Az arénában szinte már őrjöngött a tömeg a lelátókon. Annyian voltak, hogy Anna, Pilica, Tamara, Jun, Morty és Jocó alig talált magának helyet az első sorban, pedig mindenképpen oda szerettek volna ülni.

-Elnézést, ha lenne szíves.... – próbálkozott a zöldhajú doshilány, miközben megpróbálta keresztül vergődni magát egy kisebb tömegen, ami éppen két padsor között döntött úgy, hogy megvitatja az aznapi időjárást.

-Hé, maguk! Ha mindenképpen az időjárásról akarnak beszélni, akkor kívül tágasabb! – Anna szigorú hangjára az egyik férfi feléjük fordult és egy kissé feljebb tolta szarukeretes szemüvegét, mielőtt megszólalt.

-Pahancsol vahamit a kisasszony?- hangja olyan fellengzős és lenéző volt, hogy az még a médiumot is meglepte. A szőke lány egy percig merően az ismeretlen sámán szemébe nézett, majd félrefordult:

-Ön azt hiszem nem tudja, hogy kivel áll szemben uram. De szívesen bemutatkozom... – s azzal egyetlen szempillantás alatt előkapta a gyöngyeit és megkötözte a férfi mellett lebegő halovány szellemet, ami egy középkori tengeri admirális lehetett hajdanán.

-Kéhem, kisasszony, engedje el Lohd Dhaket! Mielőtt báhmi baja esne, az én dhágámnak... – a szemüveges szavai azonnal könyörgővé váltak, de Anna csak elmosolyodott:

-Lord Drake? Ugye ezt nem gondolja komolyan? Na jó, vigye, és igen, köszönjük, szívesen leülünk a helyükre. – Anna eltette a fehér gyöngysort, mire a szellem kiszabadult. A férfi és a mellette álló három nő szinte egyszerre emelte fel a fejét méltóságteljesen, majd távozott előkelő léptekkel. Anna csak a fejét csóválta utánuk:

-Pojácák... – jegyezte meg csípősen, mire Jocó felröhögött.

-Tudjátok, miért nem lehet beszélni normálisan az angolokkal? – Pilica és Tamara szeme azonnal felcsillant, már alig várták az újabb poént. A néger fiú hatásszünetet tartott, majd miután már mindenki csak ráfigyelt, folytatta:

-Mert folyton csak az időjárásról...ááááá! – A fiú megtántorodott, majd hanyatt vágódott. Minden szem Annára fordult, de ő csak megvonta a vállát.

-Most kivételesen nem én voltam...

-HOGY LEHETNEK VALAKINEK ENNYIRE SZÁNALMAS POÉNJAI?! – Morty nyakán csak úgy lüktettek az erek a dühtől, s a kezében ott fénylett a fegyvere. Az apró emberke teljesen kikelt magából, szemei villámokat szórtak, ahogy a még mindig a földön ülő Jocóra nézett, aki csak tovább vigyorgott:

-Ismerek egy jó viccet a törpéről és az óriásról, aki... – kezdte volna el, de most már Anna shikigamijai is megjelentek.

-Még egy ilyen vicc, mókamester,s azt is megbánod, hogy megszülettél. – szólt a lány szigorúan, mire a sámán csak nyelt egyet és felemelte a kezét.

-Oké, oké, ti nyertetek... – Anna bólintott, majd helyet foglalt az immár üres padon. Intett a lányoknak, akik azonnal követték a példáját, s egy kisebb rábeszélés után Morty is lenyugodott. Az okos sámántanoncnak fel kellett állnia a padra, hogy rendesen lásson, de még így is csak a feje búbja látszott ki a magas védőfal mögül.

-Ez nem igazságos! – fakadt ki végül, s csalódottan viszaült.

-Majd én segítek. – nevetett Pailong, majd a fiú hóna alá nyúlt, s felemelte a levegőbe. A vállára ültette, majd hozzáfordult:

-Így már jobb lesz? – kérdezte barátságosan, mire Morty megvakarta a tarkóját és elvigyorodott:

-Persze, köszönöm, Pailong. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a legnagyobb példaképem válláról fogok megnézni egy sámánmérkőzést... – a hajdani kung-fu harcos jóizűen felnevetett, majd a vállán ülő fiúval együtt visszaállt Jun mögé.

-Csönd legyen, törpe, kezdődik a meccs. – Anna félbeszakította a vidám társalgást és tekintetét a tőlük nem messze nyíló kapura szegezte, amin a következő pillanatban kilépett Yoh, Rio és Faust. Az Asakura fiú boldogan beszélgetett a Hullarablók vezérével, s közben mindketten nevettek. Szellemeik mellettük lebegtek, s látszólag az ő kedvük is felhőtlen volt. Faust és Eliza egy kicsit lemaradva követte a társaságot kézenfogva...

„Már megint viccet csinál az egészből. Pedig már azt hittem, kezd megkomolyodni...” – gondolta Anna magában, s egy halk sóhaj hagyta el a száját.

-Valami baj van? – kérdezte a mellette ülő Pilica kedvesen, de Anna csak megrázta a fejét.

-Semmi, csak azon gondolkoztam, hogy vajon az idióta öcséd rendesen dolgozott-e otthon...

Pilica már éppen válaszolni akart, amikor a küzdőtérről felharsant a bíró hangja, így inkább meggondolta magát és ő is kíváncsian fordult Yohék felé.

*

-Ha nem tévedek akkor az Asakura-csapat... – mondta a fiatal indián, s hangjában egy árnyalatnyi gúny csendült, ahogy Yohra nézett.

-Igen. S benned kit tisztelhetünk? – az Asakura fiú arca azonnal elkomorult és kíváncsian végignézett a bíró szerepét betöltő fiún, aki nem sokkal lehetett idősebb nála. Hosszú barna haja volt, amit skorpiófarokra emlékeztető varkocsba font, arcát a két szeme alatt narancssárga festéscsík díszítette. Hideg szürke szemeiben fölényesség jelent meg, miközben halkan így felelt:

-Valójában bíróként és Tanácstagként nem tartozom a bemutatkozással,de veled kivételt teszek Yoh, mert még fogsz hallani rólam...A nevem Nichrom. – érzeni lehetett a hangjában, hogy még szívesen hozzátenne valamit, de nem tette, helyette egyre csak Yoht figyelte és közben sejtelmesen mosolygott. A barnahajú Asakura egy pillanatig még állta a pillantását, de végül minden további szó nélkül csak elfordult és körülnézett a lelátókon.

Azonnal észrevette Annát és a többieket. Morty vidáman integetett neki Pailong válláról, mire ő is visszaintett, majd megszólalt:

-Hé, Rio, ott vannak a többiek! – a magas sámán a mutatott irányba fordult, majd hatalmas lapátkezeivel vadul integetni kezdett Junnak, aki ettől teljesen elpirult és az arcára tette a kezét zavarában.

Yoh egyszercsak abbahagyta az integetést, s Annára nézett, aki szintén őt figyelte. Yoh számára ebben a percben megszűnt minden és mindeki, egyre csak bámulta a szőke médium lány mindig szigorú arcát, s közben bágyadtan mosolygott. Még soha nem figyelte meg, hogy Anna valójában milyen szép... Szemei elkalandoztak a lány finom metszesű arcán, csillogó fekete szemein, válligérő szőke haján...

-Yoh mester, a csata mindjárt kezdődik. – Rio hangjára Yoh végre magához ért. Megrázta a fejét, s egy pillanatra elfordult, de mire vissszanézett Anna már Pilicával beszélgetett, s a varázs megszűnt.

-Úgy bizony, dhága bahátom, úgy bizony... – szólalt meg mögöttük egy sejtelmesen búgó férfihang , mire a két sámán azonnal odanézett.

Nichrom mellett három sámán férfi állt, de igen különös látványt nyújtottak, annyira, hogy a közönség soraiban itt-is ott is felcsendült a nevetés. Mindhárom férfi fehér tógában volt, s egy-egy aranyszínű hárfát tartott a kezében. Szőke göndör hajukkal, ártatlannak tűnő kék babaszemeikkel és gyerekes arcukkal holmi angyalokra emlékeztettek, akik a mesekönyvek lapjain pucér fenékkel és apró szárnyakkal nyilakat lövöldöznek a szerelmesekre.

Yoh halkan felnevetett, de megpróbált uralkodni magán és egyik kezével befogta a száját. Ennek azonban csak az lett az eredménye, hogy a feje vészesen vörösödni kezdtt az elfojtott röhögéstől, s ezt az ellenfél csapatkapitánya is észrevette. Bőrsarus lábával előrébb lépett, majd miután egyszer megpendítette a hárfáját, így szólt:

-Majd meglátjátok, hogy mihe vagyunk képesek, s akkoh máh nem fogtok így nevetni bahátocskáim... – beszéd közben felemelte az orrát, majd fölényesen elmosolyodott, s miután Yoh és a másik két sámán válaszra sem méltatta, suhogva hátat fordított nekik, s visszalépett a saját csapatához.

Nichrom lehajtott fejjel mosolygott, de aztán megköszörülte a torkát és távolabb lépett a két csapattól.

-Ha nincs más..hm..akadálya..akkor talán el is kezdhetnétek a mérkőzést.

-Tehmészetesen nincs! – válaszolta vigyorogva Yoh, mire Rio, Faust és Eliza azonnal felzárkozott mellé és elővették fegyvereiket.

-Mutassuk meg nekik, hogy mit tudunk! – kiáltotta Rio boldogan, s már rohant is az ellenfél felé. Egyszerű lélekkontrollt használt, nem igazán akart sok furyokut pazarolni ezekre a giccsekre.

-Ámoh!

-Cupido!

-Venus! – kiáltotta egyszerre a három tógás férfi, s a következő pillanatban három kis angyalka jelent meg a fejük fölött. Az első kettő minden bizonnyal hímnemű lehetett, gömbölyű kis testüket csak egy ágyékkötő fedte. A harmadik azonban lány volt, s rajta nem volt semmilyen ruha...

Rio megtorpant és egészen a füle hegyéig elvörösödött, amikor meglátta Venust. Zavartan állt meg, s félrefordította a tekintetét, hogy ne kelljen az angyalkára néznie, de ez lett a veszte, a következő percben hatalmas csattanással a földbe vágódott. Nagy nehezen felült, s miközben megmaszírozta a fejét, felnézett a levegőbe. Venus felette lebegett, arcán pajkos vigyorrral, s már a következő nyilat illesztte apró íja húrjára. Rio szeme elkerekedett, de szerencsére még időben félre tudott ugrani.

-A Nagyszellemre! Ezek nem is olyan ártalmatlanok! – szólt a magas sámán, s visszahátrált Yoh és Faust mellé.

A barnahajú fiú azonban csak elnevette magát, majd megszorította a kardját a jobb kezében.

-Mi sem vagyunk azok! Támadás! – Rio és Faust bólintott, s mindhárman egy- egy angyalt vettek célba.

-Amidamaru: mennyei csapás!

-Yamataro Orochi!

-Eliza: Giotin-csapás!

A három támadás hatalmas port vert fel, s a három fiú biztos volt benne, hogy ezzel győzelmet is arattak. Rio már éppen gratulálni akart társainak ezért a fényes győzelemért, amikor egyszercsak csúfondáros kacaj csendült fel három különböző irányból. Yohék értelenül forogtak körbe, de ellenfeleik nem várakoztatták meg őket, a következő pillanatban már fel is harsant a csapatkapitányuk jól ismert kiejtése:

-Akkoh háhomha fiúk: egy- kettő-HÁHOM! Kötözzétek meg őket a Szehelem szohos köteleivel! – a három dermedten álldogáló barátra másodpercek töredékei alatt súlyos kötelek tekeredtek, mozdulatlanná téve őket. A kötelek megszorultak, s már levegőt is alig kaptak, amikor elült a por. Ellenfeleik velük szemben álltak, látszólag nagyon jól szórakoztak a szenvedésükön.

-Rhemek ötlet volt ez, kedves bahátom! Annyiha jól csináltad, mint mindig! – nevetett fel az egyik fehér ruhás férfi, s megfogta társa kezét. Letérdelt a földre, mint ahogy a harmadik férfi is.

-Engedd, hogy a lábad elé bohuljunk, Pierre.... – a vezető elpirult, s hamisan félrefordulva megengedte két társának, hogy azok megcsókolják a kezét.

-Ugyan, shácok, igazán nem kellene...csapatmunka volt...

-Öööö, bocsi, hogy félbeszakítjuk ezt a nagyon érdekes párbeszédet, de mi sietünk, úgyhogy tényleg sajnálom, de... – szólt közbe Yoh, s megpróbálta szétfeszíteni a testére feszülő köteleket. Próbálkozása azonban eredménytelen maradt, csupán annyit ért el, hogy a kötelek végét tartó szellemek csak még szorosabbra húzták kínzóeszközüket, ami így fájdalmasan belevágott a három fogoly húsába.

-Majd én. Eliza! – kiáltott fel a temetőmágus, s szerelme a következő pillanatban egyetlen csapással kiszabadította őket. A vastag kötelek darabjai azonnal a földre hulltak, s Yoh megmaszírozta elgémberedett karját.

-Uh, köszi Faust, ez szép volt.

-Nincs mit, Yoh, csak segítettem.

A fiú rámosolygott, majd ismét az Ámor-csapat felé fordult:

-Akkor fejezzük be, amit elkezdtünk, s győzzük le ezeket!

-Ne siess, úgy dhága bahátom kéhlek...Venus: tudod mit kell tenned! – a kis angyal lány kacagva bólintott, majd hirtelen pörögni kezdett a levegőben, de olyan gyorsan, hogy alakja elmosódott, s fénylő gömbbé változott. Yoh tátott szájjal figyelte, fogalma sem volt róla, hogy mi történik. Rio és Faust is szintén tanácstalan volt, egyre csak bámulták a kis szellemet, ami egyszercsak két darabbá vált, s a következő percben már egy-egy tűhegyes nyilacska formájában ragyogott a másik két angyal kezében.

-Gyehünk fiúk, lőjjetek ezekhe a hitetlenekhe!!! – a szellemek bólintottak, s pár szempillantásnyi célzás után már támadtak is.

Yoh szemei elkerekedtek, amikor az egyenesen felé suhanó nyílvesszőre nézett. Félreugrani már nem volt ideje, a fényesen ragyogó nyíl pont a szívébe fúródott. A várttal ellentétben azonban egyáltalán nem fájt neki, sőt mintha valami jóleső melegség áradt volna szét a testében. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Egy hatalmas virágos réten találta magát, ami fölött a kék égen vakítóan ragyogott a nap. A hulámzó füvet lágy szellő borzolta, mindenhol madarak csicseregtek, az egész olyan volt, mint egy álom. A dombok szelíd lankáin pedig egyszercsak egy ismerős alak közeledett felé...”Anna!” – gondolta Yoh boldogan, s rámosolygott a felé rohanó lányra, akinek piros kendője úgy lobogott a háta mögött, mint holmi szárny. A médium lány lassan melléért, s megfogta a kezét. A szemébe nézett, elmosolyodott, majd megcsókolta.

Yoh újra kinyitotta a szemét. Bágyadtan elvigyorodott, szemei üvegessé és homályossá váltak. Kardját ledobta a földre, majd csapattársaihoz fordult. Fausttal nem történt semmi, most is ugyanolyan titokzatos arckifejezéssel nézett rá, mint mindig. Rio viszont hasonló állapotban lehetett, mint ő, legalábbis ostoba vigyora, s könnyező szemei erre engedtek következtetni. A kezéből már kiesett a fakard, s óriási karjait úgy tárta szét, mintha valami láthatatlan, csak számára létező dolgot akarna megölelni.

-Én azt hiszem szerelmes vagyok... – suttogta a nagyhajú férfi, mire Yoh bólintott:

-Igen én is...gyere...már várnak a szerelmeink... – azzal ügyet sem vetve az elé lebegő Amidamarura, a fiú elindult a pálya széle felé, egyenesen Annáék irányába. Rio követte, s a következő percben már mindketten a védőkorlátnál álltak a többiekkel szemben. Egyetlen ugrással átugrották az elválasztófalat, Rio Junhoz lépett, majd megfogta a padon ülő lány kezét és letérdelt:

-Jun, kisassony, kérem legyen az én sámánkirálynőm! – suttogta gyengéden, mire Jun csak zavartan elpirult, s megpróbálta kiszabadítani a kezét a sámán markából, de az erősen szorította.

-Rio, én azt hiszem most nem vagy egészen magadnál... – kezdte a lány, de a férfi csak felemelkedett és hirtelen megcsókolta. A doshi megpróbált tiltakozni, de valójában tehetetlen volt.

-Hé, el a kezekkel Miss Juntól! – kiáltott Pailong, majd erővel elrántotta Riot a lánytól, de a mozdulta olyan gyors és váratlan volt, hogy Morty majdnem leesett a válláról.

A magas sámán meglepetten pislogott egy pillanatig, de a következő percben már Jun cipőjét kezdte el puszilgatni, s közben érthetetlen szavakat mormol, de néhány „Kérlek, légy az enyém...”, „Szeretlek”, „Imádlak” azért így is kivehető volt. Morty tanácstalanul bámulta magas barátját, nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.

Eközben Yoh még mindig bután vigyorogva állt Anna előtt, aki csak távolságtartóan összefonta a karjait maga előtt, s fel sem állt a helyéről.

-Azonnal menj vissza harcolni, különben... – kezdte a lány parancsolóan, de a fiú csak megrázta a fejét.

-Most az egyszer nem hallgatok rád, szeretlek. – válaszolt Yoh, majd lehajolt és megcsókolta a szőke lányt. Anna arcán meglepetés suhant át, kezei erőtlenül lehanyatlottak, s lecsukta a szemeit. Szinte egy végtelenségig tartott ez a pillanat, de aztán elszakította magát a fiútól, majd durván arcul ütötte, s felállt.

-Azonnal menj vissza harcolni! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon, de hangja egy árnyalatnyit megremegett, amikor Yoh szemébe nézett. A fiú állta a pillantását, majd lassan bólintott.

-Ahogy parancsolod, hercegnőm. Gyere Rio. – azzal puszit küldött a lány felé, s csalódotan feltápászkodó barátjával együtt nagy nehezen átkecmergett a falon. Azoban alig tettek néhány lépést, megtorpantak. A lányok, Morty és Jocó hátulról nem láthatták az arcukat, de érezték, hogy valami nincs rendben. S valóban: a két hősszerelmes a következő pillanatban térdreesett, majd ájultan a földre hanyatlott.

-Azt hiszem, kedves bíhó úh, hogy most máh tényleg mi győztünk... – állapította meg boldogan a Pierre-nek nevezett férfi, miután vetett egy lenéző pillantást a két kidőlt ellenfeleré.

Nichrom szintén Yohékra nézett és ő is elvigyorodott. Már épp emelte volna fel a kezét, hogy kihirdesse a végeredményt, amikor Faust hirtelen megszólalt:

-Állj, én még itt vagyok! – hangja egyszerre volt komoly és fenyegető, de az Ámor-csapat tagjai csak legyintettek egyet.

-Ugyan máh, dhága bahátom, egyedül esélyed sincs...Mi képzett hahcosok vagyunk, egy ilyen magadfajta senkivel pillanatok alatt elbánunk, nemde bahátaim?

-Igazad van Pierre, mint mindig! – felelték kórusban a társai, mire Pierre csak felkacagott.

-De legyen ahogy óhajtod, bahátom, éhezd meg te is a szehelem valódi ehejét! Venus! – az angyal lány ismét fénylő nyílvesszővé változott, de most egyenesen a szőke temetőmágust vette célba. A másodpercek töredékei alatt suhant keresztül a pályán, s azonnal célbatalált. Egy pillanatra mindent elborított a fény, de amikor végre ismét mindenki visszanyerte a látását, már csak a lehajtott fejjel álldogáló Faustot látták, Eliza eltűnt mellőle. Csend borult a küzdőtérre, még a nézőtéren is mindenki elhallgatott. Minden szempár a férfi felé fordult, kíváncsian várták a folytatást.

-Milyen szánalmas.... – kezdte Faust halkan, majd lassan felemelte a fejét és közben folytatta:

-Hogy egyszerűen nem tudjátok felfogni az igaz szerelem erejét! – hangjában most már düh és fájdalom csendült, de uralkodott magán. Mélyet sóhajtott, majd lehúzta a balkezéről a kesztyűjét. Az egyik ujján megcsillant egy vékony aranygyűrű.

-Az igaz szerelem sokkal több annál, mint azt ti hiszitek. Ez örök... – Eliza megjelent szerelme mellett, s a vállára hajtotta a fejét. Faust rámosolygott, majd visszahúzta a kesztyűjét és közben folytatta:

-De ti ezt nem érthetitek meg, szánalmas bolondok.

-Vajon mihe készül? – kérdezte ijedten az egyik férfi, s hátrált néhány lépést.

-Fogalmam sincs bahátocskám, de készüljetek fel mindenhe... – Pierre hangjából minden magabiztosság eltűnt, s a férfi büszke tartása is megremegett. Faust elmosolyodott, majd Elizához fordult:

-Készen állsz szerelmem?

-Igen, drágám. – a szellemlány bólintott, s a következő pillanatban már óriáslélekkontroll alatt emelkedett a magasba. Kitárta hatalmas szárnyait, majd a kezére erősített injekcióstűt a még mindig a földön álló tógás sámánokra szegezte.

-Most megmutatjuk nektek, hogy mi az igaz szerelem! – kiáltotta Faust mennydörgő hangon, s Eliza már támadásba is lendült, méreg injekciói óriási port vertek fel, amikor a földbe csapódtak. Faust megvárta, amíg elül a por, s kíváncsian lenézett a földre, de az Ámor-csapat még mindig talpon volt, egy hatalmas szívalakú pajzs megvédte őket a támadástól, amit a hárfájukkal varázsoltak maguk elé. Arcukon azonban már páni félelem ült, látszott rajtuk, hogy nem készültek fel ilyen váratlan és erős támadásra.

-Pierre, ez így nem lesz rhendben...ez a ficsuh túl ehős... – kezdte aggodalmasan az egyik férfi, de főnöke azonnal félbeszakította.

-Ne mondj ilyeneket, kéhlek. Inkább játszuk el neki a Szféhák zenéjét! – Pierre parancsára mindháraman megpendítették a hárfájukat, s andalító zenét kezdtek el játszani, mire Yoh és Rio azonnal magához tért, s felemelkedett a levegőbe. Arcuk kifejezéstelen volt, még a bágyadt vigyor is eltűnt, nem voltak maguknál. Arasznyival a föld felett lebegve elindultak Pierre-ék felé, de ekkor Eliza leszállt eléjük és elzárta az útjukat.

-Nem engedem, hogy kihasználjátok ennek a két sámánnak az érzéseit, met ahhoz nincs jogotok. Eliza, ébreszd fel őket! – kedvese szavaira a rózsaszín ruhás nő azonnal cselekedett, s egyetlen jólirányzott támadás elég volt ahhoz, hogy a három tógás abbahagyja a zenélést. A varázslat megtört, a két bábként mozgatott fiú pedig visszazuhant a földre, de a következő percben a fejüket fogva feltápászkodtak.

-Mi...mi történt? – kérdezte Yoh, s arca eltorzult a fájdalomtól.

-Uh, haver mindjárt széthasad a fejem. Csak arra emlékszem, hogy eltalált valami nyíl... – folytatta fájdalmasan nyögve, mire Rio lassan bólintott.

-Nekem is csak ennyi rémlik, barátom...

Faust megtörte a szellemkontrollját és leugrott melléjük.

-Varázslat alatt voltatok, s hát... – a temetőmágus halkan nevetni kezdett.

-Elég érdekes dolgokat csináltatok... – Yoh és Rio kíváncsi szemekkel nézett rá, de a szőke férfi elkomorult és megrázta a fejét.

-Majd otthon elmesélem, annyi elég lesz, hogy megcsókoltátok Annát és Junt. Most pedig fejezzük be azt, amit elkezdtünk. – társai bólintottak, s visszafordultak a remegve összekapaszkodó ellenfeleik felé. Yoh és Rio szeme szinte izzott a haragtól, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.

-Ugyan máh, kedves bahátaim, mi csak vicceltünk.... – mondta akadozva Pierre, s hátrálni kezdtek.

-EZ EGYÁLTALÁN NEM VOLT VICCES! – ordibálta magából kikelve Yoh, de az arcán pirosló foltok elárulták, hogy valójában egyáltalán nem bánja, ami történt, s ez még Annát is meglepte. A szőke médium immár jóideje felállva figyelte a küzdelmet, s megkönnyebülten felsójhajtott, amikor leendő férje magához tért.

-Miről maradtunk le? – szólalt meg hirtelen Trey, miközben sietve áttolakodott a tömegen, nyomában Rinnel és Lennel.

-Szinte semmiről, Hónyuszi, viszont jobb ha tudjátok, hogy a késésetek fejenként 5 plusz kilométert jelent. – válaszolt Anna hűvösen és visszaült a helyére. Trey csalódottan felnyögött, majd a küzdőtér felé fordult ő is.

-Úgy látom nyerésre állnak.. – jegyezte meg Len, mire Anna bólintott:

-Miért mit vártál? Nem mindenki olyan béna, mint te. – a lány szavaitől Len feldühödött, s a kelleténél erősebben szorította meg Rin kezét, s a lány felszisszent.

-Hagyd már....inkább nézd a meccset, ha már miattad elkéstünk. – mondta Rin egy kissé mérgesen, mire Len csak megvonta a vállát, s leült a padra. Mivel már nem volt több hely, magához húzta a szőke lányt, s az ölébe ültette. Rin csak elpirult, majd adott egy gyors puszit a fiú arcára, s a küzdőtérre fordította a tekintetét.

Odalent eközben az Ámor-csapat már olyan kicsire húzta össze magát, hogy alig lehetett őket látni. Rio és Yoh szinte már vicsorogva közeledett feléjük, míg Faust már úgy döntött, hogy neki elég volt mára a harcból, s Elizát átölelve mozdulatlanul figyelte, ahogy társai eldöntik a mérkőzés végeredményét.

Yoh felugrott a levegőbe, s felemelte a kardját. Nagyot kiáltott, mire a három földön fekvő férfi rémülten összeszorította a szemét, s jajgatva várták a végzetes csapást. Azonban nem történt semmi. Pierre kinyitotta a szemét, s meglepetten pislogott a felette álló fiúra, aki boldogan vigyorgott.

-Köszi, srácok, nélkületek sohase mertem volna megcsókolni Annát! Nektek hála, rájöttem valami nagyon fontos dologra.. – szólt Yoh nevetve, majd eltette a kardját és a kezét nyújtotta a szőke sámánnak.

-Vége a csatának? – kérdezte Pierre még mindig remegő hangon, s Yoh bólintott.

-Minden furyokutok elfogyott.

A három szőke férfi csalódott pillantást váltott, de aztán vezetőjük elfogadta a fiatal sámán kezét, s felemelkedett a földről. Leporolta fehér ruháját, majd meghajolt a fiú előtt, s Fausthoz fordult:

-Inkább mi szehetnénk megköszönni, neked bahátom teljesen igazad volt a szehelemmel kapcsolatban...Rheméljük egy szép napon visszakapod a kedvesedet... – a szőke temetőmágus bólintott, mire Pierre és a másik két csapattársa hátat fordított nekik, s hárfájukat felszedve a földről lassú léptekkel elindultak a kijárat felé, ahol a következő percben el is tűntek.

Yoh továbbra is vigyorogva nézett utánuk, de Rio szomorúan felsóhajtott és lehajtotta a fejét.

-Ezzel biztosan minden esélyem eljátszottam Jun kisasszony előtt... – hangja mérhetetlen szomorúságtól volt terhes, de Yoh csak megveregette a karját.

-Nem hiszem, nézz csak oda! – a barnahajú fiú a lelátóra mutatott, ahol Jun felállva, boldogságtól sugárzó arccal integetett feléjük. Rio arca is azonnal felderült, s azonnal elindult, hogy a lányhoz rohanjon. Yoh fejcsóválva nézett utána, majd ismét a lelátóra emelte barna szemeit, s tekintete összeakadt Annáéval. Egy percig merőn bámulták egymást, de végül a lány elpirult és félrefordította a fejét. Yoh elmosolyodott, majd a szeme megakadt a húgán, aki szintén mosolyogva integetett neki. A fiú szíve teljesen megnyugodott, örült, hogy a testvérét ismét boldognak látta. Intett egyet, majd felzárkózott Faust mellé és ők is elindultak a többiek felé.

-Ez igazán jó meccs volt, Yoh! – nevetett Morty, miközben Pailong óvatosan letette a földre.

-Hihi, köszi! – Yoh még mindig nevetett, s közben átmászott a korláton.

-Csak ne bízd el magad.... – szólt közbe Trey, miközben felállt a helyéről.

-Ha mégegyszer egymás ellen kell küzdenünk, akkor tuti megverlek, haver... – folytatta a jégsámán magabiztosan, de ekkor Anna villámló tekintetével találta szembe magát.

-Mondtál valamit, Hóhányó?!? – kérdezte a lány, s megfogta a fiú pulcsijának a gallérját.

-Semmit, semmit, Anna, csak azt, hogy gratulálok, habár a meccs felét se láttam... – Trey megpróbált elmenekülni, de most már a nővére is felállt a padról, s dühösen rárivallt:

-Nehogy így megfutamodj, már megint! Állj ki az igazadért!

-Na de Pilica, Annáról van szó...

-Pontosan. Úgyhogy ma ti főztök ebédet Tamarával. – szólalt meg hirtelen Anna, szavait Pilicához intézve, aki csak megszeppenten lehajtotta a fejét.

-Rendben. Gyere Tami, induljunk is...

-Na de Pilica, állj ki az igazad mellett. – Trey felröhögött, de a szőke médium lány egy jólirányzott pofonnnal lecsendesítette.

-Segíthetsz nekik, ha akarsz... – Tey megtapogatta az arcát, s inkább befogta a száját, hiszen ennyi büntetés bőven elég volt neki egy napra.

-Örömmel látom, hogy már sokkal jobb kedved van, Hugi. – szólt Yoh, s Rinhez fordult, de a szőke lány csak kiugrott Len öléből, s így szólt:

-Öööö, én azt hiszem  megyek és segítek a lányoknak..  –hadarta zavartan, majd minden további szó nélkül elrohant a két sámántanonc után, akik már régen eltűntek a kifelé tóduló tömegben. Mindenki meglepetten és döbbenten nézett rá, de ő csak beleveszett az emberrengetegbe Wynnel együtt.

Yoh tanácstalanul fordult Len felé, de az aranyszemű sámán csak megvonta a vállát.

-Fogalmam sincs, hogy mi baja...

-Szerintem még mindig nem akar harcolni... – válaszolt az Asakura- fiú elgondolkozva, s egészen addig nézett a húga után, míg az eltűnt a kijáratban. Felsóhajtott, majd folytatta:

-Szerintem mi is indulhatunk hazafelé.

A többiek szinte egyszerre bólintottak, s a kis társaság elindult. Szótlanul lépegettek egymás mellett, mindenkinek máshol jártak a gondolatai. Trey Rinre gondolt, s a reggeli csókra, Len Jeanne-re s legújabb tervére, Jocó valószínűleg egy újabb poénon törte a fejét, Morty már alig várta, hogy hazaérjenek és ismét leülhessen a laptopjához, Rio és Jun a közös délutáni programukon gondolkoztak, Faust fejében Eliza járt, egyedül talán Anna és Yoh gondolt a mostani, illetve a holnapi meccsre. Annyira belefeledkeztek a gondolataikba, hogy észre sem vették, hogy kiértek az arénából...

*

-Ti is látjátok, amit én, lányok? – kérdezte egy magas kékhajú lány a társaitól, miközben lenézett arról a szikláról, ahol eddig üldögéltek.

-Igen, az a két kis mihaszna liba most indult el hazafelé...S egyedül vannak.. – válaszolt nevetve az egyik fiatal lány, s megcsóválta szőke fejét:

-A kis bolondok...Chucky már nagyon várta ezt a napot... Végre lesznek játszópajtásai...

-Csak mindent szép sorjában hölgyeim...Először kapjuk el őket... – szólt ismét a kékhajú, mire a másik két lány csak bólintott és egyetlen szempillantás alatt eltűntek.