17. fejezet

Hiei riadtan ült fel az ágyában, ahogy az ajtó rövid csengése felverte álmából, kint teljes sötétség volt, még az utcai lámpák fényét se lehetett látni. A lány lassan kimászott az ágyból, majd az ajtóhoz sietett, mikor kilépett rajta, léptek zaja ütötte meg a fülét. Egy pillanatra megtorpant, majd felismerte Yaro ütemes lépteit a folyosón és azt, ahogy az ajtóhoz lép és kinyitja. Hiei tovább ment, majd mielőtt a nappaliba lépett volna, megbújt a fal mögött. Semmit sem hallott, már épp úgy döntött, hogy visszamegy a fegyvereiért, mikor becsukódott az ajtó, de semmi. Yaro nem jött vissza a nagyszobába.

Hiei egész testén a hideg futott végig, dideregve kezdte kezeivel felkarját felmelegíteni. Hirtelen maga elé nézett, látja-e saját leheletét, de nem azért reszketett, mert lehűlt a levegő.

“Mi ez a furcsa érzés... annyira rideg és idegen... fázom...” – a félvér lány még pillanatokig állt dideregve a szobában, majd hirtelen elkerekedtek a szemei.

“Ugye nem...” – kapta fel a fejét, majd gondolkodás nélkül az ajtóhoz rohant egy szál hálóingben. Kinyitotta a bejárati ajtót és kilépve az utcára erős kék fényt látott, ami szinte megvakította, párpillanatra reflexszerűen eltakarta szemét az erős fény elöl, majd lassan hozzá szokott a sűrű kék lángcsóvákhoz.

Az utcán Yaro állt kezében tartva két katanáját, amiket kékes fénycsóvák vettek körbe, jelezvén a szellemkontrol létrejöttét. Hiei még csak párszor látta, a fiú szellemerejét, de mindig megdöbbentette a hatalom, amiket a kardok sugároztak ilyenkor magukból.

Az utcát sötétség borította a lámpák kialudtak, a hold fényét sötét baljóslatú felhők takarták, a szél pedig dühösen támadt fel, mintha idegen erő hatolt volna a föld légterébe, és egy süvítéssel szeretnék kiröpíteni a szférájából.

Yaroval szemben egy sötét fekete energiaderengés volt, Subaru szürke szemei szinte a megvillantak a sötétben, ahogy a sámánra nézett.

• Elfogyott az időd és az én türelmem is. Megegyeztünk nem szeretném, ha fel kéne bontani az egyességet.

• Én se, te is jól láttad, hogy rajta vagyok a dolgon, és ez sajna nem megy gyorsabban már így is vártál több mint 1000 évet, pár héttel több vagy kevesebb... mit számít? – vigyorodott el a sötétkék hajú fiú, hangjában némi cinikus megrovás volt.

• Számít. – válaszolta, rideg érzéketlenséggel Subaru. – Szóval húzz bele, mert nekem aztán tényleg nem számít kivel kezdem a sort. A Tao fiú pedig már amúgy is haldoklik, nekem már csak várnom kell, tehát minden csak tőled függ...

Hiei szemei elkerekedtek a shinigami szavai hallatán. Gyomra szoros görcsbe rándult és erős fájdalom hasított a szívébe, egy szúró érzés, ami nem akart múlni és megmagyarázni sem tudta...

A hatalmas lándzsa méretű fegyver szablyaszerű vége újra lecsapott. Vér fröccsent a guan daot tartó sötét alak ruhájára és arcára. Aztán újra kihúzta a fegyvert az előtte heverő emberből, a hús halkan felserceget, ahogy az acélt kihúzták az apró szövetek közül, majd újra magasba emelték a fegyvert és lecsaptak a földön vonagló emberre. Aztán újra, és újra, és újra, meg újra. Az acél cafatokra tépte a húst, síri csend volt, mindössze a földön remegő sötét alak lassú akadozott mozgásából lehetett érzékelni a fájdalmat és, hogy talán ordít.

Talán.

De csend volt. A guan dao élét fekete anyag szennyezte be, ami az árnyékos alakból származott, aki már talán holtan hevert a fegyvert szorongató személy előtt. Amaz újra magasba emelte a fegyvert, hogy az utolsó leheletnyi élettől is megfossza áldozatát...

• NEEEEEEEHHH! – ordított fel, Ren és azzal a mozdulattal felült az ágyában. Zihálva, izzadtan elkerekedett szemekkel nézett maga elé. Hangos sűrű levegőket vett. Remegő kezeivel hátul támasztotta meg magát, majd a felemelte fejét, hogy a plafonra nézhessen. Aztán hirtelen félre nyelt, köhécselve a torkához kapott és előre hajtotta a fejét, a fehér takarón vörös vérfoltok jelentek meg, ahogy felöklendezte a szájában félre nyelt vért. Ren elkerekedett szemekkel meredt a vörös színű anyagra, majd idegesen hajába túrt mikor elmúlt a fojtogató fájdalom. – Már megint ugyan az-az álom... miért? – rebegte idegesen maga elé.

“Ráadásul ez a rohadt köhögés is elkezdődött megint... Mi történik?” – gondolkodott el, közben két kezével összeszorította a fejét és idegesen jobbra-balra fordította. Aranysárga szemeiben fájdalom ült, ahogy kitekintett a sötét éjszakára nyíló ablakon, majd egy hidegrázás futott át rajta.

“Áhhh... képzelgés. Biztosan csak megfáztam az edzőteremben, mert mikor végeztem kinyitottam az ablakot... Igen, biztosan ennyi az egész.” – az utolsó mondattal nyomatékosította a dolgot, elhitetve magával mindezt. Miután oda dobta az egyik közeli székre az összevérzett legfelső takaró réteget visszacsúszott az ágyba, és beburkolózva a paplanba, újra sötét és mély álomba merült, de a hajnali szél már csak egy órányira volt.

A sötétszőke hajú médium kiscica módjára összegömbölyödve feküdt ágyán karjai között egy nagyobb bőrkötésű könyvet szorongatva. A nap arany sugarai melengetve ébresztgették a lányt. Már reggel volt az idő fél nyolcfelé járhatott, Anna lassan nyitotta ki sötét fekete szemeit, amik üvegesen meredtek szobájának falára. Lassan felült az ágyán, haja összeborzolódva lógott az arcába, tekintetét végig futatta az udvarukon növő cseresznyefa lombjain, majd lassan kitörölte az álmosságot a szeméből. Újbegyeivel érezte, ahogy arcán láthatatlan sós csíkok húzódnak végig.

Pillanatokig elgondolkodva meredt maga elé, s ahogy eszébe jutott a könyvben látottak, szemei újra fátyolossá váltak. Egész testében megfeszült az emléktől, de aztán erőt vett magán felkelt és egyenesen a fürdőbe indult.

Fél órával később táskájával a vállán, elindult lefelé a falépcsőkön, amik halkan meg-megroppanva jelezték lépteit.

Már ahogy az első fokra lépett, hallotta a konyhából felszűrődő zajokat. A többiek már rég neki kezdtek a reggelizésnek. A médium, megállt a konyhára nyíló ajtó előtt, ami szokás szerint nyitva állt, már csak rá várva.

Tray hangosan felnevetett Jocó szerencsétlenségén, mire amaz egy hangos feleseléssel válaszolt, Tray szintén, és mielőtt kitört volna a reggel ötödik konyhai verekedése, Yoh vidáman közbe szólt, hogy lenyugtassa barátait. Ryo hallhatóan fel alá rohangált, a konyhában, hogy készen legyenek az ebédes dobozkák a suliba.

Anna megdermedt, ahogy meghallotta a fiúk hangját, s erősen megszorította kezében lévő öreg vaskos könyvet. Egy percig még elkerekedett szemekkel nézett maga elé, majd egy halk, de annál kedvesebb hang kizökkentette gondolat menetéből.

• Jó reggelt Anna! – állt meg vele szemben, az épen kifelé igyekvő Yoh. Anna zavartan nézett fel jövendőbeliére, aki mosolyogva köszönt neki.

• Yoh, reggelt! Értitek, YOH! Háháháhhháá!!! – hangzott fel az állati bőgés Jocó torkából, s következő pillanatban pedig egy elcsuklott “jó reggelt”, ahogy a jégsámán két kézzel ugrott a néger fiú torkának.

• Elég volt Jocó, ELÉÉÉG! – ült a fiú mellkasán, s két kezével rángatta Jocót a grabancánál fogva.

• MI ÉG EL??? – kapta fel a fejét az eddig sürgölődő Ryo.

• ÁÁÁ, én ezt nem bírom, itt mindenki megbuggyant! – fakadt ki Tray.

Yoh mosolyogva rázta a fejét a barátain, a fiatal médium pedig fáradt arccal, meredt a társaságra. Az Asakura fiú mosolyogva ránézett az okkerszőke, hajú lányra, s arckifejezését látva, Yoh arcáról is lehervadt a mosoly, s zavart nevetés tört elő belőle.

• Háháháá.. tudod még reggel van. Ilyenkor mindenki furán viselkedik, ne ordibálj velük jó? – emelte tarkójára kezét, amit meg is masszírozott kicsit.

• Majd még meglátom. – válaszolt a lány, de hangjában semmi düh, vagy morcosságnak nem volt jele. Egyszerűen csak szomorú volt. Annának fel sem tűnt hangjának elváltozása, de Yoh azonnal visszazökkent, s fürkészve nézte a lány szemeit.

• Anna, valami baj van? – kérdezte csendesebben, ami valójában nem számított, hisz a többiek a saját hangjukat se hallották a hangzavartól, amit okoztak, nem hogy még az Asakura fiúét.

• Nem, nincs. – válaszolta határozottan a lány, arca megkomolyodott s tekintete kivehetetlené vált. Yoh tovább fürkészte a fekete szempárt, majd jókedvűen elmosolyodott.

• Rendben, neked elhiszem Anna. Hihihi! – s most már jó kedvű nevetés tört fel belőle, majd a lépcső felé mutatott – Mindjárt jövök, csak fent, hagytam a táskámat. Hehehe... Tudom-tudom, ha a fejemet nem kötné le a nyakam azt is elhagynám, tudom! És sietek! – magyarázta a lánynak, hiszen jól tudta, Anna valami hasonlóan frappáns válasszal zárta volna le a beszélgetésüket, így elmondta helyette, majd elindult a holmijáért.

A médium a fiú után nézett, s csak rázta a fejét.

• Jellemző. – mondta maga elé, majd elmosolyodott.

Aznap együtt indultak a suliba Trayel, majd egy kereszteződésnél szét váltak s mindenki a saját iskolájában dolgozta le a nehéz és unalmas tanórákat. Yoh szokásához híven többször is elaludt az órákon, még a testnevelésen is, mikor sorakozó volt, majd kidőlt a sorból. A többiek hangosan nevettek a fiún, míg Anna órák után jól megszíta jövendőbelijét, bár még így is túl kedvesen bánt vele aznap, hisz nem kötött bele mindenbe és nem szólt rá fél percenként, hogy ne aludjon nyitott szemmel.

Yoh nem volt gyanakvó típus, de Anna furcsa viselkedése mind ennek ellenére szemet szúrt neki, és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a lány megint titkol előle valamit. Legutóbb, akkor viselkedett vele ilyen furcsán, mikor rémálmai folyamatosan gyötörték, amiben őt Yoht Ren öli meg, egy harc folyamán.

Úgy gondolta ezt a dolgot már megbeszélték és akkor, úgy tűnt Anna lelke is megnyugodott a felől, hogy semmi baj nem eshet, most mégis, mintha előröl kezdődne az egész.

“Anna, aggódik. Valami nyomasztja...” – e mondat körül forogtak gondolatai haza felé menet, a médium csendbe sétált mellette, mintha ő is egészen máshol járt volna, egy másik időben és világban. Az Asakura fiút azonban nem ez zökkentette ki gondolataiból, hanem egy őket segélykérően megszólító női hang.

• Yoh! Anna! – állt meg előttük egy magasabb lány.

• Szia! – köszönt vissza Anna, s eddigre nehézkesen, de az álomszuszék fiúhoz is eljutottak rövidtávon az információk.

• Ó, szia Jun! – mosolygott fel kedvesen a doshira, majd a mögötte álló kísérőre. – Szia Pai Long! – amaz biccentéssel köszönte meg az üdvözlést, majd a Tao lány kertelés nélkül folytatta.

• Yoh, beszélni szeretnék veled, egy nagyon fontos dologról van szó. – fordult azonnal a fiúhoz, Anna épp oly érdeklődve figyelte a lány szavait, mint párja.

• Mondd csak nyugodtan hallgatlak. – mosolygott rá továbbra is bíztatóan.

• De nem itt, beülhetnénk valahová? Had hívjalak meg titeket egy teára vagy valami más finomságra, ha gondoljátok.

• Egy fagy... – kezdett bele a fiú, kérlelő szemeket meresztve a zöld hajú doshi lányra, de a médium közbe szólt.

• A tea jó lesz. - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Anna, majd elindult az egyik közeli teázó irányába.

A délutáni napsütés lágy szellőt hozott az iskolai park terébe. Hiei az egyik tölgyfa árnyékában üldögélt, kezében a kiszabott kötelező olvasmánnyal. Mivel utolsó órájuk elmaradt és a tanárok adtak némi pihenőt a diákoknak a táncóra előtt, a lánynak volt egy plusz szabadórája, így igyekezett bepótolni a hiányos tananyagokat. Az őszi szünet óta nem volt iskolában, de ez a három napos kiesés is igen nagy gondot okoz ebben az országban.

Bármennyire is próbált nem tudott a könyvben olvasottakra koncentrálni, folyvást a hajnalban történtek jártak a fejében. Yaro és Subaru szóváltásai és, amit a shinigami mondott, Ren haldoklik.

“Lehetetlen én vittem el a kórházba és meggyógyult. Meg műtötték... nem halhat meg... még is hogy értett azt, amit mondott? Kevés az idő... valamiben megállapodott Yaroval. Valamiben, amit Yaro nekem nem mondott el...”

Agyában egyfolytában hasonlóm gondolatok kergették egymást, aggodalom, idegesség, harag és fájdalom viaskodott a lelkében. Teljesen össze volt zavarodva, a hűs szellő cirógatása sem enyhített a gondok halmazán, majd egy óráig üldögélt kint, kezében a könyvet szorongatva, amiből aztán semmi sem maradt meg emlékezetében.

Ahogy az óra végéhez közeledett az idő, léptek zaja ütötte meg a sámánlány fülét, s pillanatokon belül valaki felé magasodott.

• Szia! – Hiei mosolyogva a tüskés kék hajú fiúra emelete tekintetét, aki most így még a szokásosnál is magasabbnak tűnt. A fa zöld lombkoronájának takaróján itt-ott halvány napsugarak hatoltak át, fénycsíkokat húzva maguk után. A zöld lombtakarón már táncot jártak az arany gömbök.

• Szia! Miért jöttél ki? – kérdezte zavartan, közben a fiú fekete szemeit fürkészte.

• Gondoltam szólok, hogy – heveredett le mellé a fa tövébe – nemsokára vége az órának és kezdődik a táncpróba. Szóval, szerintem lassan gyere be... – mosolygott rá ő is bátorítóan, mivel érezte, hogy a lányt kissé feszéjezte, amikor azt mondta táncpróba.

• Jah, persze... – mosolygott zavartan. – Ren nem jött be azóta se, igaz? – összecsukta ölében a könyvet, majd a táskájába tette.

• Nem, szóval fogalmam sincs mi lesz Haruval, azt hiszem, ma egyedül kell táncolnia. – emelte tekintetét a fa lombjára, s elmerengve bámulta a levelek táncát.

• Mi lenne, ha te táncolnál vele nekem még, amúgy sem megy olyan jól, én majd figyelek, úgy is csak lassítanám a társaságot a botladozással. – nevetett fel zavartan.

• Ne beszélj butaságokat, és akkor te mikor tanulod meg rendesen? Szerintem ezt Haru sem engedné ennyire, azért már ismerem, szóval csak nyugi és ha valaki piszkálódik én majd helyre rázom a srácot. – húzott magabiztos vigyort arcára, fekete szemében kifürkészhetetlen csillogás fénylett fel.

• Rendben. – bólintott a lány, s némi pír jelent meg az arcán, amitől Tray is nyomban zavarba jött. Sokáig lopva pillantgattak a másikra, majd kék hajú sámán fiú törte meg az idilli csendet.

• Akkor menjünk. – kelt fel ültéből, majd fel segítette a félvér lányt is. Erős kezével megragadta a lány törékeny és puha újait, majd felhúzta a földről egészen közel magához. Hiei zavartan nézett fel a fiú szemeibe, aki elmélyülten fürkészte a tekintetét. Hirtelen nem tudta eldönteni, Tray tudatában van-e annak, hogy már a személyes távolságon belül állnak, de úgy érezte a fiút ez egyáltalán nem is zavarja. Még mindig Hiei kezét fogta, s csak akkor zökkent ki, mikor a lány hirtelen két lépést hátrált. – Ö... – tért magához hirtelen, s mielőtt bármit mondhatott volna a lány elmosolyodott.

• Menjünk. – azzal Hiei táskáját a vállára véve, elindult az iskola táncterme felé.

Yoh kezében egy kókuszos sütit szorongatott, amit a teához rendelt, mivel Anna nem engedélyezte a csokis turmixot. Tekintetéből meglepettség és megerőltető gondolkodás áradt. A társaságra ülepedett csendet, Anna szürcsölése törte meg, ahogy az epres turmix aljából, szívta ki az utolsó cseppeket.

• Szóval Jun, azt szeretnéd, hogy beszéljek Rennel... ennyi az egész? – nézett érdeklődve az Asakura fiú a doshi égszínkék szemeibe.

• Nem csak, hogy beszélj vele, értesd meg vele kérlek, hogy az amit most művel sehová nem vezet. Most pont úgy viselkedik, mint apánk uralkodása alatt. Nem akarom, hogy az a rengeteg változás, amin sikerült a segítségetekkel keresztül mennie most kárba vesszen.

• Én nem értem mi ütött belé, mostanában tényleg elég furcsa volt, de reméltem, hogy csak időre van szüksége és kipiheni a szünetben...

• Én azt hiszem tudom mi a baj, de nem merem neki felhozni sem, sőt már beszélni se tudok vele. Talán rád hallgat Yoh. – nézett reménykedve csillogó kék szemekkel a fiúra.

Yoh mélyet sóhajtott, majd egy pillanatra kibámult az utcára, a járókelőket kezdte figyelni.

• Rendben. – nézett vissza a kezét kérlelően összekulcsoló doshira – De elkell mondanod, amit tudsz, mert lehet te most többet tudsz Ren gondjairól mint én.

• Mindössze annyit, hogy Hiei, az a sámán lány, aki Ren és Tray osztálytársa... és akiről te is meséltél Anna, neki van az a védője, aki jelenleg is életben van... – Jun megvárta, amíg a két társa megértően bólint, majd folytatta – tehát Bason azt mondta, Ren kihívta Hieit. Pénteken harcolni fognak.

• Sámán harc? – képet el Yoh, Anna szemein is meglepettség suhant át egy pillanatra. – Ren sámán harcot akar? De hát miért?

• Ezt én sem értettem pontosan, Bason nem tudott rendes magyarázatot adni, úgy gondolom Ren most vele sem oszt meg mindent. – kortyolt bele újra teájába, majd fürkészően Yoht kezdte figyelni, amaz újra egy mélyet sóhajtott.

• Meglátom mit tehetek, de nem ígérek semmit, ha már Basonnel sem beszél valami komolyabb gond lehet.

• Talán én beszélhetnék Basonnel. – jelent meg a fiú mögött Amidamaru, kék hajú szamuráj védőszelleme. Rátudnám beszélni, hogy próbálja meggyőzni Rent, hogy legalább neki mondja el mi bántja.

• Ez egy szuper ötlet Amidamaru. – mosolygott fel a szellemre a fiú, Jun hálásan nézett a párosra.

• Köszönöm, köszönöm mindkettőtöknek. Nagyon aggódom Renért és nem tudom, hogy mindez, ami történik hova vezet majd, ha továbbra is hagyom, hogy bezárkózzon.

• Nyugodj meg Jun a fiúk mindent megfognak tenni, hogy beszéljenek az öcséd fejével. – Anna próbálta meggyőzni barátnőjét, hogy minden meg fog oldódni, bár maga sem tudta, valójában így lesz-e. Eszébe jutottak visszatérő álmai, amiben Ren megölte Yoht, s hirtelen rossz érzés fogta el. Mi van, ha Ren tényleg elvesztette józan ítélő képességét, és most fog Yohra támadni? Ha mindaz, amit álmodott tényleg a jövő, de nem szabad beleavatkoznia a történések folyamatába.

Jun intett a pincérnek, hogy hozza ki a számlát, majd fizetés után távoztak. Mikor kiértek Yoh, Junhoz fordult.

• Akkor szeretném, ha megmutatnád, hogy hol laktok és beengednél. Beszélnék Rennel, ha otthon van.

• Most akarsz oda menni? – nézett kérdően a médium jövendőbeliére.

• Szerintem felesleges húznunk az időt jobb, ha minél hamarabb tisztázom vele a dolgokat. – mosolyogott Annára, Jun egyetértően bólint. – Te menj csak haza, megyek én is, ahogy tudok, ígérem nem húzom ki magam az edzés alól. – nevetett fel vidáman, amin Jun is halványan elmosolyodott, azonban Anna tekintetébe aggodalom ült. Yoh zavartan nézett a lányra, egyszerűen nem tudta mire vélni fekete szemeinek fürkésző pillantását.

• Rendben van. – egyezet bele a lány – De Yoh... Vigyázz magadra. – nézett komolyan a fiú szemeibe, mint aki tudja, hogy valami készülődik.

• Vigyázok, ne aggódj! – mosolyodott el bátorítóan a fiú. Úgy érezte ez felesleges aggodalom, amit Anna rossz előérzetei okoznak. – Sietek haza.

Jun is köszönt a lánynak, majd Yoh, Amidamaru és Pai Long társaságában elindult a hotel felé, ahol jelenlegi japán szálásuk volt.

Anna még percekig bámult utánuk. Nem hagyták nyugodni gondoltai, és most valahogy Yoh szavai sem nyugtatták meg annyira, mint legutóbb, mikor egy éjjel megvigasztalta a fiú. Mikor az utca végére értek és elindultak át a téren, már alig látta a kis társaságot, így ő is haza felé vette az irányt egyedül a gondolataival.

A magasból valaki figyelemmel követte a történteket és a lány lépteit. A fiú hosszú sötétkék sálat viselt, ami hátul volt megkötve, így az erősen fújó szél bele-bele kapott, csak úgy, mint sötétkék hajába. Nyakában egy sárkánygyík pihent, sárga szemei visszatükrözték az elhaladó médiumot.

• Most... egyedül van. Szerezd meg tőle a könyvet, semmibe se kerül.

• Nem Ryuu... azt akarom, hogy ő adja vissza. – karbafont kézzel állt a 7 emeletes ház tetején, sámán ruhája egy nagyon régi fazont mintázott.

• Ha, Hao rájön, hogy a lánynál van a könyv nem fog várni, s gondolkodás nélkül megszerzi. Nem akarhatod, hogy annak a mániákusnak a kezébe kerüljön ez a kincs vagy, igen? – fordította egyik szemét a fiúra, a másikkal még mindig Annát követte.

• Amíg nála van Haotól nem féltem a benne lévő információkat. Erősebb mint hiszed, meg tudja védeni magát. – mosolyodott el magabiztosan majd elismerően bólintott, hogy nyomatékosítsa előző mondanivalóját.

• Ahogy gondolod, de én figyelmeztettelek. – mordult fel újból, de nem szólt többet.

Negyedórával később, már ott álltak az ajtót előtt. A Tao család ideiglenes lakása viszonylag közel volt a teázóhoz, így rövid időn belül értek oda, Jun nyitotta ki az ajtót, majd Pai Long után Yoh és Amidamaru is bementek a hatalmas előszobába.

• Húúú, király lakás. – bólintott elismerően Yoh.

• Köszönöm. – mosolygott rá Jun biztatóan. – Jó, hogy most jöttél, nincs itthon senki csak Ren, Bason, Pai Long meg én. Így nyugodtan tudsz beszélni az öcsémmel, remélhetőleg a többiek estig távol lesznek így lesz időtök. Nagyapám nem szereti a hívatlan látogatókat, de mostanában valahogy Ren is így van ezzel, szóval csak óvatosan. – magyarázat szolgáltatásközben mutatta az utat Yohnak az edző terembe. Feltételezte, hogy Ren a mai nap megint oda zárkózott be a nap nagy részére. Az ajtótól nem messze megállt és Yohval szembe fordult, aki csak ámult és bámult a hatalmas lakás és drága holmik láttán. – Még egyszer nagyon köszönöm, hogy segítesz, te vagy az utolsó mentsváram Yoh.

• Áh, nem tesz semmit, Ren a barátom, szóval ez csak természetes. – Jun elmondhatatlan örömet érzett. - “Ren a barátom...” - . Régen ez a mondat Rennek is mindennél többet ért volna, ha valaki ezt mondta volna neki, ha tudta volna, hogy van, aki így érez. Yoh a barátja és ezt Ren is tudta, tudja is, de most valami olyan változáson megy át, amit senki sem tud megmagyarázni. – Szóval most akkor be megyek, ö... majd jövök és utána beszélünk.

• Mindent bele Yoh... – kulcsolta össze kezét, ahogy a sámán fiú és mini alakú szelleme után nézett. Ahogy becsukódott Yoh mögött az ajtó, Jun gyomra erős görcsbe rándult, úgy érezte még sosem aggódott ennyire Ren miatt.

Yoh belépett a besötétített edző terembe. A szobában félhomály uralkodott, s egy hang sem szűrődött ki. Amidamaru sámánja mellé lebegett, s fürkészően ő is a sötétet kezdte kémlelni, az ajtó csukódása robajként csapott a csendes terembe, a hang többször is vízhangzott a nagy üresség miatt. Yoh és Amidamaru pillanatokig csendben nézelődtek, majd a barna hajú Asakura fiú elindult, szelleme pedig szorosan mögötte követte.

• Hahó. Van itt valaki? Ren... – lépett beljebb, a következő pillanatban egy tompa zaj ütötte meg a fülét, majd egy hang a háta mögül érkezett.

• Mit keresel itt Yoh? – a fiú hangja egykedvű volt némi megrovással, már nagyon rég hallott Rentől ennyire ellenszenves hangnemet. Egy pillanatig dermedten állt, majd miután leküzdötte magában a fájdalmat, ami gyomrába hasított, vidáman mosolyogva fordult a Tao fiú felé.

• Héhééé, Szia Ren! Képzeld épp téged kerestelek. – nevetett fel újból. A sötétség szinte elnyelte hangját és néma csendé fagyasztotta.

• Meglepő. Szóval mit akarsz? – fonta karba kezeit. Ren fekete-arany edző ruháját viselte, felül annyira megizzadt, hogy megvált pólójától. Karbafonta kezét és aranyszemeivel rideg várakozással nézett az Asakura szemébe.

• Tudod, gondoltam beszélgethetnénk, rég láttalak, szeretnélek áthívni egy kis közös vacsorázásra. Mit szólsz? – töretlenül mosolygott tovább kínai barátjára, akinek tekintetében villant valami, de mindez olyan gyorsan történt, hogy Yoh nem tudta kivenni mit érez a fiú.

• Most nem érek rá. Majd máskor. Viszlát Yoh. – tudomást sem véve az ellenkezésről elindult. Mielőtt elsétált volna az Asakura fiú mellet Yoh megragadta a karját. A fiatal Tao vezér úgy megdermedt, mint akit jéggé fagyasztottak.

• Ren. Azért jöttem, hogy beszéljek veled. És nem tágítok, amíg ez meg nem történt. – hangja szomorúan csengett, de ugyanakkor határozott volt ellenkezést nem tűrő, mintha csak Annától tanulta volna.

• Nincs, miről beszélnünk Yoh. – rántotta ki karját a fiú szorításából.

• De igenis van Ren! – fordult felé, hangját a kelleténél jobban megemelve – Mostanában sokszor eltűnsz, alig látunk és nem mondasz el semmit. Mindent magad csinálsz, ráadásul egész nap az edző termedbe zárkózol, történt valami. Mért nem mondod el? A barátod vagyok Ren... emlékszel? – hangja zavartan elhalkult a mondat végére és fürkészően bámult az arany szemű Tao vezér mély tekintetébe. Ren pillanatokig csak fürkészte az Asakura fiút, majd hirtelen ökölbe szorultak a kezei.

• Semmi közöd nincs a dolgaimhoz Yoh. És most menj innen. – fordult meg újra, hogy tovább menjen.

• Várj már! – nyúlt újból a fiú csuklója után, de mikor hozzá ért az aranyszemű elütötte a kezét, felé fordult és rideg szúrós tekintettel nézett az övébe.

• Ne merészelj még egyszer hozzám érni, megértetted? És hagyatok végre békén. Mindannyian! – ordított hangosan és tekintetét az ajtóra szegezte, mintha tudná, hogy nővére a túl oldalon hallgatózik Pai Longgal az oldalán – Te és Jun, meg a többiek! Te is Bason! – förmedt rá, mikor a szellem aggódóan közelebb lebegett mini alakjában, most azonban megszeppenve húzódott vissza, fiatal mesterének haragja láttán – Ne faggassatok többet, elegem van, hogy mindenki folyton értem aggódik! Nincsen semmi és kész!!!

A levegő megfagyott a két fiatal sámán között. Védőik mozdulatlanul meredtek a fiúkra, s egy percig sötét csend ereszkedett rájuk. Mindössze Ren hangos zihálást lehetett hallani, mint akinek megerőltető volt az előző hangos dühkitörése.

• Sajnálom Ren... – Yoh tekintete a Tao vezér jobb kezére siklott, ami már görcsösen remegve az oldalára erősített vihar szablya felé nyúlt – én azt hittem segíthetek, nem akartam rád erőltetni semmit. – közben újra a fiú aranyszemeire emelte tekintetét. Azok szinte világítottak a sötét félhomályban. – Ha meggondolnád magad...

• Nem fogom. – vágott határozottan az Asakura fiú szavába – Most pedig menj innen.

Yoh szomorúan nézett a Tao fiú szemébe, de semmit se tudott kifürkészni belőle. Lehajtott a fejét és reményvesztetten elindult az ajtó irányába.

Ren komor tekintettel nézett utána, ahogy Yoh fiú kilépett az ajtón egy mély remegő sóhaj hagyta el ajkait. Keze remegése abba maradt és fáradtan engedte, hogy lehulljon az oldala mentén.

Hiei és Sasuke lemenő napsugarak fényáradatában sétáltak fel a folyó mentén egyenesen a lány lakásának irányába. Lenge szellő kapott bele a hajukba, ahogy a folyó felett átívelő fahídra léptek. A 18 év körüli fiú némi elmélázás után folytatta:

• Szóval azt mondod Annánál van a könyv? Fura nekem ezt Yaro nem is említette... – kezeit tarkója mögé emelte és elmerengve bambult a kék égre, ami folyvást Jun szemeit jutatták eszébe. Halvány vidám mosoly ült arcára, ahogy újból a lányra gondolt.

• Ö... Sasuke figyelsz? – Hiei utolsó szavai kizökkentették gondolatmenetéből, leengedte a kezét és a lányra mosolygott.

• Bocsánat, csak elgondolkodtam... – a félvér lány is elmosolyodott.

• Igen, és szabad tudni kiről? – érdeklődött.

• Majd, igen. Egyenlőre maradjon az én titkom, rendben? Szóval azt mondod Subaru is tudja, hol van a könyv? Ez kicsit megnehezíti a dolgot, így bármikor Hao kezeibe kerülhet.

• Még is csak figyeltél. – bökte oldalba játékosan, amaz egy “Héé” felkiáltással csikis oldalához kapott – Nem, mivel Subaru sem áll Hao oldalán. Neki nincs szüksége a benne lévő információkra. – rázta meg a fejét.

• Subaru a nélkül is épp eleget tud a múltról. – jelent meg a 16 év körüli hosszú rózsaszín hajú szellemlány Sasuke mellet. A fiú védője igen ritkán jelent meg, de mindig gondosan figyelt sámánja minden lépésére.

• Meroko, te mennyit tudsz Subaruról? – nézett fel kérdően a fiú szellemére. Amaz ütemesen haladt mellette, s most elmerengve maga elé nézett.

• Az életem folyamán nem találkoztam vele... de Yaro azt mondta, hogy ő végig ott volt csak egyikünk se érzékelte vagy látta, mivel ő egy shinigami. Abban az időszakba ő kapta feladatául, hogy a sámán harc alatt történő eseményeket figyelemmel kövesse. Mivel a küzdelem ezer évvel ezelőtt brutális fordulatot vett és a harcok folyamán rengeteg versenyző az életét vesztette. Subaru szinte végig kísérte az ott történő eseményeket, így mindent tud az akkor történtekről. – miután a lány befejezte monológját mindkét sámán hosszú percekig elgondolkodva meredt maga elé az útra. Végül Hiei törte meg a csendet.

• Egy valamit nem értek, Hao is végig ott volt a bajnokságon mindent látott, ami történt, gondolom emlékszik is rá, ahogy Subaru is. Minek kell neki a könyv? – emelte kérdő tekintetét a szellemlányra.

• A könyv rejteget olyan titkokat, amiket még Subaru sem tud, nem hogy Hao. Igaz, hogy hatalmas ereje van és szolgáinak hála sok mindenről értesült, de mindent ő sem tudhat. – rázta a fejét elmélázva.

• Ezek szerint Yaro neked nem mondta mi az a titok, amit annyira féltünk? – nézett a félvér lányra Sasuke, aki csak megrázta a fejét.

• Nem, semmit. – gondolkodott el újból, majd egy mély levegőt fújt, ki mint, aki így akar megszabadulni a fejében összekuszálódott gondoktól, majd hirtelen széles mosoly terült el az arcán és vidám magabiztossággal jelentette ki – De bármi is legyen az kiderítjük! És sose hagyom, hogy Hao kezeibe kerüljön az információ! – bólintott egyet határozottan, hogy megerősítse előző mondatát. Sasuke elmosolyodott Hiei magabiztosságán.

• Mond Hiei, a héten tényleg volt nálad a bátyám? – e név hallatán mintha a lány összes ereje elszállt volna, tekintete szomorúvá változott, zöld szemei fájdalmasan meredtek a földre. Sasukét egyáltalán nem lepte meg a lány reakciója, de tudni akarta mi történt pontosan.

• Kujo...? Igen, volt... én... – Meroko sámánja mellé lebegett egészen annyira, hogy a fiú ránézzen, majd Sasuke vállára tette a kezét és szemét lehunyva a fejét rázta, mint aki csak azt mondta volna jelbeszéddel “Nem kéne erről faggatnod.” A barna szemű fiú újra Hieire nézett, majd mielőtt a lány folytatta volna a szavába vágott.

• Tudod mit? Meghívlak egy forró csokira. – mosolygott rá kedvesen. A lányba mintha egy csapásra visszatért volna az élet, zöld szemei felragyogtak, majd akkora lendülettel ölelte át a fiút, hogy amaz akaratlanul is hátrált egy lépést.

• Köszönöm, Sasuke! – a fiú is viszonozta a az ölelést, majd megsimogatta a vörösesbarna hajú lány fejét. A kínai fiú nem tudta eldönteni, Hiei a forró csokinak örül ennyire vagy inkább annak, hogy nem folytak bele ebbe a kínos témába még jobban, de örült, hogy újra jó kedvében látja a lányt.

Az idő nyolc tájban járhatott az Asakura házban lévő kis csapat már fél órája befejezte a nap utolsó étkezését s míg folyt az emésztés tovább “beszélgettek”. Jocó aznap este igen csak sziporkázott, amit persze Tray a reggeli jelenete után igen csak nehezen tudott elviselni, hiszen már akkor is többször a fiú torkának esett. Ryo Morthy segítségével neki állt a mosogatásnak, Tamara a szobájába vonult gyakorolni a meditációs összpontosítását. Faust leginkább Elizával volt elfoglalva, Anna látszólag türelmesen üldögélt az asztalnál, várva a még mindig távol lévő fiút. Yoh, azóta sem érkezett meg s Anna tekintetén az aggodalom egyre jobban eluralkodott, ami már Tray figyelmét sem kerülte el.

• Anna, mond hova is ment pontosan Yoh? – nézett érdeklődve a lányra, akinek egy gyilkos villanás suhant át a szemén, a jégsámán rögtön érezte, hogy érzékeny pontra tapintott, azonban kérdésére Morthy is felfigyelt.

• Yohnak dolga van, majd... – ekkor azonban ajtó csapódás szakította félbe a lány mondatát. A szőke médium rögtön felkapta a fejét a hang hallatán, s nem sokkal később az erre igyekvő Yoh hangját is meghallotta.

• Sziasztok, megjöttem! – mondta fennhangon, majd nem sokkal később belépett az étekőzbe. A társaságra síri csend telepedett a fiúnak fogalma sem volt miről maradt le, így kérdően nézett végig barátain, közben vidáman elmosolyodott. – Hé, srácok mi történt? Jocó megint valami rossz poént mondtál? – nézett kérdően a fiúra amaz, meg se mukkant – Tray? Elég fagyos a hangulat... Jaj srácok szólaljatok már meg. – kérlelte a társaságot.

• Yoh! – Anna szemei szinte felragyogtak, ahogy a fiúra nézett, ezen a társaság egy emberként hökkent meg. Amint a lány észre vette a kérdően zavart tekinteteket, félrenézett, és komoly, arccal folytatta, parancsoló hangnemében, ahogy az egyébként is várható lett volna. – Megmondtam, hogy vacsora előtt érj haza. Lelógtad a délutáni edzést, szóval reggel be kell hoznod a lemaradást, remélem tudod. – nézett fel újra a fiúra. Akár, hogy is váltogatta arckifejezését s hangját, a fiú továbbra is látta a teljes megkönnyebbültséget a tekintetében, ezért átható tekintettel nézett a médiumra, amitől Annának halvány vörös pír jelent meg arcán.

• Tudom... De mi lenne, ha most kivételesen elfelejtenénk a dolgot....? – nevetett fel zavartana fiú és mosolyán látszott, hogy nagyon reménykedik a kegyelemben. Tudta, jól, hogy a lány nem örülne, ha a többiek bármit is észre vennének a kettejük között történő valódi jelenetből, ezért próbálta elterelni a témát.

• Nem. – vágta rá határozottan lány, majd a lényegre tért, most már teljes nyugalomban. – Hogy ment? Sikerült beszélnetek?

• Elmondanátok végre mi történt? Hol voltál Yoh? – fakadt ki végül Tray. Az Asakura fiú az asztalhoz lépett, majd helyett foglalt a szőke médium lány mellet.

• Rennél voltam, mivel Jun délután megkért, hogy menyek át és beszéljek vele. – nézett végig a kis társaságon, közben Ryu és Morthy is helyet foglaltak az asztal körül.

• De hát miért? Történt valami? – faggatózott tovább a jégsámán.

• Ren mostanában kicsit furcsán viselkedik, legalább is Jun szerint. Evvel egyetértek, mert tudom, hogy van valami baja csak nem mondja el. – rázta meg a fejét.

• Nem gondoljátok, hogy egyszerűen csak nagy rajta a nyomás. Mióta haza érkeztünk ő a Tao család vezetője, ez biztos nagy felelősséggel jár, én meg értem, hogy kissé ki van borulva. – próbálta ésszerűen megmagyarázni a hallottakat Morthy.

• Egyetértek, más részt kisnadrág barátunk mindig is idegbajos típus volt. Apróságokon képes volt felhúzni magát, nem csodálkoznék, ha már most gyomor fekélye lenne...

• Nem fiúk, ez most egészen más volt... Mikor ott voltam kiborult és ordibálni kezdett. Velem és Basonnal is. Azt mondta hagyjuk végre békén... mindannyian. Még Jun meg Bason is. – sóhajtott egy mélyet a fiú, ahogy visszagondolt Ren rideg éles hangjára, amit a falak többször is visszavertek a nagy csendben. Aztán a szablyához nyúló remegő keze is bevillant Yohnak.

• Ez tényleg nem vall Renre. – gondolkodott el a médium lány is. Tray ölében nyugvó kezei ökölbe szorultak a hallottak miatt. Összeráncolta szemöldökét és láthatóan, emlékek, gondolatok gyötörték.

• És hogy, ha egyszerűen csak nem tudja hol levezetni a fölös energiáit? Végül is elég régen harcolt utoljára, nem? Tüske hajú barátunknak, egyébként is a harc volt az élete...

• Azt már megoldotta. Kihívta a Hiei nevű sámán lányt harcra. – vágta rá Anna. Az északi fiú nyomban felkapta fejét, majd felváltva Yohra és Annára meredt.

• Ezt meg hol hallottátok? – Yoh és Anna összenéztek, majd a barna hajú fiú tovább magyarázkodott.

• Jun mondta, neki pedig Bason említette, hogy Ren egész héten éjjel-nappal arra a harcra készül. Azt nem mondta miért, mert még Bason sem tudja, de Ren egyik este találkozott Hieivel és hivatalos sámán harcra hívta. – Tray felpattant az asztaltól.

• Micsoda hülyeség, megőrült?! Minek akar harcolni, amikor e nélkül is elég nagy szarban vagyunk! Hao itt ólálkodik, ő meg inkább magára zárja az ajtót és mindenkit kitaszít az életéből, akinek eddig fontos volt!!! – a társaság megszeppenve húzta magát össze a jégsámán hirtelen haragja miatt, Kory is csendben meghúzódott a fiú háta mögött. Yoh próbálta megnyugtatni a fiút.

• Tray szerintem nem kéne... – ekkor azonban a jégsámán elindul egyenesen az ajtó felé.

• Most meg mit csinálsz? – szólt utána Jocó, de az északi fiú meg se torpant.

• Beszélek azzal a felszarvazott fejével! – ordította vissza, a következő pillanatban már csak az ajtó csapódás hallatszott. A társaság összerezdült a hangtól, amit a falba préselődő fa hangja adott ki.

Tray kilépett az ajtón egyenesen a sötét éjszakába, felhúzta a cipzárját felsőjén megvárta, amíg Kory is utoléri, majd futva elindult a Tao család háza felé. Közben gondolatok sokasága özönlötte el az agyát és egyre vadabbul lovalta bele magát az elmúlt napok eseményeibe.

“Kiborult és ordibálni kezdett... hagyjuk végre békén... Jun meg Bason is. Kihívta a Hiei nevű sámán lányt harcra...” – újra és újra lejátszódtak a hallottak a fejében, közben képek is lepörögtek előtte, amikor úgyszint ő rohant át Renhez, mivel nem vette fel a telefont. Mikor nem rég Hao rájuk támadt három új harcosával és ő elájult. Később mondták, hogy Ren vitte haza. Amikor megmentette Ren életét a korházban, mikor az a shinigami srác először megjelent.

Megrázta a fejét, próbálta magából elkergetni ezeket az emlékeket. Dühös volt és tombolt benne a feszültség. Utálta Rent, mert tudta, hogy Hiei őt szereti a vak is látta volna. Abban is teljesen biztos volt, hogy Rennek is hasonló érzései vannak és most még is a lehető legnagyobb baromságot teszi. Eltaszítja magától az egyetlen lányt, aki képes lenne őt teljesen megváltoztatni. És, ha mindez nem lenne elég még őket is. Ordibál Yohval, azzal a sráccal, aki először komolyan hit benne és abban, hogy nagyobb szíve van annál mint, amit valójában mutat. Az első ember, aki a családján kívül megbízott benne és elmentek, hogy segítsenek rajta és Junon.

“Azt hittem a barátai jelentenek neki valamit...” – nézett előre az út sötét homályába, befordulva a következő útra, megpillantotta a Tao család házának hatalmas forgóajtó bejáratát, ami előtt egy sötét alacsony s vékony alak állt. Tray azonnal felismerte Rent, aki éppen a kezén lévő csuklószorítót erősítette meg, Bason pedig nem messze tőle lebegett mini alakjában.

Tray keze ökölbe szorult, ahogy közeledett a fiú felé, majd az utolsó pillanatban ráordított, mikor a Tao fiú éppen elindult volna a másik irányba.

• REN!!! – hangja dühös volt és fenyítően parancsoló. A fiatal vezér, megtorpant majd megfordult, hogy a felé közeledő jégsámánra nézzen, azonban a következő pillanatban egy fájdalmas érzés hasított a jobb arcába egy kemény, csontos ökölnek köszönhetően, Ren azzal a mozdulattal hanyatt vágódott a betonon hatalmasat puffanva Az egész utca bele vízhangzott az éjszakai csendben köszönhetően.

• Ren Mester! – repült felé nyomban védője. Tray idegesen, hangosan zihálva és izzadtan, a futástól kimerülten állt meg tőle nem messze. Minikéje aggódóan lebeget a vállára és kis kezével a fiú arcát kezdte tapogatni, így megpróbálva lenyugtatni az északi fiút.

Ren könyökére támaszkodva nyomta fel magát a földről. Szája széléről kibuggyant a vér és patakszerűen utat vágott magának a fiú állán, majd a földre csöpögött. Bal kézfejével letörölte a karmazsinvörös anyagot szája szegletéből, majd szúrós arany szemeit Tray éjfekete tekintetébe fúrta.

• Neked is szia Tray. – morogta az orra alatt, majd felkelt a földről és leporolta ruháját. A jégsámán még mindig levegőért kapkodott, de szemeiből jól kivehető volt a méreg, ami elöntötte, mikor a fiú cinikus játékba kezdett.

• Remélem tudod miért kaptad! – ordított rá Tray, cseppet sem kímélve az utca ablakait, mind belerezdült a fiú érdes mély hangjába.

• Őszintén szólva nem, de cseppet se izgat a miértje. Ellenben ha harcolni akarsz abban benne vagyok. – vigyorodott el magabiztosan, ekkor újabb vérpatak indult meg szájából.

• Tudod legszívesebben most szétrúgnám azt az elkényeztetett segged! – a fiú szemeiben valami sötét fény csillant, úgy tűnt cseppet sem akarja magát visszafogni.

• Csak tessék Tray kitart vissza? Ess neki. De ne várd meg, hogy ne üssek vissza. Ezt is most csak kivételesen nézem el neked. – törölte meg újra véres ajkait.

• Hogy lehetsz ekkora barom, direkt csinálod, vagy tényleg ekkora idióta vagy?!!! – indult meg felé, majd két kezével hátra lökte a Tao fiút, aki nyomban megtántorodott, majd visszalépet, s arany szemeit a jégsámán tekintetébe fúrta.

• Mit akarsz Tray, minek jöttél ide? – förmedt rá idegesen.

• Azért, hogy megmondja szállj le végre a magaslóról!!! Elég volt az önsajnálatból, hagyd abba!!! Vannak barátaid és családod, ha valami gondod van segítenek, vagyis segítenének, ha hagynád, de ha senkinek nem mondod el mi bajod, hogy a fenébe csináljunk bármit is???

• Senki nem kért a segítségetekből!!!

• Mi ütött beléd? Pont úgy viselkedsz, mint amikor még apád elvakult látásmódja hatott rád! Ne legyél olyan, mint En volt Ren!!! – lépett közelebb felindultsága közepette, s már jóval a személyes távolságon belül volt, de most kivételesen a fiatal Tao vezér sem hátrált el. Ren arany szemei elkerekedtek, egész testében kővé dermedt Tray szavai hallatán, s hitetlenkedve rázta meg a fejét.

• Nem! HAZUDSZ!!! Nem vagyok olyan!!! – szorult ökölbe most már a Tao fiú keze is.

• Ren... – lépett közelebb megint az északi fiú, majd barátja után nyúlt, aki nyomban hátrálni kezdett és elütötte Tray kezét.

• Nem... – nézett most már félelemmel vegyes határozottsággal a fiú szemeibe, majd hirtelen futásnak eredt. Bason, még egy pillantást vetett a jégsámánra, majd mestere után lebeget szélsebesen.

Tray fájdalmas arccal meredt gyorsan távolodó barátja után. Kory pár pillanat múlva óvatosan megbökdöste a fiút, amaz zavartan nézett vállán üldögélő szellemére.

• Azt hiszem túlzásba vittem, igaz? – nézett sajnálom fejjel kis mini védőjére. Amaz szomorkásan bólogatott. Tray újra az útra emelte tekintetét Ren már teljesen eltűnt látóhatárából. Az északi fiú tekintete határozottá vált, majd egy gyors elhatározás után újra szellemére nézett. – Kory alakulj át deszkává! Utol kell érnünk Rent... nem hagyhatom, hogy megint eltűnjön. – a minike szemei felcsillantak sámánja szavai hallatán, s pillanatokon belül fel vette egy hódeszka alakját. Tray felugrott a kékfényben derengő halvány snowboardra, majd pillanatokon belül a levegőbe emelkedett vele. Egyenletesen haladt tovább az úton, amin Ren is elindult, a házak fölött lebegve, többször is végigfutott Tray testén a hideg, de már hozzá szokott a nagy fagyokhoz is, így egy kis Tokyoi szél meg sem kottyant az északi fiúnak. Nem telt bele sok idő, hamar utolérte a Tao fiút, aki láthatóan magát nem kímélve futott tovább. Bason jóval előtte járt Tray nem igazán értette a történteket, mintha Ren futna a szelleme után. Pedig sosem volt jellemző Basonra, hogy figyelmén kívül, hagyta volna a fiút. Tray továbbra is elgondolkodva bámulta, az ütemesen szinte már berögzülten futó Tao fiút. Egészen biztos, hogy már nem előle menekül...

“De akkor minek fut ilyen gyorsan? Mit csinál?” – körbe kémlelte a környéket, de semmilyen idegen furiokut nem érzékelt maga körül, se messzebb.

“Lehet, hogy most is a sámán harcra edz, és ezért jött ki? Futni...?”

A következő pillanatban Ren lassítani kezdett, majd megállt. Összegörnyedve hajolt előre, egész testében remegve. Bason egy kanyarral visszafordult és azonnal mesteréhez lebeget ebben a pillanatban Tray is sebesen ereszkedni kezdett.

- REN!!!

Ren öklendezni kezdett, és erősen köhögött mellé, kezét szája elé kapva többször is vértköpött a földre, fuldoklott. Elkerekedett szemekkel bámulta a betonon szétfolyó sötét vértócsát, minden érzékszervét elveszítette, levegőért kapkodott, de tüdeje hörgés közepette semmit nem volt képes befogadni. A Tao fiú szeme előtt elmosódott a kép, minden összefolyt a következő pillanatban pedig érezte, hogy minden ereje elhagyja, majd erős tompa puffanással ért földet.

Anna a fa verandán üldögélt az éjszaka árnytakarója teljesen befedte a csillagos eget. Gyengéd fuvallat kapott bele a szőke médium rövid hajába végig cirógatva a lány bőrét is.

Álmatlanul üldögélt az üres szoba nyitott ajtaja előtt a földszinten, amit nagyrészt Rennek tartottak fent, így mikor a Tao fiú családjával töltötte napjait a szoba üresen állt. Épp, ahogy ma este is. Elmélázva merenget a sötétségbe burkolózott kertre, s közben teljesen biztos volt benne, hogy Yoh épp oly álmatlanul mereng a messzeségbe, mint ő.

Tray mióta kilépett az ajtón nem jött haza, a médiumnak fogalma sem volt róla mi történhetett, de reménykedett benne, hogy a jégsámánnak sikerült jobb belátásra térítenie a Tao vezért.

A következő pillanatban, mintha csak lángra lobbant volna karján a bőr, a hűs szellő után egy erős égető érzés kerítette hatalmába, és rossz előérzet támadt, nem is váratott sokat magára a baljós elő jel.

A kertben párméternyire a háztól egy hatalmas lángcsóva csapott fel a földből, a semmiből érkezett. A következő pillanatban a vörös lángcsóvák lassan apadtak el, s közöttük egy ismerős arc bukkant fel.

• Hao...! – a médium lány elkerekedett szemekkel bámult jövendőbelijének ikertestvérére, azzal a lendülettel felpattant és köntöse alá rajtett nyakláncáért nyúlt.

• Örülök hogy még emlékszel rám Anna. Ne fáradj nem kell szívéjes fogadtatásban részesítened csak egy pillanatra ugrottam be. – mosolygott szokásosan kedves, de annál átlátszóbb maszkján át.

• Mit akarsz Hao? – kezével erősen megmarkolta a gyöngysort, s harcra kész állásba helyezkedett a fiúval szemben, bár nem lépett le verandáról.

• Jaj, mindössze egy apróságért jöttem. A Regék és Mítoszok könyvéért, felteszem nem nagy kérés, hiszen úgy is nálad van.

• Mit képzelsz? Nem kapod meg a könyvet! Álmodozz te öntelt fajankó, mert sosem lesz a tiéd! – emelte magasba a gyöngysort, hogy egy védő varázslatot tudjon mondani a házra, de a következő pillanatban egy hatalmas vörösen izzó tűszellem jelent meg az Asakura fiú mögött.

Ugye te sem gondoltad, komolyan az ellenkezést... – kuncogott fel halkan, közben szelleme egy rövid és gyors mozdulattal a markába fogta a vékony lányt és erősen szorítva őt a magasba emelte, nem kímélve a törékeny médiumot. Anna számára minden teljesen elsötétült és hirtelen egy lángterem közepén találta magát, mintha a tűz szelleme teljesen magába olvasztotta volna egész lényét.