16. Fejezet

• Te vagy az, Ren? – hangzott el újra az imént feltett kérdés, Ren pillanatokig dermedten állt, majd halkan koppant a telefonkagyló a készüléken.

A Tao fiú letette a telefont, komoran nézett maga elé még pár pillanatig, aztán visszaindult az étkezőbe a többiekhez.

• Ki volt az? – nézett fel rá érdeklődve Tray, széles vigyorral az arcán. Ren megvonta a vállát, aztán helyet foglalt.

• Téves hívás. Miről maradtam le? – nézett körbe a többieken érdeklődve, Morthy gyorsan felvázolta neki a helyzetet. Amik a következők voltak:

Fogalmuk sincs róla, hogy kell kinyitni a könyvet vagy, hogy egyáltalán, hogy olvashatják el. Mivel senki nem tudott a könyv helyénél közelebbit róla, remélhetőleg a sámán tanács tud majd felvilágosítást adni. Amennyiben ők sem tudnak semmi többet mondani a könyvről pat helyzet áll elő, és nekik kell kiötölni a válaszokat.

Ren elgondolkodva nézett maga elé és a monológ végén lassan bólintott egyet.

• Értem. Szóval, semmi értelme nem volt a kis kirándulásotoknak. Nem kell pánikolni Anna nézd a dolgot jó oldalát, mindketten lebarnultatok kicsit. – jegyezte meg cinikusan, majd megvonta a vállát nem törődöm módon, a következő pillanatban azonban a lány fekete gyilkos szemeivel találta szemben magát.

• Még egy ilyen remek hozzá szólás Ren és te fogod takarítani egy hétig az Asakura birtokot, felfogtad! – csapott idegesen az asztalra a lány, így a teás kanna is csak azért nem borult ki, mert Ryo és Tamara kapkodva felemelték őket.

• Tedd, takarékra magadat! Én nem fogom egyik szobád parkettáját sem tisztára nyalni, erre vannak itt a szolgáid! Ugráltasd őket. – nézett vissza ridegen aranyszemei fénytelenül fúródtak az övébe.

• Ezt ismételd meg! És még azt is megbánod, hogy Taonak születtél! – Anna szemei idegesen villogtak. Legszívesebben az asztalt is ráborította volna a fiúra a páratlanul bunkó megjegyzéséért. – a társaság többi tagjában megfagyott a vér is, amitől mindenkinek olyan falfehér arca lett mint Faustnak átlagban. Egyedül Anna és Ren feje változott cékla színűre a dühtől.

• Hé, nyugi skacok! Szerintem nem kell így felkapni a vizet, megoldjuk rendben? Kitaláljuk, hogy működik ez a mágikus mítoszos könyv bigyula, aztán pedig elolvassuk, nincs gáz. Csak idő kell, oké? – szólt közbe Tray mielőtt még Ren kitalálta volna a frappáns válaszát Anna megjegyzésére, ami láthatólag igen felidegesítette a büszke Tao vezért.

• Rendben, akkor majd kitaláljátok nélkülem! – pattant fel a helyéről, majd kiviharzott a lakásból. Mindenki dermedten ült tovább és csak a konyhaajtót bámulták, amin Ren épp az elébb robogott ki. Ahogy elhalt az ajtó csapódás is, mindannyian lassan a médiumra emelték a tekintetüket közben néha egymásra pillantgattak kérdőn “Gáz van!” arckifejezéssel.

Hiei még pár pillanatig dermedten állt a telefon mellett és hallgatta a kagyló hangos szaggatott búgását, ami egy idő után egyenletes sípolásra váltott. Letette a kagylót, fejét annyira lehajtotta, hogy frufruja a szemébe lógott és közben elmerengve a padlóra bámult.

• Na? – érkezett mögüle a kérdés. Yaro a lépcsőlejáró egyik falrészéhez támaszkodott, karbafont kézzel és érdeklődve nézett a lányra.

• Nem tudom, le tette a telefont. – mondta szinte suttogva Hiei, láthatóan zavarodott volt.

• Ki? – kérdezte értetlenül a fiú.

• Ren. Ő vette fel a telefont és lerakta, mikor meghallotta a hangom. – mondta értetlenül magába roskadva.

• Remek... Akkor nem tudtunk meg többet. – emelte égnek a tekintetét, hangja kissé morcos volt a csalódottságtól.

• Mit hallgatsz el? – fordult meg hirtelen a lány tengelye körül és zöld szemeivel védője tekintetét kereste – Mért titkolódzol előttem Yaro? – kérdezte kissé emelt hangon. – Mit nem mondasz el nekem???

Yaro elmerengve nézte Hieit, ahogy ő is felé fordult. Sámánjára nézett, és hang sem szükségeltetett volna hozzá, hogy tudja Hiei dühödt és ideges. A lány tekintete mindent elárult neki. A fiú tudta, hogy nem rá haragszik és, hogy az emelt hangszín még csak nem is neki szól, magában halványan megmosolyogta a dolgot, de ezt nem mutatta ki. Arca komoly volt és határozott, csak lila szemei árulták el valódi gondolatait.

Hiei most nagyon emlékeztette valakire, akit még az igazi életében ismert és akitől a lány nem is áll olyan távol.

• Ren most össze van zavarodva, beszélned kell vele. – válaszolta higgadtan, hangja nyugodtsága tekintetével párosult. Hiei megszeppenve állt pár pillanatig, eddig ökölbe szorított kezeit most maga mellé engedte és fájdalmasan nézett védőjére.

• Kérlek, ne haragudj! Én nem akartalak me...

• Tudom. – vágott a szavába – Ne mentegetőzz, megértem. – mosolyodott el bíztatólag. – Beszélj vele holnap. – tette hozzá még egyszer nyomtatékosítón, aztán elindult felfelé a lépcsőn egyenesen a szobája felé véve az irányt.

Hiei mélyet sóhajtott, aztán a faliórára nézett, ami közeledett a kilenchez. A következő pillanatban megrezdült a mobilja a nappali asztalán. A villogó és hevesen rezgő tárgyra nézett, aztán elindult, hogy felvegye.

Yaro a szobájában pakolta össze holmijait. Néhány utcai ruha, pólók farmer nadrág és a bőrkabátja. Elgondolkodva gépiesen pakolta össze a holmikat és tette őket a szekrénybe, mint aki nem is figyel rá mit csinál. Közben a kezébe akadt egy sötétkék színű sál, ami még régről maradt meg. Nagyon régről. Kezébe vette a ruhadarabot, amin már igencsak rajta hagyta nyomát az idő. Itt-ott el volt szakadva, néhány megvarrt rész és egy-két folt.

Mélyet sóhajtott, ahogy az emlékek csak úgy özönlöttek a tudatába, gyomra hirtelen görcsbe rándult az egyik hosszú szakadás láttán, aztán lassan az ablakhoz sétált. A fogyó holdra meredt, ahogy halvány kék derengést ad mindennek, amire fénye rávetül. Az egész környéket a hatalmába kerítette és csak néhány vékony felhő suhant át előtte alkalmanként. A fiú lilás szemei is kék fényt kaptak, amik leírhatatlan fájdalmat tükröztek, ahogy az éjszakai égboltra meredt. Tekintete megremegett, szemeibe könnyek szöktek egy röpke pillanatra, de egy mély, lusta és rekedtes hang kizökkentette a merengésből.

• Azt hiszed, ha folyvást felszakítod a régi sebeket, megváltozik majd bármi is? – a fiú szemei egy pillanatra elkerekedtek, majd szomorúvá vált lilás tekintete, arckifejezése pedig követte a példát. Lassan megfordult és a párnáján pihenő gyíksárkányra nézett. – Ne nézz, így tudod, hogy nem szeretem... – nézett fáradtan sárgás szemeivel az övéibe a gyíkszerű lény.

• Tudom... – sóhajtotta. – De nem sokára vége. – fordult újra a fiú az ablak felé.

• Ezt mondtad ezer évvel ezelőtt is. – horkant fel szelleme.

• Érzem... – szorította meg a kezében lévő kék anyagot, közben sandán hátra pillantott.

• Úgy legyen, de figyelmeztettelek nincs több lehetőségünk. Nem tévedhetünk újra. – rázta meg lassan a fejét.

• Legutóbb sem tévedtem. – fordult meg kissé idegesen, majd újra a szekrényhez sétált és eltette a sálat. – Csak átsiklottunk egy aprócska részelten, ami az egész tervet tönkre vágta, de ezúttal nem feledkezek meg semmiről.

• Persze, hogy nem és amíg mi itt bájcsevegünk meglép a védenced. – vágott a szavába némi játékos gúnnyal. A sámán fiú felkapta a fejét és egy pillanatig erősen koncentrált.

• Hiei.

Ren kinyitotta a telefonfülke ajtaját és kilépett rajta. Ahogy elengedte az üvegajtót az lassan becsukódott mögötte, ő pedig rögtön összébb húzta magán a kabátot. Kint sötét volt és hideg, nem mintha a fülkében fűtöttek volna.

Összedörzsölte a kezeit, hogy kicsit felmelegedjen, aztán zsebébe mélyesztette őket. Sötét barna kabátját a nyak résznél szőrfedte, hosszú lilás haját a kabát alá rejtette, hogy sehol ne fázzon az éjszakai hidegben.

Az idő kilenc körül járhatott, de még nem ütötte meg az egészet, ő pedig elindult az egyik közeli tér irányába.

Hiei sietősen szedte a lábait, hogy időre a megbeszélt helyre érjen. Mikor megcsörrent az asztalon telefonja és nem látta a kijelző feliratát a lehetősége fel sem merült bele, hogy pont Ren fogja felhívni telefonon, hiszen nem sokkal előtte csapta le a kagylót.

Próbálta felidézni a rövid beszélgetést, hogy kitalálhassa, miért akar vele ilyen késő este találkozni a Tao fiú. “Az egész furcsa, Yaro azt mondta Ren zavarodott. De miért? Mi zavarta őt össze? A telefonban nem tűnt zavartnak...” – gondolkodott el, majd vissza emlékezett.

“Helo, ráérsz most egy kicsit? – Igen, azt hiszem... – Remek, akkor találkozunk a Tokyo téren, pontban kilenckor, addig még van pár perc, azalatt kiérhetsz. Ott várlak. – Rendben...”

“Aztán már csak telefon búgás... határozott volt... nagyon is...”

Hiei gyomra liftezett és görcsbe rándult, ahogy az elmúlt pár perc eseményére gondolt. Már futásnak eredt, hogy időben a megbeszélt helyen legyen.

Perceken belül kiért a térre, ahová a találkozót megbeszélték a tértől az egyik nagyobb park kezdődött, Ren azt mondta, ott fogja őt várni. Hiei kiért az egyik mellékutcáról és egyenesen a park felé vette az irányt, ahogy beért a fák közé megpillantotta a fiút a bejáratnál. Zsebretett kézzel állt és az egyik fa árnyékában várakozott, látszólag nyugodt volt, mint általában. Hiei lassított és méterekkel arrébb megállt Rennel szemben.

• Gyors voltál. – aranyszemei szinte megvillantak, ahogy a lányra szegezte őket. Hiei zöld szemei zavartak voltak, s közben értetlenül meredt a fiúra, aki csak nézett rá, arca kifejezéstelen volt, a lány nem tudta ki venni mire is gondol pontosan. Aztán folytatta – Küzdeni akarok veled. – tért a lényegre Ren kertelés nélkül. Hiei szemei elkerekedtek a meglepettségtől, fogalma sem volt róla, hogy értette ezt a Tao fiú.

• Ren, miket beszélsz? – indult el felé, de a Tao vezér egy gyors mozdulattal előrántotta a guan daoját és a sámán lányra szegezte a fegyver élét.

• Ne közelíts. – szögezte le. A főtéren lévő hatalmas óra megkondult. Erős dobhártya hasogató kongás vette kezdetét, percekig játszotta az ütemet. Hiei ledermedve elkerekedett szemekkel nézte a Tao fiú aranyszínűen fénylő szemeit a sötétből. Aztán az óra elütötte a kilencet. - Péntek este pontban 9 kor, itt. Addigra felgyógyulsz és fel tudsz készülni. Tisztességes küzdelmet akarok. Sámán harcot. – erőssebben megnyomva az utolsó mondatot nyomatékosította Hieiben ezt a két szót. A lány smaragd zöld szemei pár pillanatig elkerekedve meredt a másikéba, aztán arcával együtt határozott arckifejezést vett fel.

• Rendben. – bólintott magabiztosan – Itt leszek.

• Jó. – csukta össze a fegyvert a fiú, másik kezét még mindig a zsebében tartotta, eltette a fegyvert, aztán másik kezét is kabátjába mélyesztette, majd elindult.

• Ren! – szólt utána a vörösesbarna hajú lány, s megvárta, amíg a fiú megállva féloldalt fordul felé és ránéz – Miért tetted le a telefont?

Ren szemei egy pillanatra meglepettségtől fénylettek, aztán halvány mosolyt húzott a szájára és lehajtotta a fejét, frufruja árnyékot vettetek arcára.

• Mennem kell. – válaszolt komoran, majd újra elindult, de a következő pillanatban egy kéz visszarántotta.

• Válaszolj! Nézz a szemembe és mondd el végre mi bajod van velem! Mindig egyenes és őszinte vagy, sose okoz problémát, hogy kimond a dolgokat, most miért nem teszed meg?!

Hiei zöld szemei dühtől remegtek és arcát egészen a Tao fiúéba tolta, a heves indulatai közepette észre sem vette mennyire közel hajolt a fiúhoz, akinek ez már régen a személyes terén belül volt. Még akkor, mikor visszahúzta őt a lány.

• Engedj el! Meg mondtam, hogy ne közelíts! – arca komoly volt és határozott, de hangja berekedt a zavart dühtől.

• Mért talán fertőző betegségem van? Vagy neked, mert te vagy az, aki soha nem közelít senkihez! Ez nem megoldás, Ren! Hogy mindenkit eltaszítasz magadtól... mitől félsz? – nézett a fiúra kérdőn, amaz hirtelen szembe fordult vele.

• NEM FÉLEK, RENDBEN?! – ordította, az utcák vízhangozták Ren szavait. Síri csend telepedett rájuk, egyedül a Tao vezér dühös zihálása hallatszott. Hiei elképedve nézett a fiú elfehéredett szemeibe. Percekig mozdulatlanul álltak egymással szemben, aztán Ren hirtelen elrántotta a karját és határozottan kihúzva magát állt meg a lány előtt. – Remek most, hogy ezt is tisztáztuk, megyek. Helo. – azzal megfordult és meg sem várva Hiei reakcióját, elindult.

A félvér sámán lány egy szó nélkül figyelte a Tao fiú távolodó alakját, kiérve a park fáinak árnyékából, a hold rávette kékes fényét, megvilágítva egész testét. Fekete csizmája magabiztosan kopogott a macskaköves úton, aztán beért a házak árnyékába és eltűnt az egyik nagyobb utca fordulójánál. Hiei csak ekkor vette észre, mennyire hideg is van kint, lábai remegni kezdtek, egész testét ideges forróság öntötte el, sötétzöld szemei fájdalmasan meredtek a házak árnyékaira. Az egész hihetetlennek tűnt, hiszen tegnap este Ren volt az, aki teázóban beszélgetett vele. Visszament, hogy megkeresse, olyan dolgokról beszéltek, amikről nem hitte volna, hogy a Tao fiú valaha is megosztja vele. Akkor úgy érezte közelebb kerültek egymáshoz, együtt indultak haza, Ren még a kabátját is oda adta, aztán a parkban megmentette az életét és ezért súlyosan megsérült. Miatta.

“Mi történt, amíg eszméletlen voltam, mit nem mondanak el nekem?”

Hiei tovább állt tekintetét lassan a csillagos égre emelte, mintha kérdésére a választ abban sok pici fénylő pontban keresné.

• Jellemző. – morogta Yaro. A fiú egy viszonylag magas tölgyfa ágán guggolt, egyikkezével a fatörzsre támaszkodva. A sűrű lombkorona eltakarta árnyékos alakját, csak lila szemei fénylettek a hold fényében.

• Mit vártál egy Taotól? – nézett fel rá kérdően gyíksárkánya.

• Pont ezt. Annyira hasonlít rá. – rázta a fejét, hitetlenül.

• Óvakéne intened tőle a lányt. Nem harcolhatnak. – figyelte, ahogy Hiei elindul vissza a park ösvényén, a házuk irányába.

• Nem avatkozom közbe, az ő döntésük. – válaszolta Yaro, s tekintetével ő is sámánját figyelte. A gyíksárkány sárga szemeit szúrósan a fiúra villantotta.

• Azt akarod, hogy megismétlődjön a történelem?

• Nem szólok neki. És te sem fogod megakadályozni megértetted? Maguktól kell rájönniük, nem ezért vagyok most itt. És, ami ezer éve történt az egész más volt, rémeket látsz. – fordult meg a fán, hogy tekintetével tovább figyelhesse a lányt, de egy pillanatra szellemére sandította mondata végén.

• Igazán? Szerintem neked keveredtek össze az emlékeid, talán el kéne olvasnod a mítoszok könyvét. – tette hozzá szemrehányóan, némi cinizmussal mély rekedtes hangjában.

• Ha nálam lenne a könyv megtenném. – vágott vissza.

• Éppen erről beszélek. A könyv a médiumnál van. Vissza kell szerezned, mielőtt még rájönne, hogy kell kinyitni.

• Ne aggódj, megoldom. – mosolyodott el pimaszul. Azzal leugrott a széles faágról és követte a lányt hazáig.

A fiatal Tao vezér belépett a hatalmas emeletes ház forgó üvegajtaján, ami mozgás érzékelésre indult el. Beérve a lépcsőházba egyenesen a lifthez ment és megnyomta a jelző gombot. Az egész úgy hatott, mintha a fiú csak automatikus funkciókkal működne. Teljesen elmerült a gondolataiban és már nem is figyelt a környező dolgokra.

Bason meg se mert szólalni, mióta mestere becsapta az Asakura ház ajtaját. Félt, hogy ha szóvá tenné sámánja tetteit, még őt is képes lenne átrugdosni a létsík másik oldalára, amilyen hirtelen haragú mostanában.

Mielőtt a lift a földszintre érkezhetett volna, Ren fülét ismerős hang ütötte meg, amire kizökkent hosszas töprengéséből. Ahogy a bejárat felé fordult látta Junt az üvegajtón túl. Egy pillanatra furcsálló tekintettel nézett a lányra, aki beszélt valakihez, aztán meglátta Sasukét is. A fiú egy fél fejjel volt magasabb a nővérénél, és nem először látja őket kettesben. Aranysárga szemei szúróssá váltak, Bason ekkor mini alakban megjelent a fiú bal oldalán és fürkészően nézett a Tao lányra aztán mesterére. Épp közbe akart szólni, mikor kinyílt a lift ajtaja és Ren kizökkent a pillanatból majd a liftbe nézett, ami üresen állva várta, hogy bemenjen.

• Gyere Bason. – parancsolt rá szellemére, aztán besétált és megnyomta gombot, a lift bezárult és nyomban elindult az emeletre.

Másnap délután a szokásosnál jóval melegebb volt, így a félvér lány a kinti edzésnek tudta szentelni az idejét. A hátsó kertben külön az edzéshez kialakított rész volt, így alkalmasint komolyabb odafigyelés nélkül szabadon lehetett gyakorolni a két kezes kard használatát.

A lány felcopfozta hosszú vörösesbarna haját és a kényelmes erre kialakított edző ruhában gyakorolt, a rendeset kizárólag sámán harcoknál vette fel.

Két gyors vágás után egy hatalmas hátra szaltó következett és egy vékony farúd tetejére érkezett, amin ballábának cipője orrán kellett megállnia. Jobb lábát elől felhúzta és két oldalt egyenesen kitartotta a szamuráj kardokat. Egy újabb hátra ugrás következett, a két kard vércsatornája hangosan susogott, ahogy a levegő végig szántott rajtuk. Félúton tett egy 180 fokos fordulatot és két előre kikészített célpontot kettébe szeltek a fegyverek. Féltérdre ereszkedett, ahogy a földre ért és széttárva karját magamellet leengedve tartotta a kardokat. Zihálva guggolt még pár pillanatig, aztán tőle jobbra sréhen a ház felől egy hang zavarta meg a koncentrálásban.

• Egyre jobban megy. – jegyezte meg a fiú, és közelebb sétált a félbeszelt farudakhoz. Hiei felkelt és védője felé fordulva rá emelte tekintetét.

• Ez nem az a kard, amit adtál. – emelte fel vízszintesen kettőjük között tartva.

• Tudom, azt a technikát nem könnyű használni. A fordított kard egyensúlya egészen más, hiszen ellentétesen kell használni. – mosolyodott el és a kettétört botot vizsgálta.

• Hát persze. – sóhajtott egy mélyet a lány, s maga elé meredve gondolataiba merült, amiből Yaro csak hamar kizökkentette.

• Mire fel ez a nagy igyekezet. – Hiei zavartan emelte fel a fejét – Eddig nem sürgetted annyira, hogy begyakorold a fordított technikát. – sandán nézett a lányra. Amaz szégyelte, hogy nem említette a fiúnak a tegnap este történteket, de félt, hogy Yaro visszatartaná valamilyen ürüggyel, minthogy még túl gyenge, vagy még gyakorolnia kell, mert a múltkori harc sem sikerült tökéletesen vagy esetleg mással.

Hiei nem válaszolt a kérdésre, csak meredten állt tovább, mint akit füllentésen kaptak. Yaro elvigyorodott és felemelte a jobb kezében lévő kardot, amit eddig csak úgy mellékesen tartogatott a kezében feltűnés mentesen. A kard tokja és markolata sötét bordó színű volt, maga elé emelve Hiei felé tartotta a zárt fegyvert. A lány értetlenül nézett védőjére és tokjába csúsztatta a jobb kezében lévő kardot.

• Ha elakarod sajátítani a technikát, ezzel kezd a gyakorlást. – majd oda dobta a sámán lánynak a kardot, amaz elkapta a fegyvert és végig mérte a markolattól a tok végéig.

• De hát ez...

• Ez a te kardod, emlékszel? Hát használd. Nincs értelme gyakorló kardot használnod. Amíg nem kezdesz rendes csatákat vívni, használhatod ezeket felkészülésre, de most, hogy már az első küzdelmen túl vagy jobb, ha Ankoku-val (Hiei kardjának a neve. Jelentése: sötétség. A hivatalos szamurájok ebben az esetben sámánok elszokták nevezni kardjaikat, ahogy Amidamaru esetében is láthattuk.) gyakorolsz mostantól. Egyébként rendes kardal nem tudod az ellentétes technikát gyakorolni, hiszen más az egyensúlyozása, csak összezavar. – azzal félre dobta az elhasznált fa célpontokat.

• Igazad van. – mosolygott fel védőjére határozottan a félvér lány, majd kicserélte a kardokat és Ankokut csúsztatta az övébe. Aztán fiúhoz fordult – Yaro... Neked mennyi időbe telt megtanulni Tatsu (Ryuu=tatsu japánban a sárkánynak ez a két elnevezése van és Yaro ezt a nevet adta kardjának, hiszen a szelleme egy sárkány) használatát?

• Sok. – mosolyodott el kedvesen – De te gyorsan tanulsz, e-miatt nem aggódom. Most elmegyek egy-két óra és jövök haza, lehetőleg addigra fejezd be a mai edzést, reggel óta itt vagy kint, még suliba se mentél. – rázta a fejét még mindig mosolyogva.

• Hé, te mondtad reggel, hogy maradjak ma még itthon. – vonta meg a vállát a lány, és pimaszul mosolygott.

• Ne szemtelenkedj, azért mondtam, mert még nem épültél fel teljesen, erre te meg ki jössz gyakorolni! – mordult rá a lányra játékosan. – Szóval max még két óra és bemész pihenni!

• Értettem Yaro-sama! Igen mester! – hajolt meg mélyen és rá mosolygott a fiúra. Yaro csípőre tette kezét és fél vigyort húzva szájára rázta a fejét, aztán megfordult és visszaindult a házba. Hiei pedig hallhatóan folytatta a gyakorlást.

Ahogy a fiú beért a házba hallotta, ahogy gitár húrok pendülnek meg többször egymás után és a nappaliba érve végig mért a díszes társaságon. Sasuke a kanapén ült kezében, egy fekete ezüst csíkos gitárral és annak húrjaival játszott leellenőrizve a hangszer hangzását. A kis nappali és konyha egy hatalmas szobában volt, némi boltívvel átfedve középen, alul pedig egy faküszöb választotta el a parkettát a fehér márványszínű csempétől.

Kisa a konyhában főzte a rizst és készítette hozzá a húst. Ritka esemény volt, hogy a lány megfordult köreikben. Ő mindig is úgy gondolt erre a társaságra, mint egy sámán csapat és nem igazán akart közelebb kerülni a többiekhez. Yaro nem erőltette a dolgot és látszólag a többieket sem zavarta annyira, de Hiei többször is szóvá tette, hogy a sámán bajnokságon ezzel még problémájuk lesz. Kisa pedig mindig az egyéni versenyre helyezte a hangsúlyt az 1000 éves védő pedig rájuk hagyta a vita tárgyát, próbált nem bele kerülni a kereszttűzbe két nő között, még életében megtanulta, hogy annál nincs veszélyesebb dolog.

Ryuu a pulton pihent a gyümölcsös tál mellet és egy gőzölgő teát szagolgatott.

• Micsoda hangulat fel ne vessen titeket a nagy öröm. – mondta vigyorogva a fiú aztán a konyhába ment és kivett egy narancsot a tálból és elkezdte meghámozni, majd a mosogatónak dőlt.

• Szó sincs róla, csak éppen koncentrálok. – mosolygott fel rá Sasuke. – Mert most nem szeretnék mást, csak... – azzal végig húzta úját a húrokon, hogy dalra fakadjon a hangszer. – énekelni. – fejezte be mondatát dallamosan.

• Istenek, most nézd meg. Főzök, ez meg itt teljesen meggágyult, hova vigyorogjak, mint a tejbetök? – mordult fel Kisa és hanyagul a fiúra intett a mondat közepén. Yaro kedvesen mosolygott a lányra, aztán ahogy Kisa folytatta a főzést, Sasukéra emelte tekintetét. Elmélázva figyelte, ahogy a fiú pengeti gitárjának húrjait közben erősen koncentrált a hangokra, de valahogy a szája szegletében mindig ott húzódott egy halvány amolyan kisfiús mosoly.

• Csak szerelmes. – mondta maga elé, de ezt már a mellette sürgölődő lány nem hallotta, ahogy a sámán fiú sem. Elmosolyodott és levett egy gerezdet a narancsból a többit a tálba tette. – Tessék Kisa. – azzal bekapta a falatot.

• Köszi... – mondta zavartan a lány és Yarora nézett, hogy palástolja zavarát kérdezte – Hiei még mindig kint van?

• Igen, majd szóljatok neki... olyan 5 felé, hogy jöjjön be és pihenjen. Én beszéltem vele, de ahogy ismerem nem nagyon fogja izgatni mikor telik le a két óra. – mosolyodott el, aztán elindult ki a konyhából. Kisa bólintott és követte őt tekintetével, ahogy a kanapé támláján Sasuke mellett üldögélő rózsaszín hajú szellemlány is.

• Hova mész? – kérdezte Sasuke védője, Yaro gyorsan elhaladt a pult mellett és közben kitárta karját, amire Ryuu gondolkodás nélkül felmászott, s elindult útközben másik kezével leemelte fekete bőrkabátját és sálját a fogasról.

• Ki, sietek vissza, ha nem találkoznánk, akkor mindenkinek előre is jó éjt! – ordította vissza az előszobából.

• Hello!!!

• Szia!!! – vízhangozták a többiek.

Nem sokkal később Sasuke és Kisa kimentek a félvér lányhoz a hátsó kertben s pár percig csendben figyelték mozdulatait, amíg be nem fejezte a gyakorlatot. A vörösesbarna hajú lány hosszú copfba kötött haja előre omlott, ahogy térdre zuhanva zihálni kezdett a hosszú sorozatos cselezések és támadások után.

• Hiei! – szólította meg Kisa. Megvárta amíg a lány ráemeli tekintetét és felkel. – Mi most már elindulunk, és köszi a segítséget.

• Nincs mit. – indult el feléjük mosolyogva közben nagyobb levegőket véve fújta ki magát. – Örülök, hogy tudtam segíteni, holnap majd átmegyek és megbeszéljük a többit is. Én pedig köszönöm, hogy főztél, tényleg nem tudom mit ettünk volna este. – mosolygott fel a lányra, aki szokásos határozott megtörhetetlen és komoly tekintetével és arccal nézett rá. Sasuke felnevetett.

• Yaro főzött volna! – amire Hiei is kis híján elnevette magát, de nem akart védőjén mulatni, Sasuke nem bírta, abba hagyni csak mikor már szelleme morcosan karba font kézzel megjelent mellette és szóvá tette a dolgot.

• Ha hiszed ha nem Yaro tud főzni. Bleeee...- nyújtotta ki a nyelvét Meroko a 18 év körüli hosszú barna hajú fiúra, aki meglepetten nézett rá.

• Piszok. Engem meg hagyott főzni és lelépett a fenébe. – horkant fel a hosszú aranyszőke hajú nő.

• Nem mondta véletlenül hová megy? – kérdezte érdeklődve Hiei.

• Neked se mondta? – nézett kérdően Sasuke, s mikor amaz megrázta a fejét ő is csak vállat vont. – Passz. Nála sose lehet tudni, ismered.

• Hmm. – bólintott elgondolkodva a félvér lány, aztán újra a többiekre mosolygott.

• Örülök, hogy áttudtatok jönni, kár hogy nem jutottunk előrébb. – mondta zavartan minden alkalommal kicsit elszomorította, ha nem kerültek közelebb problémájuk megoldásához.

• Nincs, mit, de megint nem volt semmi értelme. – válaszolta savanyúan a nő, aztán elindult be a házba, a többiek pedig követték. – Egyébként már fejlődsz, de ezen a technikán még sokat kell javítanod, ugye tudod? – nézett megrovóan Hieire, aki zavartan fel nevetett.

• Persze, de nem lesz gond, hidd el semmiség, egykettőre felerősödöm és jobb leszek mint újkoromban. – magyarázta eltökélten, de a barna szemű nő csak komoran meredt, rá majd nem sokkal később az ajtóhoz értek ott pedig felvették a cipőket. Sasuke megigazította a hátára erősített tokot, amiben gitárja volt, majd kedvesen Hieire mosolygott és megsimogatta a fejét.

• Én tudom, hogy menni fog. Ma már tök jó volt. – közben Kisa kinyitotta az ajtót. – Mond meg Yaronak, hogy nem tudtuk megvárni meg hogy bocs, de mindkettőnknek van ma még dolga.

• Bemész a stúdióba? – nézett érdeklődve a lány, a fiú mosolyogva bólintott.

• Igen, még egyszer leellenőrizzük a hangokat és az időzítést. – mielőtt a lány mentegetőzni kezdett volna a MangCe fiú a szavába vágott – Semmi gond. Te csak gyógyulj meg, rendben? Majd legközelebb. – mosolygott rá továbbra is

• Rendben. – Hiei biztos volt benne, hogy ez a túláradó jókedv és a mosoly igazból nem neki szól, de viszonozta a gesztust. A két idősebbik sámán elköszönt a lánytól, majd együtt indultak el egy irányba.

Hiei vissza indult a konyhába, hogy egy pohár hideg tejjel leöblítse kiszáradt torkát és vissza mehessen gyakorolni a kertbe. Egy hosszú korttyal ki itta az üveg felét a maradékot pedig vissza tette a hűtő ajtajába. Elindult a kertre vezető folyosó felé, de ekkor csöngettek a bejáratnál. Egy pillanatra elgondolkodva torpant meg, és körbenézett a nappaliban, mit hagyhattak itt a többiek, aztán elindult a bejárathoz.

Kinyitott az ajtót, majd dermedten megtorpant.

• Ö... Haru, Tray. Ti... ti meg... – nézett rájuk felváltva zavarodottan, Tray jókedvűen felnevetett és Haru is kedvesen mosolygott barátnőjére.

• Szia Hiei, ne haragudj a zavarásért, jöttünk egy kis pluszoktatásra. – mondta határozottan a barna hajú lány, Hiei még értetlenebbül nézett. – Tudod ma volt a második táncóránk a suliban és te eddig egyikre sem tudtál eljönni, így mivel Tray a párod gondoltunk átjövünk és megtanítjuk a keringő lépéseit. Legalább is, amit eddig vettünk.

• Ugye nem zavarunk? – kérdezte kicsit megszeppenve Tray, Hiei arca pedig egy pillanat alatt felvirult s következőben pedig már barátnője nyakában csüngött.

• Jajj, nagyon köszönöm Haru-chan!!! – szutyongatta meg a lányt, aki örömmel viszonozta barátnője ölelését, aztán a félvér lány izgatottan Trayre nézett. – Rettenő hálás vagyok Tray köszönöm. Ne haragudj, kérlek!

• Héé, nyugi nincs gáz. Csak egy pár lépés, hip-hop megtanulod. – mosolygott rá.

• Hát igen, Traynek ennél tovább tartott. – mondta ránézve sandán Haru, amaz zavartan felnevetett és jobb kezét felemelve vakarta meg tarkóját.

• Na ja, ez nekem túl nyugati tánc. He-hehehe...! – nevetett tovább Tray, amire Hiei is jobb kedvre derült.

• Rendben, gyertek be. – invitálta barátait, akik követték őt. Lepakolták a holmijukat és a földszinten lévő nagyobb gyakorló szobába vezette őket. A szoba szinte teljesen üres volt, egyetlen alacsonyabb széket leszámítva. A földön parketta volt és hely is épp elég, a tánc gyakorlásához.

Először Haru megmutatta Hieinek az első lépéseket, az előre-hátra és a körbe táncolást, ahogy a pár tesz egy 360 fokos fordulatot mind össze nyolc lépéssel. Ahogy ezzel megvoltak, újra elkellet próbálnia ezúttal már Trayel az eddig tanult lépéseket.

A jégsámán, megállt a félvér lány előtt, Haru vezényelte a dolgokat, hiszen egy kívül álló látja csak igazán egy táncpáros hibáit.

• Tray állj közelebb Hieihez, ha fél méter távolság van köztetek, az emberek még azt hiszik valami erőteret vontunk körétek. Ez egy páros tánc, így át se tudod fogni a derekát. – Hiei értetlenül nézett a lányra, és teljesen elvörösödött, még életében nem látott keringőt, de mivel az osztály többi lány tagja erre szavazott, nem akart akadékoskodni. Ahogy az északi fiú közelebb lépett, Hiei érezte rajta, hogy ő legalább annyira zavarban van és valamiért teljesen libabőrös lett a keze. Pedig ide bent igazán meleg volt. – Remek! Akkor most, ahogy láttad a többieknél, fogd meg bal kezeddel Hiei jobb kezét, a másikkal pedig karold át a derekát. – Tray követte Haru utasításait bár mozdulatai elég merevek voltak, és idegesek. – Hiei te pedig a bal kezedet tedd Tray vállára. – Hiei feltette kezét Tray bal vállára. – Na még egy kicsit közelebb. – a helyzet zavarba ejtő volt ez a póz már régen túl lépett mindkettőjük személyes távolságának körén.

Haru határozottan és megfontoltan irányította őket, ahogy az órán figyelte a tanárt is. Örült, hogy barátaival lehet, de gyomra valahogy görcsbe rándult, ahogy a párt nézte Akaratán kívül szomorúság ült szemébe, amit barátai nem láthattak, hiszen épp saját zavarukkal voltak elfoglalva.

Anna a város széle felé közeledett, a nap már nyugatnak indult, aznap elég sok órát suvasztottak be nekik a tanárok. Yoht kivételesen elengedte, hogy Morthyval elmehessenek valami új zenei cd-t megvenni, de figyelmeztette a srácokat, hogy a vacsorát ők főzik az este, mielőtt még teljesen elfelejtenék a bevásárló listán lévő hozzávalókat megvenni útközben. Az ég narancssárga színnel fedte be kék köpenyét, a házak hosszú árnyékcsíkot rajzoltak a földre, a médium az átvezető hídhoz közeledett, ami a folyó felett ívelt át. Elgondolkodva nézett előre, léptei így is határozottak voltak és, ahogy a híd közepére ért hirtelen megtorpant. A kőhíd korlátján egy hosszú sötétkékhajú fiú ült, egy gyíksárkánnyal a nyakában. Anna végig mérte a fiút, aki jobb lábát felhúzva támaszkodott rá, másik lábát lógatta a híd kövesútjára. Az okkerszőke hajú médium a fiú felé fordult, aki még mindig rezzenéstelenül nézte a lemenő nap sugarait.

Anna egy kislépéssel közeledett a fiúhoz, majd megállt felé fordulva.

• Te vagy Yaro, igaz? – jobb kezével táskájának pántját szorította, fehér blúzába és gallérját körbeölelő piros masnijába bele kapott a szél, ahogy szőke hajába is. Yaro a lány felé fordult és kiegyenesedve magabiztosan a médium éjfekete szemeibe mélyesztette a sajátját.

• Te pedig a Kyouyama család legfiatalabb médiuma, Anna, ha nem tévedek. – mosolyodott el magabiztosan és lelépve a hídkorlátjáról, megállt vele szemben és visszadőlt a korlátnak, kezét, fekete bőrkabátját hátravetve nadrágzsebébe süllyesztette.

• Eltaláltad, mit akarsz tőlem? – szemei szúróssá váltak, tudta, hogy egyszer találkozni fog a fiúval és azt is tudta, mit fog tenni, ha ez bekövetkezik.

• Szerintem azt te is pontosan tudod. – nézett rá még mindig széles mosollyal az arcán. Anna továbbra is ugyan azt a komoly határozott arckifejezését tartotta. Nem hatotta meg a fiú zavartalan mosolya. – Szóval magadtól adod ide, vagy nekem kell elvenni? – vágott a közepébe.

Anna szó nélkül előrántotta a zsebéből a gyöngysorját, amit egy mozdulattal feltekert a kezére kétszer és határozottan a fiú felé tartotta azt.

• Nem kapod meg a könyvet. És egyáltalán nem jogos, hogy más szellemeket meggyalázva te visszatérsz az élők világába. – szemei vészjóslóan megvillantak. – Visszaküldelek a szellemek világába Hiroyuki Yaro! – emelte fel másik kezét is, hogy egy jelet rajzolhasson velük a levegőbe. Yaro egy gyors mozdulattal megragadta Anna csuklóját, amelyikben a gyöngysor volt és közelebb lépet a lányhoz.

• Ne próbálkozz, felesleges. Két szellemet nem tudsz visszaküldeni. – mondta határozottan most már pimasz mosollyal az arcán. Anna szemei elkerekedtek és a sárkánygyíkra siklottak. A fiúnak igaza volt, két szellemet egyszerre nem tud vissza küldeni, még nem elég erős hozzá.

• Rafinált egy dög vagy te. – mordult rá, szemei csak úgy szikráztak, de arcán még mindig magabiztosság ült. – Megérdemelnéd, hogy elragadjon az a shinigami és...

• Nekem a könyv kell. – hangja élesen hasított Anna tudatába, szorítása erős volt, arca elkomorult.

• Nem kapod meg, amíg el nem olvastam, de neked utána se adnám oda. – hajolt közelebb a lány és a fiú lila szemeit fürkészte.

• Nem fogod tudni elolvasni. De legyen, majd megszerzem magam. – engedte el a médium karját.

• Pedig, ha hiszed ha nem ma este kinyitom A Regék és Mítoszok könyvét. Ha tetszik, ha nem. És minden, de minden titkotokra fény derítek, Haoval együtt... mind a kettőtökkel... – a szőke hajú lány keze ökölbe szorult, ahogy kimondta az Asakura fiú nevét – mind a kettőtökkel végleg leszámolunk, és soha nem térhettek többé vissza az élők sorába. – Yaro rezzenéstelenül ált a lány előtt, arca komoly volt, tekintete pedig fájdalmat tükrözött. Anna értetlenül kémlelte a sötétlila szempárt, nem tudta mit jelent pontosan ez a tekintet, de összeszorult a gyomra, ahogy Yaro szemeibe bámult.

• Ahogy akarod. Olvasd el. Ha azt mondod kitudod nyitni hiszek, neked. Még találkozunk. – mondta komolyan, és Anna ekkor ráébredt mi a pontos kifejezés a fiú tekintetére. Szomorúság. Yaro elindult abba, az irányba ahonnan ő érkezett.

• Nem engedem, hogy visszaszerezd a könyvet! – szólt utána lány, de Yaro már csak intett neki, és tovább sétált.

“Nem kell elvennem, te magad fogod oda adni...” – a fiú lehajtott a fejét, és a köves utat figyelve sétált tovább.

A médium pár pillanatig még csak nézett utána, aztán ő is elindult az Asakura ház felé.

Hiei tényleg gyorsan megtanulta azt a pár lépést, ami ők is vettek, bár mikor ketten táncoltak jelentősen nehezebb volt az összhangot megtalálni, Tray mozgás stílusa egészen más volt mint az övé, ezért többször rálépett a félvér lány lábára, esetleg Hiei esett el az övében és ezért többször Traynek kellet őt megtartani, különben a földön kötöttek ki. Leginkább csak jót nevettek ügyetlenségükön, és némi gyakorlás után már egészen jól ment. De az összhang még a próba végére sem volt tökéletes.

Három órán át gyakorolták a lépéseket, így 7 óra tájában kimentek a konyhába Hiei megkínálta őket a Kisa által készített vacsorával, de Tray nagy bánatára már nem volt idejük ott enni. Haru megígérte, hogy aznap még nyolc előtt haza ér, a jégsámánra pedig egy hosszú esti edzés várt a napirend szerint.

• Szuper kis lakás. Érdekes hangulata van. – nézett körbe Haru.

• Igen, mivel japán építésű ház kicsit át kellet alakítani, hogy a kínai hagyományok szerinti holmik is beférjenek. Fura, ha az embernek két kultúrát kell tisztelnie. – mosolygott a lány.

• És, anyukád ilyenkor még nincs itthon? – nézett kérdően furcsállóan Tray.

• Ö... nem nincs, sokáig dolgozik! – mondta zavartan a lány. – De biztos nem sokára haza ér.

• Köszönjük a vendéglátást! – kell fel Haru.

• Viccelsz, ugye? Én köszönöm, hogy átjöttetek segíteni! – mosolygott a félvér lány. Haru közben kivett a táskájából egy füzetet és a pultra tette.

• Ez a lecke, leírtam neked is, mikor jössz megint suliba? – nézett kérdően a lányra, s közben bezárta a táskát. Tray megitta az utolsó korty narancslevet és ő is felkelt a székről.

• Talán már holnap, nem szeretnék többet hiányozni. – mondta kissé elgondolkodva.

• De ugye minden rendben? – kérdezte aggódóan Tray, aztán zavartan Harura sandított. – Csak mert úgy hallottuk, hogy nem betegség miatt maradtál itthon, hanem...

• Igen, tényleg történtek dolgok, de már jól vagyok, köszönöm. – mosolyodott elbíztatóan. – És ki mesélte, hogy nem betegség miatt vagyok itthon, hanem mert, megsérültem? – nézett kérdően barátaira.

• Sasuke. – vágta rá Haru. – Még tegnap, de nem volt időm átjönni ne haragudj. A mobilod eddig ki volt kapcsolva, az itthoni számodat nem tudom. – mondta zavartan.

• Jaj, tényleg, majd megadom, az én hibám, és örülök, hogy átjöttetek. Tényleg hálás vagyok. – közben elindultak a kijárat felé. Némi mentegetőzés és hálás köszöngetés után, Hiei kitessékelte barátait, mielőtt a beszélgetés kellemetlen irányt vett volna.

Kimerülten dőlt neki a bejárati ajtónak és egy nagy sóhajjal zárta a történeteket. Maga elé nézve gondolta végig az előbbi beszélgetést, amiből pár pillanat múlva Yaro szakította ki.

• Hogy telt a délután? – támaszkodott meg a folyosó falánál karbafont kézzel. Hiei zavartan felkapta a fejét, aztán ahogy a fiúra nézett elmosolyodott.

• Remekül és neked?

• Hasznos volt és tartalmas. – bólintott kissé komolyan. Pár pilanatig a lakásban be állt a csend, aztán a fiú is elmosolyodott. – Farkas éhes vagyok, te nem? – nézett rá kedvesen, aztán ellökve magát a faltól elindult a konyha felé. Hieinek nyomba jobb kedve lett védője ötlete hallatán, s mosolyogva ő is bólintott.

• Várj meg! – sietett utána. – Hagyj nekem is!!!

• Ma este a csigák mosogatnak! – szólt vissza fiú.

• Tudod mit fogok én felmosni veled mindjárt! – fenyegetőzött Hiei is játékosan.

Jun egy iratot olvasott éppen át, amikor meghallotta, hogy valaki járkál a folyosón. Pai Longra emelte tekintetét, aki kedvesen mosolygott vissza a dohsira, majd a kék szemű lány, órájára is vetett egy pillantást.

“Tíz óra... hmm...kijárkálhat ilyenkor?” – nézett maga elé pár pillanatig, aztán felkelt, hogy kinézzen szobájának ajtaján. Pai Long automatikusan követte a lányt, akár egy személyi testőr, hiszen lényegében az is volt.

Jun kinyitotta, az ajtót és szobája előtt megpillantotta a fiatal MangCe lányt. Chiung megszeppenve nézett fel a nála idősebb lányra, aki kilépett szobájának ajtaján s megállt vele szemben.

• Mi történ Chiung? – nézet kérdően a fekete hajúra, akin némi idegesség látszott.

• Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, én csak. Csak aggódom... Ren miatt...még mindig nincs a szobájában. Szerinted megint elment itthonról? – nézett zavart aggodalommal a lány a doshira. Jun egy darabig csak fürkészően kémlelte a lányt, aztán határozottan válaszolt.

• Kétlem. Biztosan nagyapával van. Esténként szoktak megbeszélni dolgokat.

• Nincs vele. Megnéztem. – vágott vissza a lány.

• Nézd. Rennek rengeteg dolga van itt kint. Nem csak a családdal kell törődnie, de személyi kötelezettségei is vannak, amiket épp oly gonddal kell elvégeznie, mintha dinasztiánkkal kapcsolatos döntéseiről lenne szó. Ne aggódj jól van és biztosan, nem sokára haza ér. – hangja szinte parancsoló volt és ellenállást nem tűrő. Chiung nem is mert újabb érvvel felhozakodni a lány előtt. Zavartan bólintott.

• Igen, megértem. Ne haragudj és jó éjt. – azzal választ se várva elsietett a szobája felé, de csendes halk léptekkel, ahogy a fiatal uralkodó lányoknak azt illik.

Amint a lány befordult a következő sarkon s ruhájának surrogását se halotta, a doshi mélyet sóhajtott és némi fájdalommal tekintetében Pai Longra nézett.

• Azt hiszem beszélnem kell az öcsémmel. – mondta fáradtan, mintha nem is a férfinak szánta volna a mondatot, csak egy kiszaladt gondolat lett volna.

• “A személyi kötelezettségek...” igen frappáns válasz volt Mis. Jun. – mosolygott rá bátorítóan a védő, amiből a lánynak csak egy halvány viszonzásra tellett. Mosolya fáradt volt és kimerült.

Behúzta szobájának ajtaját, majd elindult az edző terembe, ami egy emelettel lejjebb volt a Motel igen sajátságos felépítése miatt.

Az edző terembe érve, halkan nyitotta ki az ajtót, bentről síri csend és vak sötétség fogadta. A függönyök is félig be voltak húzva, hogy az utcai fények se zavarjanak s Ren erős zihálása és halk, de annál határozottabb számolása hallatszott.

Jun belépett a terembe, s az ajtó csukódása annál nagyobb zajt csapot.

• 1120, 1121... Megmondtam, hogy ne zavarj itt. – mordult fel, majd tovább számolt.

• Ren. Ren késő van, hagyd abba. - indult közelebb a lány. Azonban a fiú rezzenéstelenül nyomta tovább a fekvőtámaszokat. – Ren, figyelj rám, egész nap itt voltál bent. És tegnap is. Ne vidd újra túlzásba a dolgokat, mi ütött beléd? – állt meg nem messze a hosszú hajú fiatal Tao vezér mellett. Ren idegesen felnyomta magát még egyszer a földről, majd Junre emelte tekintetét.

• Megmondtam, hogy hagyj békén és ne szólj bele. Nem tartozik rád. – majd tovább folytatta. – 1130... – a doshi kérlelően Basonre nézett, aki mentegetőzésre fogta a dolgot.

• Mis. Jun én már próbáltam...

• Hagyjátok abba, mindenki kifelé. – mordult fel a fiú. A társaság meghökkenve nézett rá pár pillanatig, majd Jun egy mély sóhaj és egy halk “jó éjszakát” után kisétál, Pai Long pedig követte. – Te is Bason! – horkant fel újra Ren. A szellem meglepve bámult egy pillanatra, aztán elszomorodva ő is kilebegett.

• Igen is, Ren Mester!

Ahogy a szellem kilebegett a faajtón át Jun várakozóan állt, majd öccse védőjéhez fordult. Bason meglepve fékezett.

• Bason. Kérlek mond el merre jártatok Rennel tegnap és mit csináltatok.

• Mis. Jun én nem hiszem...

• Kérlek Bason, muszáj tudnom! Kérlek!!! – kulcsolta össze kezeit és kérlelően csillogó szemekkel nézett a mini alakú védőre.

Amaz egy mélyet sóhajtott, majd bólintott. Elindultak Jun szobája felé, Bason pedig belekezdett az aznapi események elmesélésébe.

Az éjszaka csendes volt és nyugodt. Az Asakura birtokot a hold fénye teljesen beterítve hozott nyugodt álmokat a bent lakó társaságra. A lenti fali óra már 4 órája elütötte az éjfélt. Az idő hajnalodásnak indult, s a ház egyik emeleti szobájában halvány aranysárgás derengés vette birtokba a területet.

Anna hason fekve lábait félig felhúzva feküdt az ágyán pont az ellenkező irányban. A fiatal médium a heverő szélén feküdt lábai lelógtak fekvőhelyéről, s bal kezét előre nyújtva egy könyvet szorongatott a kezében, aminek lapjai halvány aranysárga derengésben úsztak, s ahogy végetért a történet a könyv záró fedele is lecsukódott, a fémcsat pedig kattanva lezárult rajta. Lassan az utolsó lap is elvesztette fénylő derengését és egy teljesen átlagos öreg könyvé változott.

Annának hirtelen megremeget a keze, s kis vártatva nehézkesen feltámaszkodott karjaira. Bal kezével húzta magával a könyvet, ahogy felült az ágyon. Okkerszőke haja arcába omlott, teljesen eltakarva a lány arckifejezését. Anna vállai megremegtek, s egyre sűrűbb remegés lett úrrá az egész testén. Vett egy mély levegőt, amit szintén remegve fújt ki ajkai között. Magához ölelte a vastag sötétbarna bőrkötésű könyvet s lassan a felemelve fejét a plafonra emelte csillagoktól fénylő fekete szemeit.

Arcán patakokban folytak végig a könnyek.