az ajtón. A verendán leült, felvette a cipőjét és már épp a cipőfűzőjével bajlódott, amikor hirtelen megjelent mellette Yoh. A barnahajú fiú azonban nem nézett rá, csak mellé sétált és zsebre tette a kezét. Összeráncolt szemöldökkel meredt az erdő felé, mintha érzett volna valamit, de egy szó nem sok, annyit se szólt apró termetű barátjához. Morty megkötötte a cipőjét, majd felállt és Yohhoz fordult:
-Te is jössz futni?
-Mi? Tessék?- zökkent ki a fiatal sámán a néma elmélkedésből és lenézett a derekáig is alig érő sámántanoncra, aki csak kissé mérgesen megismételte az imént elhangzott kérdését:
-Azt kérdeztem, hogy te is jössz-e futni?
-Ja, nem, én nem, nekem ma csak erősítés van.- felelt Yoh, majd kissé bambán elvigyorodott,mintha lélekben nem is itt járt volna. Morty gyanakodva nézett rá, de az Asakura csak felemelte a fejét és elnézett az erdő irányába.
-Vigyázz ma futás közben, rendben?- szólalt meg egy rövid hallgatás után olyan hirtelen, hogy Morty belerezzent.
-Mi-mi-miért?
-Csak vigyázz és kész. Megígéred?
-Ööö, hát meg persze.... Csak...
-Akkor jó... Később találkozunk.- azzal Yoh megfordult, majd visszasétált a házba. Morty értetlenül nézett utána egészen addig, amíg be nem csukódott mögötte az ajtó.
-Mi a fene ütött belé, nem szokott így viselkedni....- gondolkozott hangosan a fiatal sámán, de aztán csak megvonta a vállát és leugorva a verandáról lassan kisétált a kapuhoz. Megállt a két hatalmas fagerenda között és a ház mögötti dombra nézett, ami élénk zöld színével erősen elütött az ég szürkeségétől. Morty nagyot sóhajtott, majd megcsóválta a fejét és először csak lassú kocogásba, majd közepes tempójú futásba kezdett, de gondolataiból nem tudta kiverni Yoh arcát. “Még sose láttam ilyennek, valami aggasztja valószínűleg. Csak tudnám, hogy mi... A többiek is nyugtalanok, miért csak én nem értek semmit?! Miért van ez mindig így? S amikor meg rákérdezek, hogy mi a baj, akkor csak egy “ Semmi gáz, haver, minden a legnagyobb rendben”-t kapok... Ez nem igazságos! Nem és nem!”- az apró sámán egyre jobban felhergelte magát futás közben, kezei összeszorultak.
A futás kezdett egyre nehezebbé válni a szint emelkedésnek köszönhetően és ő még mindig nem volt hozzászokva Anna módszereihez. Kapkodva szedte a levegőt és mivel az oldala is elkezdett szúrni, úgy döntött, hogy a domb tetején engedélyez magának pár percnyi szünetet, legalábbis annyit biztosan, hogy levegőhöz jusson. Amennyire csak bírta szusszal, felvonszolta magát a a füves emelkedőn, de ahogy felért lerogyott a földre.
-Huh...Még csak a táv harmadánál járok, de már most alig bírok mozdulni.... Anna ki akar nyírni...- nyögte nagy nehezen levegő után kapkodva, de Mosuke csak megcsóválta a fejét:
-Ne add fel ilyen könnyen Morty, Yoh se tette. Ha igazi sámánná akarsz válni, akkor azt kell csinálnod amit Anna mond....
-Tudom....- válaszolt lemondó sóhajjal a fiú és lassan megint talpra állt. Leporolta a nadrágját és már épp indult volna az erdő felé, amior hirtelen a háta mögött felcsendült egy ismerős, hátborzongatóan gonosz hang:
-Hova-hova, kisember? Ne siess úgy, gyere és beszélgessünk el egy kicsit...- mielőtt Morty akárcsak megfordulhatott volna, hatalmas szellemujjak fonták körbe a derekát és emelték a levegőbe.
-Eressz el, Zik, mi a fenét akarsz tőlem?!- a sámántanonc megpróbált kiszabadulni a Tűzszellem markából, de Zik csak megcsóválta a fejét:
-Ugyan Morty, ne legyél már ilyen... Én tényleg csak beszélgetni akarok. Apropó nem tudod hol vannak a testvéreim? Nagy szükségem lenne rájuk.....
-Nem tudom, hogy hol vannak! De engedj már végre el!
-Oh, ahogy óhajtod....- felet unottan az Asakura fiú és a következő percben a szellem ujjai kitárultak és Morty zuhanni kezdett a föld felé. Már nem volt ideje arra, hogy szellemformát hozzon létre és tompítsa az esést, így fájdalmas kiáltással csapódott bele a földbe. Jó pár métert gurult arrébb, majd földet és füvet köpködve lassan felállt. Vérzett a szája, s még mindig szúrt az oldala, de hála a puha fűnek, komolyabb sérülést nem szerzett. Mosuke védekezően lebegett mellette, harcra készen, habár a fiúnál nem volt fegyver.
Morty felnézett a szelleme vállán üldögélő Asakura fiúra. Zik kényelmes törökülésben ült, egyik kezébe támasztva az állát. Arca közönyös és undorodó volt, de egyéb érzelmeket nem lehetett róla leolvasni, egyedül a szemei csillogtak lázas türelmetlenségben.
A sámántanonc agyában vadul kavarogtak a gondolatok, de nem tudott mit kitalálni.
-Hol van Yoh és Rin?- kérdezte Zik fenyegetően, miközben leereszkedett a földre.
-Ha tudnám se mondanám meg neked!- válaszolt Morty indulatosan, apró kezeit ökölbe szorítva.
Az Asakura fiút meglepte a válasz, de egy pillanatnyi hallgatás után elmosolyodott:
-Rosszul teszed, így nem mented meg őket, csak adsz nekik egy kis időt.... De ezzel csak felbosszantasz, ostoba ember!-sziszegte Zik mérgésen és a következő pillanatban a Tűz szellemme már mozdult is, hogy megüsse a sámántanoncot, de ekkor hirtelen egy kard szegeződött az Asakura sámán torkának:
-Hagyd őt békén....
Zik elmosolyodott, majd lassan hátrapillantott a válla fölött.
-Pont téged kereslek, kedves öcsém... A húgunk hol van?
-Ahhoz neked semmi közöd, Zik. Menj innen, amíg még szépen mondom, senki sem hívott....- Yoh megszorította a kezét a markolat fölött, de a testvére csak tovább mosolygott.
-Sajnos ennek most nem tudok eleget tenni, drága testvérem... Értetek jöttem, s adok nektek egy lehetőséget: önként vagy erőszakkal, de ígyis-úgyis velem fogtok jönni...
-Ne is álmodj erről... Tűnj innen. – Yoh hangja hidegen csengett, majd elvette a kardját a bátyja torka elől és előrébb lépett:
-Jól vagy Morty? – fordult barátja felé, aki azonnal bólintott.
-Persze, nincs semmi bajom. Örülök, hogy itt vagy, Yoh.
Yoh csak elvigyorodott és már épp válaszolni akart valamit, amikor Zik hirtelen felnevetett. Nevetése hátborzongató és kegyetlen volt, a két fiú ereiben szinte megfagyott a vér.
-Sose fordíts hátat egy rossz léleknek, Yoh!- kiabálta diadalittasan és a következő percben szelleme már le is csapott. Yoh lába alól kiszaladt a talaj, a fiú hatalmasat esett. Kardja kiesett a kezéből és tőle nem messze beleállt a földbe. Yoh krákogott néhányat, majd lassan felnyomta magát és megtámaszkodott a kezein. Kapkodva szedte a levegőt, de alig egy másodperc múlva már talpon volt, ismét harcra készen. Amidamaru utasítás nélkül egyesült a karddal, szürke aurája magabiztosan fénylett a fegyver körül. Az Asakura fiú rezzenéstelen arccal figyelte testvérét, aki a következő pillanatban csak hátrált egy lépést és mélyen meghajolt:
-Hölgyeim és uraim, kedves szellemek: engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek az én nagyrabecsült öcsém, Yoh Asakura és minden idők legerősebb szellemének, az elementálok királyának, a Tűz szellemének harcát! Ha esetleg nem kedvelnék az erőszakos jeleneteket, akkor kérem még most távozzanak! – mondta gonosz vigyorral, de Yoh félbeszakította:
-Elég legyen Zik! Hagyd abba és tűnj el, senki sem kíváncsi rád!
-Ez nem a kíváncsiság kérdése! Sajnálom testvérem, de itt a végzeted!- harsogta diadalittasan, s a következő percben szelleme már támadt is.
Yoh izmai megfeszültek, de sikerült elugrania bátyja támadása elöl. Magabiztosan ért földet, majd megvetette a lábát és ellentámadásba lendült:
-Amidamaru: MENNYEI CSAPÁS!
A vörösen izzó sarló alakú csapás süvítve szelte át a levegőt és célbatalált: a Tűz Szelleme fájdalmasan felhördülve hátratántorodott egy pillanatra, de aztán megőrizve egyensúlyát, újabb támadásra készült.
Yoh szaporán szedte a levegőt, kezében már szinte remegett a kard.
-Yoh, egy kicsit kevesebb erőt használj támadáskor, különben idő előtt fog elfogyni a furyokud,mint a múltkor...
-Kösz, haver a figyelmeztetést, de nem tudunk mit tenni. Vagy sikerül elküldenünk Ziket megint vagy meghalunk... Ennyi az egész. De legalább Anna nem látja! – válaszolt szelleme aggodalmaskodására a fiatalabb Asakura testvér, majd fájdalmasan elmosolyodott és megszorította a fegyverét.
-Kész vagy Amidamaru?
-Mint mindig, Yoh.
-Akkor háromra...egy...kettő...
-Sajnálom öcskös, hogy már megint fél be kell szakítanom ezt a nagyszerű támadást, de nincs időm ilyesmire. Velem jössz, nincs több időt a gondolkodásra! – szólalt meg hirtelen Zik és a következő percben szelleme hatalmas tenyere már össze is zárult a magatehetetlenül álló Yoh körül.
-NEEEEEEEEEEEEE!- sikított Morty és szemeibe könnyek gyűltek, de mozdulni már nem tudott. Dermedten figyelte, ahogy a Tűz szelleme a magasba emeli a barátját, miközben Zik gonosz vigyorral fordított hátat neki. Yoh fegyvere kihullott a fiú kezéből, tompa puffanással ért földet nem messze tőle. Morty fejében egyetlen pillanat alatt cikázott át a megoldás, de elbizonytalanodott. “Nem vagyok olyan gyors és erős, hogy megmentsem, még akkor se, ha nálam van a kard...”- gondolta idegesen és egyre csak bámult az óriási szellemre, aki fogva tartotta a legjobb barátját...
-Köszönöm Morty, a te segítséged nélkül nem ment volna. További szép napot... – törte meg a beálló rövid csendet Zik, miközben megállt és hátranézett a válla fölött:
-Használd ki minden percét, mert ha legközelebb találkozunk már nem éled túl! Semmi szükségem olyan gyenge sámánokra, mint te, akik még azt se érdemelnék meg, hogy egyáltalán így szólítsák őket! Undorító, feltörekvő emberek vagytok, mind, te is és az a két nyomorék kis sámántanonc-lány is! Pusztulnotok kellene, csak útban vagytok! De nem baj... Amint megszerzem a Lelkek Királyának erejét, minden más lesz! Kiírtom az egész fajtádat, te mocskos kis....
-ELÉG LEGYEN! MOSUKE: Villám Pöröly!- kiáltotta Morty dühösen és a következő pillanatban már a kezében is volt Yoh kardja, egyesítve Mosuke szellemével. Hatalmas aranysárga energiagömb vette körül a fiatal sámántanoncot, ami egyetlen szempillantás alatt a reinkarnálódott Asakura fiú felé vette az irányt, széles árkot vájva a domb zöld füvébe.
Zik ijedten fordult meg, de már csak arra volt ideje, hogy eltakarja a szemét, az igen erősre sikeredett támadás már el is találta fölé magasodó szellemét. A Tűz szelleme ismét felhördült és megtántorodott, hatalmas ujjai pedig elengedték Yoht. Az Asakura fiú ájultan zuhant a föld felé, képtelen lett volna bármit is tenni, hogy tompítsa az esést. Morty szúró fájdalommal az oldalában figyelte barátja zuhanását, de szemei elé lassan fátyolos köd lebegett és a következő pillanatban elveszítve az eszméletét, magatehetetlenül rogyott össze a puha fűben, kis kezével azonban még mindig görcsösen markolva azt a kardot, ami talán megmentette Yoh életét...
*
-Jesszusom, elaludtam! – kiáltott a fiatal szőke lány, miközben lerántotta magáról a takarót. Hirtelen megborzongott, a paplan finom melegsége után kissé hidegnek tűnt a szoba levegője. Még sötét volt a helyiségben, egyedül a leengedett redőny apró rései között szűrödött be némi fény, de ez is szokatlnul kevés volt.
Rinawyn felült az ágyában, majd megkereste az éjjeliszekrényén lévő mobiltelefonját és bekapcsolta. A kis készülék éles fénnyel világított fel, majd pár másodperc múlva üzemképes lett. A lány megkönnyebülten sóhajtott fel, amikor meglátta a világító számlapon lévő órát.
-Hisz még csak hajnali három van! – suttogta boldogan, miközben lassan visszadőlt a párnájára.
“Mi a fene van velem? Napközben szinte alig élek, annyira fáradt vagyok, éjszakánként meg nem tudok aludni. Valami nincs rendben.... De vajon mi?”- gondolta és közben lecsukódtak a szemei.
-Bármi is legyen a gond, várhat reggelig... Most aludnom kell... Aludni.... Pihenni....-suttogta egyre halkabban, míg végül megint elnyomta az álom.
-Meg is mondhattad volna neki, hogy el kell mennie... Nem kellett volna így...-szólt egy kellemesen csengő fiatal női hang a köd méyén, ami lassan oszladozni kezdett.
-Nem tehettem mást, ezt Len is tudta, már csak te értetlenkedsz megint, Mira! – válaszolt ez előbbi hangnak egy másik, jóval sejtelmesebb és szomorúbb hangnemben.
A kép hirtelen kitisztult. A két beszélgető fél egy kis szobában volt, aminek ablaka egyenesen egy udvarra nézett. Odakint szakadt az eső, a víz apró patakokban folyt végig az ablaküvegen, de semmilyen egyéb látványosság nem volt. A szobában első pillantásra két ember volt, méghozzá két nő. Nagyjából egykorúak lehetettk, az egyik, minden bizonnyal az aki nem értette a szituációt, háttal állt és karbafont kézzel bámult ki az ablakon. Hosszú, hullámos szőkésbarna haját copfba kötötte, ami lazán hullott le egészen a derekáig. Hosszú, világos barna köpenyt és nadrágot viselt, oldalára két fényes fekete kardtok volt erősítve, nyakában pedig egy mozdulatlan szőrgolyó foglalt helyet, nagyokat szuszogva.
-Ugyan, Wyn, nagyon jól tudod, hogy ez nem volt megoldás! Egyszerűen csak féltitek Rint, nem akarjátok, hogy harcoljon! Pedig ugyanolyan erős, sőt erősebb, mint az anyám volt! – válaszolt kissé indulatosan az ablaknál álló lány és megfordult. Mozdulata olyan hirtelen volt, hogy az eddig a nyakában pihenő szőrgombóc méltatlanul felmordult és felemelte apró fejecskéjét. Okos, kicsi fekete szemeiben még álmosság tükröződött, de már hegyezte is apró fülecskéit, mintha érezne valamit.
-Jaj, ne haragudj Bono, elfelejtettem, hogy te is ittvagy. – mentegetőzött a szőke szamurájlány és megsimogatta a petymeg fejét, ami hálásan dörgölőzött a tenyeréhez. Mira elmosolyodott, majd visszafordult társa felé. Beszélgető partnere nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, nem lehetett több 25 évesnél, viszont sok mindenben különbözött tőle. Hosszú, sötétkék haja és még ennél is sötéttebb kékben csillogó szemei voltak. Fehér ruhákat viselt, homlokát vékony, ezüstszínű fejdísz díszítette. Haja kiengedve omlott a hátára, de tincsei alól még így is kilátszott az átlagnál hegyesebb füle....
-Wyn, ugye igazam van? – kérdezte most már komoly arccal a kardos lány és a megszólított mellé sétált, aki csak lehajtotta a fejét.
-Igazad van... De értsd meg: nem veszíthetem el megint Erenielt...
-Megértem. Anya és te közted nagyon erős volt a kötődés... – Mira hangja megremegett, miközben az egy ágy szélén üldögélő Wyn mögé lépett és a vállára tette a kezét.
A kékhajú nő felsóhajtott, majd elmosolyodott és megfordulva a másik lány szemébe nézett:
-Jobban belegondolva... Neked van igazad, Mira. Ereniel Rinben él, de nem teljesen ő, hisz ennek a lánynak önálló lelke is van. – mondta halkan, majd letörölte a szemében csillogó könnyeket és felállt.
-Vissza kell őt hoznunk. – folytatta elszántan, miközben egy pillanatra lehunyta a szemeit, de nem várta meg amíg mira válaszol, hanem tovább beszélt:
-A Valóság egy igen összetett világ, nem lesz egyszerű megint elérni, hogy visszatérjen. Ha még emlékszel, akkor kettőnk erejével is évekbe telt...
-Akkor mi lesz most? Hisz egyikünk sincs vele...
-Igen, se én, aki Ereniel szelleme voltam évekig, se te, aki pedig Ereniel lánya vagy, de a helyzet így se reménytelen....
-Tessék, mire gondolsz?
-Majd meglátod....-válaszolt a kékhajú lány sejtelmesen, miközben kinyitotta a szemeit és titokzatosan elmosolyodott:
-Van valaki odaát, aki segíteni fog... Rinnek odaát is vannak igaz barátai, akik ismerik a mi világunkat...
A telefon ébresztője hirtelen megszólalt és a szőke lány szemei azonnal felpattantak. Megkereste a készüléket és kikapcsolta, majd megdörzsölte az arcát és lassan felült. Mélyet sóhajtott, hiszen tudta, hogy most már tényleg fel kell kelnie és nincs mese, megint iskolába kell mennie, ahol persze ismét egy nem egyszerű nap várt rá.
-De ma csk két rövid kis dolgazatot kell túlélni és utána hawaii, nincs is más a héten. – ez a gondolat valahogy egy kicsit felvidította, így már szinte boldog mosollyal kelt ki az ágyból. Gyorsan felvette a köntösét, majd az ablakhoz sétált és felhúzta a redőnyt.
Előbbi mosolya azonnal eltűnt. Odakint elég ronda idő fogadta: az égen ólomszürke felhők és csendesen szemerkélő eső, viharos széllel párosítva.
-Ne aggódj, apa majd elvisz kocsival. – szólalt meg hirtelen egy kedves női hang és Rinawyn azonnal megfordult. Édesanyja lépett be a szobába, kezében egy gőzölgő bögrével.
-Tessék, idd ezt meg, jót fog tenni. Hallottam, hogy ma éjszaka is felébredtél, de semmi baj, ez nyugtatótea, jobban fogod magad érezni ha megiszod.
-Köszönöm. – válaszolt hálásan a fiatal lány és elvette a bögrét. A teának már az illata is megnyugtató volt, boldogan kortyolt bele, miközben édesanyja már el is hagyta a helyiséget.
Rinawyn lassan megitta a forró italt, majd sietve felöltözött és lerobogott az emeletről. Két kisöccse is ébren volt már, éppen reggeliztek, ahogyan édesapja is. A lány egy pillanatra megállt az utolsó lépcsőfokon és végignézett a családján. Minden a megszokott volt: anyukája a konyhában csomagolta az uzsonnát, édesapja újságot olvasott és kávézott, öccsei pedig azon vitatkoztak, hogy ki kenje meg először a pirítósát.
-Kérsz te is enni valamit? – kérdezte anyukája kedvesen, miközben kikukkantott a konyhából.
-Öööö, nem, köszönöm, de sietek.
-Máris vigyelek? Még alig múlt el hét óra... – szólt közbe a családfő is, miközben felnézett az újságjából és a lányára nézett.
-Nem kell elvinned, besétálok. Szeretem ezt az időt, s amúgy is szükségem van egy kis friss levegőre. Úgyhogy mentem is! Sziasztok! – hadarta el szinte egy levegővel a szőke diáklány és miután mindenki arcára nyomott egy gyors puszit, felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón.
Olyan gyorsan ment el, hogy még az összecsomagolt uzsonnáját is elfelejtette elvinni, családtagjai nagy megdöbbenésére.
Az utcára kiérve először is magára húzta a kabátja kapucniját, hogy legalább a haját ne érje az eső. Összehúzta magán a vékony szürke dzsekit, majd sietős léptekkel elindult az utcán, merőn bámulva az alatta futó kövezetet. Egészen a gondolataiba merült, így szinte észre sem vette a szembejövő karcsú lányalakot és egyenesen belerohant.
-Jaj, ne hargudj, nem figyeltem és...- szabadkozott rögtön, de a másik csak felnevetett:
-Ugyan semmi baj, Rinawyn, úgyis épp veled akartam összefutni. Persze nem éppen így terveztem, de ez mit sem változtat a lényegen! – felelt azonnal az idegen, mire a szőke lány felnézett és fáradtan elmosolyodott.
-Araya, a frászt hozod az ember lányára... De... Mit keresel te erre ilyen korán?
-Mondtam már, hozzád indultam, hogy együtt menjünk iskolába. Aggódtam érted, tegnap nagyon furcsa voltál a telefonban.... Minden rendben?
-Hát...Kissé fáradt vagyok, ennyi az egész.
Araya fürkésző melegbarna tekintete szigorúan fúródott barátnője mézbarna szemeibe, miközben azon törte a fejét, hogy mit válszoljon erre, de mivel nem jutott semmi épületes az eszébe, csak elmosolyodott és így szólt:
-Na gyere, akkor siessünk,s útközben elmagyarázhatod nekem mondjuk bioszból a kétéltűek légzésének jellemzőit, nem igazán értem! – elnevetette magát, majd belekarult szőke barátnőjébe és maga után húzva, sietve továbbindultak. Egy ideig még hallani lehetett Rinawyn zsörtölődő “Jaj, ugye, már megint nem tanultál hangját, de végül ezt is elmosta az egyre hevesebben zuhogó eső....
*
Yoh magatehetlenül zuhan a föld felé, nincs erő, ami megakadályozza, hogy halálra ne zúzza magát, miközben eszméletlen teste rongybábuként szeli a levegőt. Morty ájultan hever a földön, szőke haja mocskos a vértől és a felverődő homoktól. Zik pedig... Nos, ő dühtől izzó tekintettel figyeli a testvére zuhanását, miközben barna szemeiben eszelős fény gyullad, ahogyan arra gondol, hogy valójában Morty okozta Yoh halálát azzal, hogy meg akarta menteni...
A domb felé rohanó négy sámán agyán mindez a pillanat törtrésze alatt cikázott át, miközben minden izmukat megfeszítve küzdöttek meg a méterekért. Görcsösen szorították fegyvereiket, fejükben egymást kergették a gondolatok, de csakis egyetlen cél lebegett a szemük előtt: felérni a dombtetőre, megmenteni Yoht és Mortyt és melgebb éghajlatra küldeni Ziket.
Rio, Faust, Jocó és Trey egy emberként rohant a csata helyszíne felé, nem gondoltak semmi másra, csak arra, hogy meg kell menteniük a barátaikat.
-Tokageroh!
-Mic! – kiáltotta szinte egyszerre Rio és Jocó, s a két szellem már cselekedett is: a gyíkszellem elkapta az Asakura fiút megakadályozva ezzel, hogy agyonzúzza magát, míg a szellem formában megmaradt jaguár Mortyt hozta biztos távolságba Ziktől.
Zik felüvöltött dühében, barna szemei csak úgy izzottak a haragtól. Merőn nézett a kis társaságra, akik képesek voltak beleszólni az ő nagyszerű tervébe.
Hirtelen feltámadt a szél. A fuvalat meglengette a fiú köpenyét, miközben ő mélyet sóhajtott, hogy lenyugodjon és lehajtotta a fejét.
-Most tényleg azt hiszitek, hogy így jobb lesz? Ha nem egyvalaki, hanem mindenki meghal, méghozzá teljesen értelmetlenül? Hát nem értitek, ostobák? Nekem csak Yoh kell! Illetve...
-Hol van a húgom? Azonnal mondjátok meg, mert a ti kedves és haszontalan barátotok nem tudta...- miközben beszélt gúnyos pillantást vetett Mortyra, majd jeges tekintetét a többiekébe fúrta. A sámánok még hallgattak egy percig, aztán Trey előrelépett és elvigyorodott:
-Jobban jársz, ha elhordod magad innen haver, keress magadnak más idiótákat! Yoh és Rin a barátaink, nem hagyjuk, hogy megöld őket!
-Ugyan, tüskefejű, ne hősködj, mint ahogy az az ostoba Tao szokott! Apropó, hol van Lenny? Csak nem megijedt tőlem? – kérdezett vissza gúnyosan az Asakura fiú, miközben intett szellemének, aki lehajolt, hogy felmászhasson a tenyerébe.
-Fogalmunk sincs se arról, hogy hol van Rin, se arról, hogy Len merre császkál, s jobb ha tudod, hogy neked sincs, Zik! Szóval mehetsz amerre tetszik! – az északi fiú arcáról eltűnt a vigyor, most már szigorúan tekintett fel támadójukra.
-Nagyon sajnálom, de most már tényleg nincs erre időm! – morogta Zik dühösen szelleme válláról és a következő pillanatban már támadt is. hatalmas tűzgolyó csapódott be a kis társaságtól nem messze, csakis az északi sámán gyors reflexeijnek köszönhették, hogy nem őket találta el. Trey kezében erőteljes fénnyel ragyogott az iqupasui, a csapást hárító jégfalon pedig visszaverődött a Tűz szellemének ragyogó vörös alakja.
Zik szemei elkerekedtek, de aztán csak fölényesen elmosolyodott:
-Mindenkinek lehet egyszer szerencséje... De nektek nincs több lehetőségetek! – azzal ismét támadásba lendült. A fiúk szerencsésen félreugrottak, s máris harcra készen álltak. Faust és Jocó azonnal Trey mögé állt, hogy fedezzék Riot, aki Mortyt és Yoht próbálta magához téríteni, eddig kevés sikerrel. A két fiú még mindig nem volt eszméleténél, Amidamaru és Mosuke aggodalmas pillantásokat váltottak idegesen lebegve fellettük.
-Rio, csinálj már valamit! – ismételgette a szamuráj szellem egyre türelmetlenebbül, de a magas sámán csak a fejét rázta:
-Én nem tehetek értük semmit mélyen tisztelt Amidamaru! – válaszolt még mindig udvariaskodva a Hullarablók hajdani vezére és már éppen vissza akart fordulni Yoh felé, amikor hirtelen egy kiáltás hasított a levegőbe:
-Vigyázz Rio, mögöttetek! – kiáltotta Trey kétségbeesetten, mire Rio azonnal felkapta a fejét. Fekete szemei elkerekedtek, ahogyan meglátta a feléjük tartó óriási lánggömböt, de már mozdulni nem volt ideje. Összeszorította a fogait és elfordult, de hiába, nem történt semmi. Óvatosan ismét felnézett és ekkor megkönnyebülten felsóhajtott:
-Na végre, tüskés, már azt hittük sose kerülsz elő! Merre jártál, miközben Zik Yoh mester életére tört?
-Neked ahhoz semmi közöd. – felelt a szokásos hűvös hangnemében a Tao fiú, miközben leengedte a guandaot.
-De természetesen nem akartam lemaradni a buliról... – tette még hozzá kissé irónikusan, majd Yohra nézett:
-Nem hiszem el, hogy ennyitől kidőltél...
-Igazad van, én sem! Viszont ez a kis pihenő kifejezetten jól esett! – szólalt meg hirtelen vigyorogva az Asakura fiú és lassan kinyitotta a szemét.
-Yoh mester! – kiáltotta boldogan Rio és azonnal fiú nyakába vetette magát, aki még levegőt se kapott, annyira szorosan ölelte magához. Amidamaru is megkönnyebülten sóhajtott fel, majd miután Rio elengedte sámánját felé fordult:
-Már kezdtünk aggódni...
-Ugyan, ez nekünk semmi, nem igaz Amidamaru? Most viszont.... – válaszolt Yoh, majd elkomorodott:
-Fejezzük be amit elkezdtünk és küldjek haza az én drágalátos bátyámat...
-Igen, ebben én is benne vagyok... – felelt a szellem helyett Len és előrántotta a Viharszablyát...
-Kezd elegem lenni ebből az idiótából... – tette még hozzá dühösen , miközben egyesítette Basont a fegyverrel...
“Hiszen miatta veszítettem el azt, akit szeretek....” – fejezte be a mondatot magában, majd elindult, hogy segítsen Treynek és a többieknek.
Yoh döbbent arccal fordult utána, de hiába emelte fel a kezét, nem tudta megállítani barátját...
-Hát akkor Amidamaru... Itt a mi időnk is, gyerünk! – a szamuráj vetett még egy bíztató pillantást Mosukéra, de aztán követte barátját, aki miután kivette Morty kezéből a kardját Len után rohant...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Harc a sámánok világában és harc a valóságban :)
