19. fejezet

Az északi fiú elmerengve sétált Tokyo utcáin. Táskáját fél vállán tartva zsebretett kezekkel haladt előre, egyenesen az iskola felé véve az irányt. Mélyen gondolataiba süllyedt szemeivel az előtte haladó betonutat követte.

“Hihetetlen ez az egész... sose hittem volna, hogy pont Rennel fog ez történni. Belefog őrülni ebbe az egészbe, már most teljesen elszállt az agya, amiért nem harcolhat többé...”

Egy mély sóhaj keretében fejét az égnek emelte, s két kezével hátul megtámasztotta tarkóját. Az ég kékjén, halvány fehér színű felhők úsztak át, Tray szemei előtt.

“Talán nem véletlenül történt így...lehet jót tesz neki, majd, hogy nem csak a harc lesz az életében, hanem megismerhet más dolgokat is a sámán küzdelmeken kívül... – halványmosoly ült ki arcára, ahogy gondolatait sikerült pozitív irányba fordítania. – igen... és én majd segítek neki!” – húzott széles vigyort arcára és ebben a pillanatban úgy érezte, még is csak minden rendben lesz, mert segíteni fog Rennek, hogy jól alakuljanak a dolgok.

Ekkor hirtelen az iskolai harang ütemes döngése szakította ki gondolatmenetéből. Egy pillanatra megtorpanva nézett körbe, s csak ekkor vette észre, hogy már az iskola bejáratánál jár, s a suli főépületének homlokzatán lévő kerek óra, épp kilencet mutat.

• A fenébe... ELKÉSTEM! – képedt el a jégsámán, s táskájának mindkét pántját a hátára véve futva rohant be az iskola kapuján, remélve, hogy a tanár még nem ért be a tanterembe.

Tamara ügyetlenül szorongatta két kezében az öt papírzacskónyi csomagolt ételt és italt, amit Anna kérésére vásárolt össze az esti vacsorára. Jun nem bírta tovább nézni a fiatal lány megterhelését s egy kedves mosoly keretében kérdezte.

• Biztos nem szeretnéd, hogy Pai Long segítsen, Tamara? Hidd el neki ez igazán semmiség! – állt meg a lánnyal szemben.

• Nem szeretnék a terhetekre lenni... – mondta zavart mosollyal az arcán, s kicsit bele is pirult a lány kedvességébe. Igazán nem volt hozzá szokva a törődéshez Anna mellett, aki keményen dolgoztatta.

• Nagyon szívesen segítek Miss. Tamara! – lépett közelebb Pai Long kezdeményezőn.

• Ne légy szégyenlős Tami! Add oda neki! – jelent meg Konchi a lány mellet, amaz kissé dühösen nézett rá, igazán nem akarta, hogy még szellemei is erőltessék a dolgot. Majd a hatalmas DaoDondo harcosra emelte tekintetét, aki várakozón nézett a lányra. Tamara oda nyújtotta a férfinak a számára hatalmas csomagokat, azonban Pai Long kezében igazán kicsinek és könnyűnek tüntetek az összevásárolt dolgok.

• Így már rendben van. – nézett a lányra Jun, majd tovább indult egyenesen az Asakura ház felé véve az irányt. Majd újra a fiatal médium tanítványra nézett. – Mondd, Tamara van még valami azon a bevásárló listán?

A rövid rózsaszín hajú lány előkotorta táskájából a cetlit, majd tekintetével gyorsan átfutva az irományt megrázta a fejét.

• Nem, ennyi. – nézett fel Junra, s viszonozta a lány mosolyát. – Köszönöm, hogy segítetek.

• Igazán nem gond. Végül is te is elhoztad a kórházba Tray holmiját.

• Igen... És Ren, hogy van? – nézett kérdően a nála négy évvel idősebb doshira. A zöld hajú Tao lány arca elkomorodott, kék szemei szomorúvá változtak. – Jaj, ne haragudj, nem akartam eszedbe juttatni! – riadt meg Tamara, de Jun megrázta a fejét.

• Semmi baj. Igazából nekem kéne megköszönnöm, hogy kicsit elfelejtetted velem ezeket a dolgokat. Egyébként Ren nincs túl jól... Az orvos szerint a legutóbbi harc során szerezet sérülése annyira komoly volt, hogy... nem szabad folytatni a sámán harcokat.

Tamara meglepetten nézet a lányra. S egy pillanat múlva riadtan kapta vissza előre a fejét. Jun szeme sarkából nézett le a fiatal lányra, s értetlenül kezdte őt fürkészni tengerkék szemeivel.

• Valami baj van?

• Sajnálom Jun... ne haragudj rám, hogy ezt mondom..., de én örülök, hogy Ren nem harcolhat többet. – a fiatal médium kezeit tördelve nézett a lába elé nem, mert a doshi szemeibe nézni ebben a pillanatban. Majd gondolataiban már most megbánta, hogy ilyet mondott a lánynak, aki mindig is kedvesen bánt vele, ha találkoztak.

A Tao lány elkerekedett szemekkel nézett a lányra, s teljesen ledermedt szavai hallatán.

• Tamara...

• Ne értsd félre! – szabadkozott a lány - Sajnálom, hogy Ren így megsérült, de tudod... így Yoh biztonságban lesz! – minden bátorságát összeszedve a doshira emelte tekintetét, aki most már némileg megkönnyebbülten, de még mindig értetlenül sétált a lány mellett, így Tamara úgy döntött folytatja - Tudod, pár héttel ezelőtt volt egy jósálmom. Ebben az álomban Ren megtámadta Yoht és egy hosszú és nehézküzdelem végén Rennek sikerült őt megölnie... – nézett remegő tekintettel Junra, aki teljesen elképedt Tamara szavai hallatán. – És most, hogy ez történt és Ren nem harcolhat többet. Yohnak sem eshet baja. – magyarázkodott a lány, Jun bólintott.

• Értem. – nézett előre, majd folytatta. – Mondd, Tamara mennyire vagy biztos benne, hogy ez egy jósálom volt. És nem csak egy átlagos álom?

• Nagyon is. Mivel nem csak egyszer láttam és tudom, hogy... szóval... tudom, hogy Anna is látta!

• És ezt eddig nekünk mért nem mondtátok el? – állt meg a lány, s egyenesen Tamara felé fordult. Zavarta, hogy barátaik talán ennyire nem bíznak meg bennük. Másrészt nem is értette miért.

• Mert fogalmunk sem volt róla Ren miért fordulhat Yoh ellen. És reménykedtünk, hogy talán ez egy elkerülhető jövő. Nagyon sajnálom, Yoh és Ren érdekében nem beszéltünk róla senkinek. Ezért kérlek te sem említsd meg, talán most már ez mind nem fog megtörténni.

Jun fejében kavarogtak a dolgok, próbálta megemészteni a hallottakat és egy logikus mindenki számára megfelelő utat keresett. Viszont a fiatal lánnyal ellentétben egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Yoh most már biztonságban van. Ren nagyon kiborult és már ő maga sem tud semmit a saját öccséről. Talán már maga Bason sem. Egyszer talán olyan mértékben kifordul önmagából, hogy még az orvosra sem hallgat majd és tényleg Yohra támad.

“De miért... Miért támadna Yohra?”

Ebben a pillanatban egy hasogató éles fájdalom futott át elméjén, információt hordozva magával. Jun a közeli folyó felé kapta a fejét, s Tamara ugyanezt tette.

• Ez egy furioku robbanás volt...! – a médium lány hangjából aggodalom tükröződött.

• Igen, gyerünk Pai Long! – Jun a következő pillanatban már futásnak eredt egyenesen a folyó irányába. Tamara és a harcosa követték őt.

• De, Jun! Ez egy idegen ember ereje volt még sosem éreztem ezt az erőt! – azonban a Tao lány, feltartóztathatatlanul haladt tovább. Mint, aki meg sem hallotta Tamara figyelmeztetését.

Perceken belül a folyót körülvevő parkba értek, s a következő furioku robbanást szabad szemmel is követhették. Hatalmas volt. Egy óriási víz oszlop emelkedett a becsapódás helyén, Jun a fák közé vetette magát s minden erejével a küzdelem helyszínére rohant.

Tamara és Pai Long próbálták beérni a lányt, s nem sokkal később ők is leértek a fasor szélére Jun mellé.

A helyszín a küzdelem nyomaitól volt terhes. Több kettérepedt szikla, fa s föld hasadék tárult a szemük elé, ahogy tekintetükkel körbe pásztázták a terepet. A folyóból kiemelkedő oszlopszerű víztömeg, most eső módjára hullott vissza medrébe s Jun a folyóban egy alakra lett figyelmes, akit most eltakart a hatalmas mennyiségű lezúduló csapadék.

• Mis. Jun ott! – szólalt fel a lány védője, s Pai Long kezével a túloldali fasorra mutatott, ahol egy sötét árny látszott távolodni, s mindössze foszlányok látszottak belőle.

• Elmenekült. – fürkészte tovább a rengeteget a fiatal doshi. A kis csapat percekig tanácstalanul állt a fasor mellett, ahogy a visszahulló víztömeg visszatért medrébe, s ekkor a folyó sodrásából egy fiú úszott ki a partra.

Jun tekintetével jól megfigyelte az alakot, hosszú sötétkék haja vizesen tapadt arcára, szokatlan egyenruhájáról csöpögött a víz, ahogy köhögés rohamok közepette próbálta magát kifújni a parton. A doshit egy furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy az idegent kémlelte, mintha már korábbról ismerné a fiút, bár még sose látta. Szúró fájdalom hasított Jun szívébe és gyomrába, amikor a fiú ráemelte lilás tekintetét. Mélyen kutató szemek voltak ezek, mintha az idegen is hasonló érzésekkel küszködött volna.

• Mis. Jun. Jól van? – Pai Long hosszas próbálkozásainak köszönhetően kizökkentette a lányt gondolataiból, aki védőjére emelte zavart tekintetét.

• Igen, Pai Long. – az erős szúrós érzés elmúlt, ahogy újra a jelenben érezte magát, de még mindig nem sikerült magához térnie a történtekből.

• Jó reggelt. – az idegen szempillantások alatt termett előttük, a doshinak újra szembesülnie kellett a lilaszempárral, de a fiú tekintete egészen megváltozott. – Azt hiszem már találkoztunk, te vagy Ren nővére igaz? – Jun zavartan keresgélt emlékei között, hogy mikor is láthatta őt korábban, de egyáltalán nem emlékezett a találkozásra, s ezt teljesen érthetetlennek is találta ebben a pillanatban.

• Én vagyok. De nem emlékszem, hogy korábban már találkoztunk volna. – a lánynak sikerült össze szednie magát és a mindig határozott nő került előtérbe, ahogy újra biztos talajon érezte magát.

• Semmi gond. Csak futó pillanat volt. – a fiú kedves mosolya összezavarta Jun érzékeit, fogalma sem volt, hova tehetné az idegent. De a kisugárzásából teljes bizonyossággal érezte, hogy sámán erővel rendelkezik.

• Sajnálom, hogy nem emlékszem. – válaszolt a lány rendületlen határozottsággal a hangjában és tekintetében.

• Öm... – Tamara feszengve ácsorgott a nála idősebb barátai és a fiú társaságában – Ne haragudj... de nem sérültél meg? Az előbb, amit éreztünk...egy hatalmas robbanás volt és...

• Köszi a kérdést, de jól vagyok. – mosolygott a fiatal médium tanoncra a fiú, Tamara azonnal elvörösödött zavarában, jobban, mint eddig. – Most már sietnem kell, örvendtem a találkozásnak. – Yaro Junra emelte tekintetét és magabiztos mosolyt húzott szájára, amitől egy kicsit Jun alatt is megingott a talaj, s a fiú pillanatok alatt elviharzott mellettük.

“Még is...mi volt ez a furcsa érzés...” – Jun smaragdzöld tincseibe kapott a szél, ahogy a fiú után fordult. Kék szemeivel az idegen nyomait fürkészte, aki talán sose volt igazán idegen.

A két barát hosszú útnak nézett elébe. Tray elhatározta, hogy mielőtt haza indulna Yohékhoz még egyszer benéz a Tao fiúhoz a kórházba. Újra aggódni kezdett Renért, amilyen állapotban otthagyta reggel, fogalma sem volt, hogy vészeli végül át a napot vagy az éjszakát. A suliban csak az orvos szavai jártak a fejében:

“- Meg kell kérnem fejezze be ezt a megerőltető tevékenységeket.

• AZT MÁR NEM! Azt mondták meggyógyultam, ez nem lehet!

• Ha nem fejezi be belehalhat.”

Renben egy világ omlott össze, Tray nem bírta kiverni emlékezetéből barátja tekintetét, elfehéredett arcát és elkerekedett szemeit. Tele volt fájdalommal és haraggal. Mikor eljött onnan ő maga küldte el őket, régi utálatos modorát kicsit sem feledve.

“Talán ugyanezt fogja mondani, ha odaérünk a kórházba...” - tűnődött a jégsámán, miközben tarkóját két kezével megtámasztva bámulta az aranyszínbe burkolózó felhőket, amiket a lenyugvó nap sugarai borítottak be fénnyel. [megjegyzés: japánban az iskolai órák után a diákoknak sokszor egyéb szakkörökön és előadásokon kell részt venni, már az általános iskolában is és ez minden magasabb iskolában gimnázium, egyetem stb. csak fokozódik. Így nem ritka, hogy 6 óra után végeznek az iskolások, és talán még bele se számítottuk a tanterem takarítását. Ebben az esetben is hasonló okokból indulnak ilyen későn a kórházba Renhez, jelen esetünkben nagyjából fél hét lehet.]

Gondolataiból barna hajú lány zökkentette ki.

• Remélem nem baj, hogy veled tartok. – emelte nagy gesztenye barna szemeit a fiúra Haru.

• Dehogy, hová gondolsz? Te remek társaság vagy. Ren is biztosan örülni fog, hogy meglátogatod. – s mindezt a fiú őszintén remélte is, bár valójában fogalma sem volt mit fog a Tao vezér reagálni, mikor belépnek a szobába. Az is lehet, hogy kedvesen elküldi mindkettőjüket a jó fenébe, a saját modorában. Tray kicsit zabos volt a gondolattól, hogy Ren esetleg ilyen hangon fog majd beszélni Haruval is, de valahogy nem tudott rá igazán haragudni ezért. És remélte, hogy Haru sem fog.

Az északi fiú elmesélte a történteket a lánynak nagy vonalakban, de nem mert minden kis részletet elmondani, bár azt említette neki, hogy lelkiismeret furdalása van a dologgal kapcsolatban, csak azt nem, hogy miért.

Haru egy őszinte, kedves és odaadó lány, aki nagyon türelmes is mind e mellett, és remek barát. Úgy érezte, minden titok, amit elmondott neki és, amit a lány tud róluk teljes biztonságban van.

Majd egy órába telt, amíg elértek a kórházig, ahova Tray az éjszaka folyamán a Tao fiút vitte. Az északi fiú egyenest a nyolcadik emeletre ment, jól emlékezett Rent melyik szobába vitték. Ahogy a folyosón a huszonkilences korteremhez értek furcsa érzés hasított a fiúba. Junék már rég elmehettek, Tamarát és Pai Longot se látta sehol, de nem ez volt az, ami nyugtalanította.

Egy pillanatra megtorpant a folyosón, majd Haruhoz fordult:

• Majd én megyek elől, rendben? – mosolygott rá kedvesen, nem akart ráijeszteni a lányra, amaz viszonozva a kedvességet mosolyogva bólintott.

Tray az ajtóhoz lépett és benyitott, a félhomályba burkolózó szobába.

Hiei erőset húzott a selyemszorítón, ami csuklóvédőjét erősítette alkarjára. Mindegyiket pontosan rögzítette, s többször is ellenőrizte a csuklóján, oldalán és homlokán lévő szalagokat. Mély bordó és sötétbarna ruha együttesét néhol sötétszürke fémvédő borított. Vörös színű selyemövébe az Ankokut erősítette oldalára, másik oldalán pedig a gyomra és a csípője elé. (Hiei fordított kardjának neve Ankoku, jelentése: sötétség) [megjegyzés: japánban a szamurájok használták a két kard formációt, a hosszabbikat katanának, az elől lévő rövidebb kardot wakizashinak nevezték. Utóbbit gyakran használták védekezésre, elterelésre, vagy távolsági támadásra. A szamurájok kardjai nem fordított élezésűek voltak. Csak a félreértések elkerülése végett ^-^] A két kard tokja sötét éjkék színt öltött magára, s az aranytigris szimbóluma ölelte körül a hüvelyt. Markolatán vörös mintázat fonódott végig.

Még egyszer szorosan megkötötte hátul fejpántját, amire családjának címerét hímezték. Harci öltözékének több pontját borította a zöldsárkány, így a karvédőkön és az oldal szalagon is.

Szintén vöröses árnyalatú fejpántja feltúrta kissé frufruját, amitől jobban kivehetővé váltak smaragdzöld szemei, s magabiztos tekintettel mérte végig ruházatának minden pontját.

• Már azt hittem szerencsét se kívánsz. – sandított a tükörben a szobájának bejáratánál támaszkodó védelmezőre.

• Sose tennék ilyet. – mosolyodott el magabiztosan. – Mindössze úgy gondoltam szükséged van egy kis magányra, egy ilyen komoly küzdelem előtt.

Hiei mélyet sóhajtott és halvány mosoly jelent meg az arcán.

• Néha igazán bölcs tudsz lenni. – majd a fiú felé fordult – Néha meg mint egy nagy gyerek. – Yaro egy pillanatig elgondolkodva meredt maga elé, majd mélyreható tekintetét a lányéba fúrta.

• Hidd el, csak jelen pillanat kérdése az egész. – mosolygott a lányra. – Félsz? – váltott komolyabb hangnemre.

• Nem. Kicsit sem. – nézett határozottan védője szemébe – Inkább csak izgatott vagyok.

• Megértem. – majd ellökte magát a hatalmas papír ajtótól. – A félelem teljesen hasztalan, a célod és a túlélés a fontos. Sosem a győzelem, ne felejtsd el. Jah és ne...

• Nem gondolok. Tudom. Nem kell jó tanácsokkal ellátnod, már mindent megtanítottál, amit ennyi idő alatt lehetett, az elmúlt évek során.

• Tudom. – mosolyodott el újra, zavarában a fiú. – Azt hiszem én jobban félek most mint te.

• Ne aggódj. Csak bízz bennem, rendben? – lépett hozzá közelebb Hiei, s mélyen fúrta tekintetét a fiú lila szemeibe.

• Rendben. – bólintott. Percekig csak néztek egymásra, s a hosszas csendet egy mély sóhaj zárta le. – Ryuu már kint vár rád.

• Köszönöm, hálás vagyok neked. – a lány tekintete őszinte volt.

• Inkább neki kéne, az ő döntése. Nem az enyém. – együtt léptek ki a folyosóra, s az előtérben Hiei még egy utolsó mosoly kedvéért fordult vissza.

• Ganbatte! – szorította ökölbe a kezét Yaro maga előtt, és ő is elmosolyodott.

Hiei bólintott.

A következő pillanatban a fiú, már csak távoli léptek elhaló zaját hallotta.

Tray dühével és félelmével küszködött egyszerre. Idegesen támaszkodott a nővér asztalára.

• Mégis hová ment? – faggatózott tovább a jégsámán. Haru egy szót se mert szólni, míg északi fiú magán kívül volt.

• Sajnálom, de fogalmunk sincs róla. Azt sem tudtuk, hogy elment, az orvos még nem engedélyezte. – pakolta zavartan maga előtt iratai a fiatal nő.

• De hát az a dolguk, hogy vigyázzanak a betegeikre nem? Mikor voltak bent nála utoljára?

• Egy pillanat mindjárt megnézem. – párpercnyi csend és idegtépő csend után a nő válaszolt. - Úgy két órával ezelőtt vitte be az egyik nővérünk a gyógyszert hozzá. Akkor még bent lehetett.

• Köszönjük szépen! – szólalt fel hirtelen Haru, majd karon ragadta Trayt és egészen a liftig cipelte a fiút.

• Haru, mit csinálsz?

• Tudom, hogy dühös vagy, de ezzel nem segítesz Renen, sem a helyzeten. Főleg nem, ha ordibálsz az ápolónővel. Kérlek nyugodj meg és gondolkodjunk logikusan. A kórházban is lehet még. – kérlelte a fiút, s próbálta határozott fellépésével nyomatékosítani a dolgot.

• De már megnéztem a wc-nél és a büfében is. Egyébként sem lenne szabad még járkálnia, tegnap nagyon rosszul volt. – akadékoskodott a jégsámán.

• Talán jobban lett és úgy döntött haza megy, tudnod kéne milyen önfejű tud lenni néha. És lehet most kis magányra vágyik. Azt mondtad az orvos elég rossz hírekkel szolgált, szóval biztos kicsit maga alatt van. – Haru próbált a lehető leglogikusabban gondolkodni, s közben megnyomta a lift hívó gombját. – Esetleg fel kéne hívnunk Junt, hogy hazaért-e már.

Tray belátta, hogy a lánynak igaza van, ha kiborul azzal semmit sem old meg. Így engedelmesen követte Harut a felvonóba és hosszasan elmerült gondolataiba.

Teljes sötétség borult Tokyo utcáira, itt-ott még egy halvány világosabb fényvonal fel-felbukkant az égbolton, némi félhomályt engedve az utcán járóknak. Kint a szokásosnál is hidegebb volt, egy kellemesen meleg őszi nap után.

A fiatal Tao vezér csendes léptekkel sétált a főváros utcáin, teljesen libabőrös lett a hidegtől, s remegő ajkai közül halk zihálás tört elő. Arca kipirult és szája kicserepesedet a hidegben. Jellegzetes rövid ujjú aranysárga mintájú fekete felsőjét viselte, hozzá a hosszú fekete nadrággal és vékony cipővel, amit minden sámán harcban magára öltött, és minden harcra készülő edzésben is használt. Tegnap esti futását is ebben kezdte, amit aztán Tray hiusított meg többé-kevésbé. Így a korházból kijövet az egyetlen ruha volt, amit magára ölthetett.

Pont a legmegfelelőbbet.

Semmi kedve nem volt időt és energiát pocsékolni arra, hogy esetleg haza caplasson az egyenruháért, s kivételesen elnézte, hogy nincs nála a palást és egyetlen fehér paripája.

Bason aggódó figyelemmel kísérte végig mestere küszködését. Láthatóan nem épült fel a tegnapi rosszullétből, s léptei sem voltak a legbiztosabbak, de Ren eltántoríthatatlanul haladt tovább, teljes elhatározottságában. Egyenesen a toronyórás park felé, ahol este kilencre beszélt meg egy találkozót Hieivel.

Pontosan négy nappal ezelőtt ugyanott kihívta őt ma estére egy sámán viadalra, s egy pillanatig se merült fel benne a kétely, hogy elmegy erre a küzdelemre. Mindenképpen meg akarta nyerni ezt a csatát és nem engedhet meg magának semmilyen gyengeséget.

Védőszelleme semmi esélyét nem látta, hogy lebeszélje őt erről a küzdelemről, csak úgy tud ifjú mesterének segíteni, ha mindenben támogatja, és ami tőle telik azt megteszi a harc folyamán.

Ren kezében szorosan markolta összezárt guan daoját, tekintete fátyolosan meredt a semmibe, s azóta nem szólt Basonhoz, hogy reggel kizavarta a többiekkel együtt a kórteremből.

Tray és Haru minden erejüket latba vetve rohantak egyenesen a Tao rezidencia felé, egy szusszanásnyira sem megállva. Még a kórházban úgy döntöttek nem lenne tanácsos, Junt keresni, lehetséges, hogy nincs is otthon vagy Ren tényleg nem ment haza és akkor ő is csak pánikba esne. Fél órája voltak úton, Tray most csak azért volt hálás, hogy mikor Rent vitte a kórházig nem kellett ugyanígy futva megtennie ezt a távot, most érezte csak igazán nagynak a távolságot, de valójában meg se kottyant. Anna és Pillica annyira túlhajtották az elmúlt évben, hogy mérföldeket is letud futni egy huzamban. Azonban Haru már kevésbé bírta tartani az iramot, az utolsó pillanatban meglátták a hotel hatalmas épületét és forgóajtaját.

A két fiatal bevetette magát az ajtón és Tray ezerrel elkezdte nyomkodni a lift hívó gombjait, erősen próbálta vissza fogni zihálását. Haru remegő lábaira támaszkodott. Erősen zihált s már köhögése tört volna fel belőle mikor, Tray behúzta a liftbe.

Amint felértek az emeleti folyosókra, egyenesen Ren lakása felé vették az irányt, s beszélgetés zajaira lettek figyelmesek. Amint a folyosóra értek furcsa látvány tárult eléjük. Yoh és Anna épp távozóban voltak, s Junnal beszélték meg az ajtóban az esedékes következő találkozást. Tray zavartan nézett végig a társaságon, majd gondolkodás helyett azonnal a többiekhez lépett.

• Szia Tray, épp rólad beszéltünk! – mosolygott rá barátja, de vidám mosolyán zavart kérdő tekintet lett úrrá. Tray zilált volt és idegesnek tűnt. Tekintetéből aggodalom ült, s Haruval együtt erősen ziháltak. – Azt hittük Rennél jártatok. – fejezte be Yoh.

• Ott voltunk, ezért jöttünk ide. Itt nem járt? – nézett végig a kis társaságon, hangja faggató volt s várakozást nem tűrő.

• Nem volt itt. Ezek szerint a kórházban sincs? – képedt el Jun, s hirtelen a szája elé emelte a kezét.

• Mikorra beértünk már eltűnt, a nővérek azt mondták, hogy két órája még bent volt, de én kerestem mindenütt és nem volt ott. Azt hittük hazajött. – fejezte be Tray, majd mélyet sóhajtva kezével megtámaszkodott a falnál.

• Ti sem tudjátok merre lehet? – faggatta őket tovább Haru, de a többiek csak zavartan rázták a fejüket. Anna is mélyen gondolataiba merült, ahogy karbafont kézzel bámult maga elé.

A toronyóra elütötte a kilencet. Az ég sötét fekete fátylán mintha ezernyi fénylő bogár táncolna, úgy ragyogtak ezen az éjjelen a csillagok. Újhold idején a föld szeme elől a Hold teljes sötétségbe burkolózik, hogy új életre keljen, a következő éjjelen.

Hiei a tér melletti park egyik füves pusztáján várakozott a Tao fiúra. Többször forgolódott körbe tekintetével a fiút keresve, míg a nyugati szél sokszor átfésülte a mezőt, megtáncoltatva milliónyi fűszálat.

A lány zavartan ácsorgott az éjszakai hidegben, mikor a távolban halvány alak rajzolódott ki a sötétből. Ren méterekkel Hieivel szemben állt meg:

• Bocsáss meg a késésért. Feltartottak. - a Tao fiú teljes magabiztossággal nézett rá. Láthatóan nem gondolta meg magát a harcot illetően. Sőt.

• Megértem és el van nézve. - Hieibe hirtelen egy furcsa gyomorszorító érzés hasított a fiú láttán. Eddig teljesen biztos volt abban, hogy harcolni akar és győzni, a Tao vezérrel szemben. De ahogy Ren itt állt vele szemben teljes valójában, lelkét zavar és fájdalom töltötte meg. - Még mindig nem mondtad el, mért akarsz velem megküzdeni. Most hivatalosan nincsen torna.

• Nem csevegni jöttem. - rántotta elő a fegyverét a fiú, s egy könnyed mozdulattal kinyitotta. A guan dao erős fémek ütközéssorozatával vált eggyé a lány szeme láttára. A fegyver pengéje élesen kirajzolódott az éjszakai csillagok fényében, s Ren egyenesen a lányra szegezte a fegyvert. - Megküzdünk vagy sem?

Hiei dermedten állt a fiúval szemben, minden erejével próbálta visszanyerni elhatározását, amit egész eddig teljesnek érzett magában. S próbált a harcra, a küzdelem kezdetére koncentrálni.

• Megküzdünk. - válaszolta rendületlen elhatározottságban, s terpeszbe állt, hogy kezdetét vehesse a küzdelem.

• BASON, A GUAN DAOBA! - Ren magasba emelte kezét s apró szellemének erejét egyenesen fegyverébe irányította, ami átalakulva hatalmas fegyveré vált, s aranysárga furioku fénycsóvák lengték körül.

Hiei is kitartotta oldalra a karját, de a Tao fiú egy pillanatot sem várt, amint Bason egyesült a fegyverrel, egyenesen a kínai sámán lány felé vetette magát. Pillanatokon belül ott termett Hiei mellett, s a lánynak mindössze egy kitérő manőverre volt lehetősége, Ren támadása elől.

Csend telepedett a folyosón ácsorgó társaságra. Hosszú tanácstalan percek után Jun idegesen kulcsolta össze kezeit:

• Azt hiszem tudom hol lehet... – a doshi, még a gondolatába is beleremegett. A társaság egy emberként nézett Junra, s őket is hatalmába kerítette az aggodalom. – Ren egész héten a Hieivel való harcra készült, nagyon jól ismerem őt, ahogy ti is. Biztos, hogy oda ment. Ha valamit elhatároz, semmi nem állhat az útjába, még egy rosszul lét sem.

Tray szemei elkerekedetek. Junnak igaza volt és dühös volt, amiért ez eszébe sem jutott korábban. Valahol remélte, hogy sikerült ezt Ren fejéből kivernie azon az estén, de miket is képzel. Hisz egy Taoról beszélünk.

Haru értetlenül nézet, semmit sem hallott a történtekről, s Hiei sem említette mikor Trayel átmentek hozzá megtanítani az osztálytáncát.

• Még is miről beszéltek? – nézet végig barátain.

• Erre most nincs időnk, majd később elmesélem. – lépett oda hozzá Tray, aztán kérdő tekintetett vetett Yohra. A barna hajú Asakura fiú bólintott.

• Menjetek és hozzátok vissza azt a félnótást. Nem szeretnénk, ha kárt tenne a városban igaz? – a médium égnek emelte tekintetét.

• Kösz Anna! Igyekszünk! – vágta rá mosolyogva jövendőbelije, s következő pillanatban Trayel bevetették magukat a lépcsőházba.

Egy percet sem akartak vesztegetni.

Ren egy újabb suhintással próbálta ketté szelni a lány testét, de Hiei újból kitért a támadás elől. Több méteres magasságból érkeztek vissza a földre, mindkét sámán kezével megtámasztva magát ereszkedett féltérdre.

Hiei erősen zihált, jobb kezében szorongatta a katana Ankokut, amit furioku lángnyelvek öleltek körül, a kék minden árnyalatában.

A Tao fiú is mély levegőket vett, s egy izzadság csepp folyt végig az arcán.

• Nem úszod meg ennyivel... – sziszegte fogai között, majd újabb támadást indított, ezúttal taktikát váltva.

Egyetlen gyors mozdulattal kelt fel, s a magasba emelve a guan daot egy erős csapást mért vele a föld mélyére. A földből, lándzsaszerű éles fegyverek törtek elő, aminek Ren állt a középpontján, s egyenesen Hiei felé vették útjukat.

A lány szemeivel próbálta felmérni, a támadás erejét és sebességét, mielőtt elérték volna az éles fegyverek két hátra szaltóval tért ki előlük, majd kézen állva a kezében lévő katanával szelte kettébe az utolsó három fegyver nyelét, hogy elkerülje a mély szúró sebeket. A végén újból féltérdre ereszkedett.

“Ügyes...” – Ren tekintete egészen megváltozott, teljesen hatalmába kerítette a harc és a gyilkolás utáni vágy. Tetszett neki, hogy ellenfele nem könnyű préda és így már érdekesé vált a harc. Bár előzőleg is biztos volt benne, hogy nem lesz könnyű. Fogalma sem volt mi ütött belé, nagyon régen érzett magában ennyi energiát, de esze ágában sem volt lecsillapodni.

Hiei értetlenül kémlelte a fiú távoli tekintetét és teljesen elképesztette a látvány. Soha nem látta még Rent ilyennek.

• Vigyázz a kölyökkel, kezd bevadulni. – Hiei a kardra nézett, Ryuut nem korlátozta, az ilyen állapotú kommunikáció, s határozottan bólintott felé.

• Én is látom. Jobb lesz, ha nem húzzuk ezt sokáig. – emelte újra a Tao vezérre tekintetét.

• Ahhoz az kell, hogy végre te is támadj, ne csak védd magad. – a gyíkszellem hangjában némi él volt kihalható és rosszallás, de a sámán lány tudta, hogy új védőjének teljesen igaza van.

A következő pillanatban ellökte magát és bevetette magát a földből kiálló lándzsa rengetegbe, egyenesen Ren felé vette az irányt, sebesen közeledett felé, reflexszerűen kikerülve a körülötte lévő fegyvereket. Pár méterre a fiútól a magasba ugrott és feje felé emelte fegyverét, a kard furiokuja lüktetni kezdett, s egyetlen hatalmas csapással támadott a fiú felé.

Anna egyenesen haza tartott, az Asakura ház felé, miután a fiúk megígérték, hogy sietnek remélte, hogy van annyi eszük, hogy rögvest oda viszik Rent. Haru elkísérte a médiumot, Junnal pedig megbeszélte, hogy a doshi még elintéz egy-két dolgot, és ő is egyenesen hozzájuk megy.

Csendben sétáltak végig Tokyo hatalmas utcáin, a kertvárosban. Az égen sötét felhők gyülekeztek a médium konstatálta egy hatalmas vihar közeledtét, így sietősebbre fogta lépteit. Haru próbálta tartani az iramot, s kissé feszengve követte a lányt, erős kisugárzás lengte körül a szőke hajú lányt, amit ő is tisztán érzett. Valahogy tiszteletet követelő volt az egész személye, de ahogy teltek a percek egyre “kellemesebbnek” találta a társaságot.

A semmiből egy óriási villám csapot eléjük az úton egyenesen az utca egyik fájába, ami azonnal lángra kapott. A hatalmas fehéres fénycsíkot, egy óriási csattanás, és egy mennydörgés követte.

A két lány azonnal megtorpant, Haru zihálni kezdett a rémülettől, őket is eltalálhatta volna ez a villám. Anna tekintetével az égő fát fürkészte, majd egyenesen az útra nézett. Haru követte tekintetét a szeme sarkából egy óriási alakot látott kirajzolódni.

Előttük egy hatalmasra nőt démonszerű szellem rajzolódott ki, tenyerén egy Yohra kísértetiesen hasonlító fiú állt.

• Hao. – Anna egy határozott mozdulattal Haru elé lépett, s tekintetével gyilkosan meredt az Asakurára. – Mit keresel itt már megint?

• Ohoho... – a fiú mosolyogva nevetett fel – Szívélyesebb fogadtatást vártam. A múltkor olyan melegen üdvözöltelek. De látom továbbra sem kedvelsz és kicsit sem akarsz a kedvemre tenni, feltételezem.

• Ahogy mondod. Szóval kotródj innen. Nem akarok rád több időt pazarolni. – intett hanyagul, majd elindult, hogy kikerülje a fiút szellemével együtt. Haru értetlenül, de követte a lányt, tekintetét azonban nem volt képes levenni a fiúról, valahogy úgy érezte, mintha már találkoztak volna.  Aztán egy óriási puffanásra lettek figyelmesek. A hatalmas szellem földbe mélyesztette öklét pontosan Anna előtt.

• Sehová sem mentek, amíg az enyém nem lesz a könyv. Ide fogod adni, mivel nincs más választásod és elveszem erőszakkal, ha kell. – vigyorgott rá, földöntúli mosollyal, kissé elborult tekintettel. – És most nincsenek itt a fiúk, hogy megvédjenek. Csak te vagy és Én, Anna...

A médium Haora emelte tekintetét és ökölbe szorultak kezei. Elszántan tekintet a fiúra, aki továbbra sem hagyott alább a vigyorgással.

• Most menj innét. – a lány szavait Harunak intézte, aki feszülten álldogált a szőke lány mögött. A barna hajú lány hosszú pillanatokig fürkészte Annát, akinek hangja és tekintete elhatározottságot tükrözött. Nem akart ellent mondani a lánynak, így bólintott és futásnak eredt abba az irányba, ahonnan jöttek.

• Nem mész sehová! – ordított Hao, majd a Tűz szellem a lány után kapott, de pillanatok leforgása alatt Anna, mint aki felkészült mind erre, gyöngysorát egyenesen a szellem karjára tekerte, s hatalmas erőtér magasodott közéjük. A láncot fehér és kék furioku lengte körül, kis villámszerű nyúlványokkal kicsapva a körülöttük sistergő levegőt.

Haru megtorpant és hátrafordult. Remegő lábai így is alig tudtak engedelmeskedni akaratának, de eltökéltek, hogy nem fog félni és legyőzi magában ezt az erős érzést.

- Ez a mi csatánk Hao, neki ehhez semmi köze! – ordított a fiúra, aki összeszorított fogakkal tartotta ki előre kezét, akárcsak szelleme. Ökölbe szorult a keze s gondolatai a gyöngysor körül forogtak. Mintha megnőtt volna az ereje vagy csak puszta képzelgés az egész. – Tűnj már innen! – a szőke médium tekintetét Harura szegezte egy röpke pillanatra, majd visszafordult. Egy percre sem akarta szem elől téveszteni az Asakura fiút.

Haru nehezen tudta magát rá venni, hogy ott hagyja a lányt, de ő semmit se tehetett. Nincsenek ilyen képességei. Muszáj segítséget hívnia.

“Ez az... meg kell találnom Trayéket... remélem még nem járnak messze...” – majd egy utolsó pillantást vetett a küzdelemre és otthagyta a helyszínt.

Chiung összehúzta magán kabátját, ahogy az éjszakai hidegben sietősen szedte lépteit a városban. Ren mennyasszonya már régóta figyelemmel kísérte a dolgokat, mindannak ellenére, hogy a fiú alig mondott el neki bármit is.

Az utóbbi időben bezárkózó volt és elutasítóbb, mint eddig bármikor, már több mint egy hete nem is láthatta volna, ha ő maga nem keresi fel párszor. De a Tao vezér mindig gyorsan elintézte beszélgetésüket és elküldte őt.

Chang, Ren nagyapja megnyugtatta őt, hogy ez csak átmeneti állapot és minden rendben lesz. Bár az esküvő időpontját későbbre tették egy hónappal, az is vészesen közeledett. A MangCe lány eleinte nehezen vallotta be magának. De teljes szívéből szerette a fiút az első pillanattól kezdve.

Amikor Jun barátai távozóban voltak akaratlanul, de mindent tisztán hallott, ahogy kint a konyhában intézkedett. Fogalma sem volt róla, hogy Ren Hieivel egy harcot beszélt meg és ő neki nincs is sámán képessége nem tud túl sokat erről a világról. De azt jól tudta merre kell keresnie jövendőbeliét.

Egyenesen a Tokyo tér felé tartott s már hallotta a toronyóra egyetlen kongását, ami jelezte, hogy fél tíz körül járhat az idő.

Újból egy nagyobb suhintás érkezett, miután Ren megforgatta feje fölött guan daoját. A két fém összecsapott és éles hangot halattak, ahogy egymásnak feszültek a fegyverek.

Hiei katanájával védte a fiú erős támadását, majd a következőpillanatban gyomorszájon rúgta. Ren azonnal hanyatt fordult és zuhanni kezdett, de két szaltót csinált a levegőben. Hiei pedig utána vetette magát, egyszerre érkeztek a földre. Ren fegyverének élét a földbe szúrta s a markolatba kapaszkodna megemelt a magát, először egy kisebb mellkas rúgást végzett a lányon, akinek nem volt ideje kitérni a fiú gyors támadása elől, majd jobb lábával fejbe rúgta Hieit.

A sámán lány métereket vetődött oldalra, majd többször átfordult a tengelye körül a földön, de végül guggolásba emelkedett. Érezte ahogy elered az orra vérre, de nem volt ideje ilyesmikkel törődni. Testét már így is több helyen sérülések és zúzódások borították.

Ren hirtelen újra előtte termett. A magasból támadott, újra fejen akarta rúgni a lányt, de Hiei kivédte a kezével, majd a katanát használta támadásra, ami célt tévesztett.

A Tao vezér a földre érkezett, majd újból suhintott fej magasságban a fegyverével, Hiei elhajolt és szúrni próbált. A fiú hasonló mozdulattal tért ki, de a lány megfordult tengelye körül és mellkason rúgta a Tao vezért, aki háttal a földbe vágódott. Hiei előrántotta a wakizashit és egyetlen szúrást intézet a fiú felé a vállát megcélozva.

Ren szája szegletében vércsordult ki, amitől Hiei hirtelen megtorpant fogalma sem volt miért. A fiú fájdalmasan nyögött fel, majd kinyitotta szemeit és a lányra szegezte őket. A következő mozdulattal térdre emelkedett és szúrt.

A fegyver élét vér áztatta, ami a földre hullott. Hieinek elkerekedtek a szemei, s egyenesen a Tao fiú aranysárga tekintetébe bámult, amiben most vad tűz lobogott. Szúró fájdalmat érzett oldalában s érezte, ahogy a fegyver mélyen a húsába hatolt. Zihálni kezdett, majd Ryuu kizökkentette pillanatnyi zavarodottságából.

- Támadj!

Hiei a kezében lévő katanával jobbra vágott egyet, így kitérítve a guan daot, de a két fegyver furiokuja nem bírt egymással. Ren is felkelt s minden erejükkel próbálták kettébe szelni a másik pengéjét, majd hirtelen egy robbanás vetett véget a fegyverek harcának, s mindkét fiatal métereket zuhant hátra testük a földnek csapódott, de egyikük sem engedte el fegyverét. Hatalmas porfelhő keletkezett közöttük, amit egy erős szél fuvallat tett semmissé.

Hiei hangosan zihált, érezte, ahogy oldalából továbbra sem állik el a vérzés. Úgy érezte a fegyver létfontosságú szervet nem ért. Legalább is még életben van. Nehézkesen felkönyökölt, két kezében Ankokut szorongatta, s erős zihálás lett úrrá rajta. Gyomra újból görcsbe rándult, de sikerült feltápászkodnia.

Alkarjával letörölte orra vérzését, majd elindult. Tekintetével Rent kereste, de a sötétség és a maradék porfelhő mindent eltakart. A távolból köhögést halott és azonnal abba az irányba kapta a fejét.

Ren négykézláb támaszkodott a földön, fejét lehajtva szörnyű köhögést hallatott. Hiei a távolból is tisztán látta, hogy remegnek a végtagjai az erőlködésben, aztán a fiú vért öklendezett fel.

• Mester... talán... – de Bason nem merte befejezni mondatát.

Ren elkerekedet szemekkel meredt a földre, s hirtelen eszébe jutottak az orvos szavai.

“-Ha nem fejezi be belehalhat.”

Kezével erősen a földbe markolt, felemelte fejét, s dühös tekintettel meredt az erdő mélyére. Érezte, hogy Hiei a háta mögül a távolból figyeli őt, de nem támad.

• Nem. Ezt még befejezem. – jelentette ki, majd megmarkolva a fegyvert ő is feltápászkodott. Köhögése is elmúlt, s lassan zihálása is elállt.

Egy darabig még háttal állt a lánynak, fejét lehajtva ökölbe szorított kezekkel.

• Mért nem támadsz? Ez egy sámán harc nem kellene félvállról venned. – Ren szavai vádlók voltak és dühödtek.

• Nem fogom vissza magam, elhiheted. – Hiei jobb karját erősen szorította az oldalához, amibe még mindig sokszor erős fájdalom nyílalt.

• A te érdekedben... - a fiú szembe fordult a kínai lánnyal – ajánlom is. – tekintetét mélyen a lányéba mélyesztette, s újabb rohamtámadást indított.

Hiei katánájával védte a támadást, majd magasba emelte a fegyvert.

• Ryuu, tíz karom támadás! – a fegyver pengéjét mélyen a földbe vájta, amiből tíz hatalmas erejű energia nyaláb indul ki, kék fény csíkot húzva maguk után.

Ren megtorpant és maga elé tartotta guan daoját védelemre, s a két furioku újból összecsapott. A Tao vezér aranyszínű pajzsa kettészakadt, s elsöprő szélvihar kerekedett, berepítette a fiút az erdőbe, és ott több fát is kitépett helyéről, a törzsüket kettészakította.

A fák óriási zajt csaptak a csendes éjszakában, egymás alatt összeroppanva széttörve hevertek össze-vissza a földön. Ahogy elült a zaj és sok por Hiei még mindig zihálva állt kezében a karddal. Tekintetével Rent kereste, de a sötéttől és a fák rengetegétől semmit se látott.

- HIEI! – a lány azonnal megfordult. A hang a háta mögül érkezett. – BASON, KYUUKITSUNE TÁMADÁS! – guan dao egyetlen sárga gömbé vált, ami aztán, mint egy perzselő tűz labda szántott végig a mezőn. Ren a támadást egyenesen a vörösesbarna hajú lány felé indította és az telibe is kapta a támadást védekezni sem maradt ideje. Teste egyenesen a földbe vágódott, s körülötte mindenütt vörös és aranyszínű lángok csaptak fel az égbe. A füst bejutott Hiei tüdejébe, s köhögő roham lett úrrá rajta. Homlokán végig csorgott a karmazsínvörös anyag, két oldalt keretezve arcát és orrnyergén keresztül tört magának utat lefelé.

Hiei összeszorította szemeit és halkan felnyögött újabb fájdalom hasított az oldalába, s érezte, ahogy egész testével vérben fekszik. Az oldalán lévő seb még tovább szakadt és még több vér ömlött ki. A szagát csak a távolból érezte a füst mindent elnyomott körülötte. Lassan próbálta kinyitni szemeit érezte, ahogy a lángok szinte felperzselik, egy hatalmas lángnyelvek alkotta kör közepén feküdt, a lángok táncot jártak a feje felett.

• A csatát én nyertem... – Ren sétált be a tűzbe, kezében a guan daoval, száját sötét vigyorra húzta. Lila frufrja szemébe lógott, amik most egészen vörösnek tűntek a tűzben, mintha valami sötét démon nézne le rá. – Remélem nem várod, hogy megkíméljem az életedet, kicsi lány. – kezével elengedte egy pillanatra a guan daot és másik fogást talált rajta, mintha lándzsának használná. Kezével magasba emelte a fegyvert, s egyenesen a lányra szegezte pengéjét. – Búcsúzz el az életedtől. – egy rövid gonosz nevetést hallatott és lesújtott a fegyverrel.

Yaro gyomorszájába éles fájdalom hasított, de a fiú továbbra is csak feküdt a ház leejtős cserepes tetején. Kezeit tarkója alá téve támasztotta meg fejét és a csillagokban gyönyörködött épp. Szemeit lassan lehunyta, de a fájdalom csak erősödött, mint egy elmúlni nem akaró érzés, de a hosszú sötétkék hajú sámán fiú meg se moccant. Homlokáról egy vékony vércsík indult el lefelé végig folyva az arcán. Lassan újból kinyitotta mélylila szemeit, amiken keresztül fátyolosnak tűntek a távoli csillagok. Szája halvány mosolyra húzódott.

• Érezted ezt? – Tray hirtelen állt meg, ekkor Yoh is lefékezett. Mindketten nyugatnak fordultak. Az utcán hűvös szél söpört végig, a két fiú izzadságban úszott, így mindketten beleborzongtak a fuvallatba.

• Egy robbanást éreztem. Arról. – mutatott az Asakura fiú a Tokyo park irányába.

• Gyerünk. – Tray elszántan vetette magát újra a város utcáiba, már több órája keresték a két sámánt, és úgy érezték végre megtalálták őket.

“Csak ne legyen semmi bajuk...kérlek...”

Ren dermedten állt, hangja elcsuklott és remegő kézzel szorította guan daoját. Tekintetével a lányra meredt.

Nem érte el.

Körülöttük teljesen kialudt a tűz, hamut hagyva maga után. Hiei az utolsó pillanatban kikerülte a fiú pengéjét, és egy mozdulattal a vérébe mártotta a kardját. A lány jobb kezében tartotta katanáját, amivel átszúrta a Tao vezér gyomorszáját. Fekete aranykeretes ruháját átitatta a vér, s végig folyt Ankoku vércsatornáján.

A vörösesbarna hajú lány lehajtotta a fejét és erősen zihálva meredt maga elé a földre.

• Eez... nem lehet... – Ren hangja berekedt, hangjából teljes hitetlenség tükröződött. – Hi...ei...

Amaz ráemelte tekintetét, lombzöld szemei könnyben úsztak, s keze megremegett. A fiú hosszú pillanatokig nézett rá, ajkait összezárta, s aranytekintetét végig futatta a lány arcán, majd gyengéd mosolyra húzódtak ajkai.

- Sajnálom... – tekintetében megremegett a fény. Hiei óvatosan kihúzta kardját a Tao fiú testéből. Ren szemei lassan csukódtak le, térdei összecsuklottak teste súlya alatt, térdre rogyott, fegyverét ujjai lassan elengedték, majd egész lényével a küzdelem poraiba zuhant.