14. fejezet

A fiú lassan nyitotta ki éjfekete szemeit. Mámorosan bambult maga elé, amíg csak kitisztult a látása és jól láthatta párnájáról lelógó karját. Másik keze keresztbe az álla alatt húzódott megtámasztva a fejét miközben hason feküdt. Próbált vissza emlékezni legutóbb történt eseményekre, ahogy elkezdtek fejében kavarogni az emlékek, hirtelen felnyomta magát a tatamiról.

- Hiei, Ren...! – és ahogy lassan a helyére kerültek a képek, kezdett megnyugodni a történtek után – Phu...”Már emlékszem... Ren itt volt az este és mondott valamit...de nem emlékszem pontosan... Hiei! Remélem ő is jól van... – ahogy megtámasztotta magát két kezével az ágyon érezte, hogy karján lévő sebek kezdtek sajogni és a hátába nyílalt egy éles fájdalom, ami végig futott a hátán. Beleborzongott. – Pfuu...Szedd össze magad Tray! Mindjárt elmúlik... – nyugtatgatta magát hangosan, közben óvatosan törökülésbe helyezkedett a paplanján és észre vett egy tál forró gőzölgő levest maga mellet és egy levelet neki döntve.

“Egy... levél...?” – nézett zavartan a borítékra, majd lassan oda nyúlt a papírcsomaghoz és megnézte a címkét. Azon mindössze a neve szerepelt “Traynek”. A fiú értetlenkedve nyitott ki a borítékot, amiből azonnal egy kis fehér cetli bújt elő. A jégsámán kihúzta a borítékból és kinyitotta a kis levelet.

- Jellemző – Tray szeméből patakokban folytak a könnyek – Nem akarok mosogatni!!!! – nyávogta hangosan tudván, hogy úgy sem hallja senki. Ekkor Kory jelent meg mellette és kezével vigasztalóan megsimogatta sámánja arcát. Tray még szipogott párat és fájdalmas tekintettel nézett szellemére, majd mélyet sóhajtott és kihúzta a másik levelet is.

“Szia Tray! Remélem, hogy hamar felfogsz épülni, nagyon bátor voltál a csatában... De tényleg. Kérlek gyógyulj meg minél hamarabb! Bevallom... amikor megsérültél nagyon meg ijedtem. Azt hittem, hogy komoly bajod esett, de hál istennek Ren ott volt és gyorsan elhozott Fausthoz, aki ellátta a sebeidet. A suli miatt ne aggódj majd én kimagyarázom a dolgot Takashi-senseinél szóval csak pihenj nyugodtan – Tray elmosolyodott “Pihenni... ha Annán múlik holnap reggel már a többiekkel edzem...” – Amint lehetőségem lesz rá meglátogatlak és majd viszek a sütiből, amit ígértem a múlthéten! Sokat pihenj és vigyázz magadra Tray! - Haru –

“Haru?? – Tray meglepetten meredt a levél aláírására – De én azt hittem... mért aggódik értem?” – hirtelen Kory halk kuncogására lett figyelmes, aki a fiúra arcára mutogatva döbbentette őt rá, hogy fülig vörösödött.

• Elég Kory, csak melegem van!!! – háborodott fel a fiú, de látva, hogy szelleme nem tudta komolyan venni a reakciót és csak halkan kuncogott rajta ő is felnevetett. – Igazad van!!! Hihihi! Akkor lássunk neki a levesnek! – vigyorodott el, majd a kezébe kapta a tányért.

A telefon többször is kicsöngött, két percig senki nem szólt bele utána foglaltat jelzet a kagylóból kiszűrődő búgó hang.

• Hm... – Ren egy rövid sóhajt engedett meg magának, majd a konyha felé fordulva hirtelen Basonal találta szemben magát.

• Mester nagyon korán felébredt. Nem sikerült utolérnie valakit? – nézett a zavartan, a pirosan lebegő gömbszerű fej a telefonra.

• Neked is jó reggelt Bason. – majd kikerülte szellemét és folytatta az utját.

Az étkezőasztalnál már helyet foglalt Jun és nagyapja is. Még jó pár üres szék várakozott, de Chang mosolyogva intett a fiúnak, hogy foglaljon helyet. Ren helyet foglalt az asztalfő oldalán az egyetlen széken, majd kérdően körbe nézett.

• Korán keltél. – jegyezte meg nagyapja is a Tao fiúnak megfigyelését, akin már ekkor látszott, hogy a szokásosnál is morcosabb kedvében van. Jun már akkor látta rajta mikor a szobába lépett, de nagyapjuk nem ismerte még ennyire Rent, különben nem tett volna ő sem hasonló megjegyzéseket.

• Bocs, ha nem volt elég időtök kibeszélni... – vágott vissza, majd ki emelet kevés ételt pálcikájával a tányérjára. Húst, némi pirított zöldséggel.

• Ne légy tiszteletlen fiam. – a férfi megint csak összekulcsolt kezekkel ült az asztalnál.

• Te se. Szóval ne könyökölj az asztalomra a házamban. – a fiú még csak rá se nézett nagyapjára a férfit mérhetetlenül felháborította a fiatal Tao viselkedése. Még soha nem viselkedett így vele, így arca kezdte felvenni egy cékla lilás bordó színét.

• Ren! – most már Jun sem bírta tovább szó nélkül, ha a fiú felidegesíti nagyapjukat a maradék esélye is elúszik, hogy elhalasszák a két hét múlva kitűzött esküvőt. Amaz csak egy mély levegőt vett és lehunyva szemeit lassan kifújta azt.

• Sajnálom... – bár hangjában még maradt árnyalatnyi düh, de Chang elengedte a füle mellet és csak a bocsánatkérést értékelte, ami egyébként is nagyon-nagyon ritka esemény volt unokája esetében. – Kissé ideges vagyok.

• Mi a gond Ren? – nézett érdeklődve nagyapja az aranyszemű fiúra.

• Semmi... – válaszolta színtelen hangon, majd elgondolkodva emelte fel a fejét. Pár percig merenget az asztalra készített tálakra és folytatta – csak úgy érzem, hogy két hét nem lesz elég. – Chang láthatóan meghökkent a kijelentésen és kérdő tekintetét Renébe fúrta, aki válasza közben nagyapjára nézett.

• Honnan tudsz róla, hogy előre hoztuk az eskü... – Ren a szavába vágott. Kínosan ügyelt rá, hogy még a szót se ejtse ki, nem hogy még nagyapjától halja. Igazat mondott, egyáltalán nem volt felkészülve egy ilyen eseményre és végképp semmi kedve sem volt hozzá.

• Ebben a házban semmi sem marad titok előttem. Végül is már én vagyok a Taok vezére, nem? – Ren közben kényelmesen falatozgatott tovább, néha a fali órára pillantva. Chang elismerően nézett unokájára. “Igen. Végre kezded megérteni mit is jelent a család vezetőjének lenni.”

A három barátnő, mint minden reggel összetolták székeiket egy asztal köré és sajátos tevékenységeiket végezték. Hiei az egyik tankönyvet lapozgatta, Haru a táskájában rakott rendet a füzetek között, Umi pedig a legfrissebb napilapot olvasta. A csöndet a fekete hajú lány törte meg.

• Ezt nézzétek...! – hüledezet a lány, majd egy kiemelt cikken futott végig és egészen belebújt az újságba.

• Mit találtál? – nézett rá kérdően Haru.

• Olvasd fel. – szólt Hiei és ő is Umira emelte mélyzöld szemeit.

• Rendben. Tehát...

Akármit is állítson a rendőrség lapunk fényt fog deríteni az igazságra. – Shioko R. –

• Nem semmi... – nézett pár pillanatig mélyen elgondolkodva Haru, majd folytatta a rakodást a táskájában.

• Ez elég ijesztő. Ráadásul az egész környék teljesen sötét volt, itt egy kép a helyszínről. – mutatott a fotóra Umi, majd Hiei kérésére az asztalra fektette az újságot. A vöröses barna hajú lány maga felé fordította a képet és miután szemügyre vette a fotón látható házat hirtelen elkerekedtek zöldes szemei.

“Ez nem lehet...ez a ház... ez Renék lakása...!!!” – kezében megremegett az újság egy rövid pillanatra, majd újra a cikkbe olvasott. “...egy fiatalember vetette ki magát az ablakon. ...egy másik alak is feltűnt az egyébként elsötétített lakásban...” Összegöngyölte az újságot, majd felpattant a székből.

• Mi az? – nézett fel rá kérdően Umi. Hiei elindult az ajtó felé, ekkor Haru is utána szólt.

• Hova mész?

• Mindjárt jövök telefonálok! – fordult vissza egy pillanatra az ajtóból, majd oda se figyelve neki indult, és éppen ekkor nyílt ki a terem ajtaja, majd véletlenül neki ütközött valakinek mindketten hátra tántorodtak a meglepetéstől és a lendülettől.

• Bocsánat. – állt meg Hiei.

• Még is mért nem nézel a lábad elé? – mordult rá egy ismerős hang. A félvér lány a fiúra nézett. Ren aranyszemei fúródtak az övébe, a Tao fiú még mindig az ajtóban állt, rosszallóan nézett a lányra.

• Ren! Jól vagy? Nem esett bajod? – Hieit egyáltalán nem ütközött meg a fiú rideg ráförmedésén, ami az ifjú vezért újra meglepte. Haru, Umi és a fél osztály érdeklődve fordult az események felé. Egy pillanatra mintha minden zaj elült volna a teremben és mindenki csak őket nézte volna. Ren felvonta szemöldökét, majd ugyanolyan hangnemben szemrebbenés nélkül folytatta.

• Inkább Tray miatt kéne aggódnod, ha ilyen sok a felesleges energiád, hogy még erre is futja időd. Tudod egyáltalán, hogy van? – tekintetével, mintha átakarná döfni a lányt, arany szemei hidegen meredtek az övébe és a vádló hangja tökéletesen illet a belőle sugárzó dühöz. Hiei fájdalmasan meredt Renre egy pillanatra. Újra eszébe jutott az északi fiú, aki majdnem az életét vesztette miatta. A Tao fiú most már biztos volt benne, hogy érzékeny pontot érintett és elégedetten vigyorodott el. – Mindjárt gondoltam...fogalmad sincs, ugye? Na akkor majd én felvilágosítalak. Otthon fekszik ájultan nyakig betekerve fáslikkal és magas lázzal. Úgy, hogy ezek után bármikor nyugodtan néz tükörbe és akár még kezet is foghatsz magaddal. Sőt még én is gratulálok. Remélem büszke vagy magadra, iga...

• Elég!!! - szólt rá fennhangon Hiei, majd a földre vágta az újságot, ami újra kinyílt összegöngyölt formájából. – Én nem akartam, hogy ez történjen, nem kértem rá, hogy segítsen és végképp nem, hogy baja essen!! Vannak dolgok, amikről fogalmad sincs...! – Hiei szemei fájdalommal vegyes dühöt tükröztek és hangja pontosan ugyanígy csenget.

Ren megszeppenve állt és zavartan nézett előre, amikor a lány kiviharzott mellette az ajtón. Az osztály csendje most még kínosabbá vált és a levegőben vibrált a csend, a feszült jelenet után. Az osztályban Harun kívül mindenki értetlenül nézett, fogalmuk nem volt róla, mi történhetett, de azt ők is látták, hogy Hororo nincs a teremben.

A fiú aranysárga szemei elmerengve néztek a semmibe, majd egy kis idő múlva az újságra pillantott. Ekkor az osztályban már mozgolódás támadt a társaságban összesúgtak az emberek, sokan Renre pillantgattak, Umi Harut kezdte faggatni a történtekről.

Ren lehajolt és felemelve az újságot a cikkre pillantott, ami mellet a fotón a lakásuk virított az éjszakai fényben kivilágítva. Meglepetten bambult a cikkre, majd elgondolkodva nézte a képet közben eszébe jutott Hiei kérdése, amikor a terembe lépve össze ütköztek. “Ren! Jól vagy? Nem esett bajod?” A fiatal Tao aranysárga szemei elkerekedtek és elképedve nézett tovább az újságra.

Hiei maradék erejét is összeszedve futott le az utolsó háztömböket Tokyo külvárosában. Haja kibomlott a sok futás közben szemei előtt többször is elmosódott a kép miközben a sírás kerülgette. A következő utcába bekanyarodva azonnal meglátta Yohék házának tetejét. Mindössze egyszer járt erre Trayel, de még mindig tisztán emlékezett az útvonalra. A nyitott kapuknál sem lassított le, azonnal berohant kertbe és a ház ajtaja előtt állt csak meg, mikor becsöngetett az Asakura házba. Újra csengetett, de válasz erre sem érkezett, így hát dörömbölni kezdett az ajtón és hangosan beordibált, ekkor az ajtó magától is kinyílt a zár halk kattanása után.

Hiei egy pillanatra dermedten nézett a kilincsre, majd a kinyíló ajtóra, ami mögött senki sem állt. Zavartan kémlelt körbe, majd belépett az előszobába és az ajtó mögé is bekukkantott, de ott sem volt senki.

• Hahó...! – nyitott beljebb, majd belépett a házba és az ajtót becsukva halkan maga mögött, levette cipőjét. Halk csörömpölést halott a ház belsejéből, amire rögtön felkapta a fejét és azonnal berohant a folyosóra, csak a konyhánál torpant meg, ahonnan a hang érkezett.

Tray háttal állt neki a mosogató előtt, és egy kötény csüngött a nyakából miközben a következő tányért is a kezébe vette, hogy eltörölgesse. Hiei dermedten állt az ajtóban, nem erre számított. Útközben végig az a kép kavargott a fejében, amit Ren leírt neki a teremben, úgy gondolta Tray a szobájában fog feküdni összekötözve, vérző háttal, leizzadva a láztól és halkan nyöszörögve beszél majd álmában, de a fiú most ott állt előtte.

Az északi fiú csak arra lett figyelmes, hogy valaki a háta mögött áll és őt nézi, zavartan emelte fel a fejét, hiszen tudta, hogy nincs itthon senki, de ezek szerint annyira elgondolkodott, hogy nem vette észre mikor hazaértek a többiek. Lassan megfordult és fekete szemei meglepetten néztek vissza a halkan ziháló remegő lábakkal álló Hieire.

A lány szemei enyhén bevörösödtek és fájdalmasan néztek vissza a fiúra. Egésztestében remegett és teljesen szétziláltan állt a konyhaajtóban.

• Hiei....? – de a következő pillanatban Tray hátra tántorodott a lendülettől, amikor a félvér lány oda sietett hozzá és átölelte.

Tray hangja megakadt és még csak levegőt sem vett a meglepettségtől, zavartan meredt előre és kissé eltartotta magától a karját, ahogy a vörösesbarna hajú lány az oldalánál átölelte.

• Sajnálom Tray! Ne haragudj rám, bocsáss meg!!! – Hiei szorosan az északi fiúhoz bújt és könnyei patakok futottak le az arcán, remegő hangján is jól halható volt, hogy már a sírás kerülgette régóta.

Tray még mindig dermedten állt tovább és pillanatokba telt, amíg lassan a kezeit is leengedte maga mellé. Zavartan lenézett a lányra, majd elmosolyodott és átölelte.

• Héé... nem történt semmi baj és én nem haragszom. – erősebben magához szorította Hieit, aki hátul belemarkolt a fiú ruhájában és viszonozta az ölelését. Még mindig folytak a könnyei, de nem sírta el magát, erősen kapaszkodott Tray pólójába.

• Én Haot akartam megtámadni, nem akartam, hogy neked, vagy bárkinek baja essen! – szorította még inkább össze a szemeit, ahogy fejében újra leforogtak a tegnap történt események.

• Mondtam, hogy semmi baj. Nem a te hibád, hogy megsérültem, én döntöttem úgy, hogy segítek. – a fiú rádöntötte fejét a félvér lányéra, közben lassan lehunyta szemeit. – Kérlek, soha többé ne támadj egyedül Haora. Nagyon erős. Én... nem akartam, hogy bajod essen, ezért védtelek meg. Nyugodj meg, rendben? – nyitotta ki újra szemeit, majd kicsit eltolta Hieit, hogy a szemébe nézhessen. A lány mély zöld tekintette könnyekkel átitatva nézett fel rá, majd lassan bólintott és elengedte szorításából az északi fiút, aki ugyan ezt tette. Tray zavartan hintázni kezdett a lábain, majd feje mögé emelve egyik kezét nézett a lányra. – Ne értsd félre, örülök hogy eljöttél, de nem a suliban kéne lenned? Miért vagy most itt? – Hiei szemei elkerekedtek a kérdés hallatán. Azonnal eszébe jutottak az osztályban történtek és egésztestében megremegett az emléktől. Nagyon aggódott Trayért és minden képen felakarta keresni, hogy megtudja hogy van, de Ren teljesen felizgatta. Amiket a fejéhez vágott és amilyen dühvel nézett rá. Lehajtotta a fejét és összeszorította a szemeit, hogy eltudja kergetni emlékeiből Ren égető tekintetét, de az egyre jobban az emlékeibe vésődött.

• Én csak, aggódtam érted. – mély levegőt vett, aztán kissé zavartan nézett fel az északi fiúra. – Tudnom kellett, hogy érzed magad. – Tray fekete szemei kutatóan fürkészték az övét, majd kedvesen elmosolyodott, tekintete melegséget árasztott.

• Hé, engem nem üthet ám ki olyan könnyen akárki. Hao meg végkép nem. Korábban kell felkelnie, hogy velem kibabráljon! – vigyorodott el és hüvelykujjával büszkén magára mutogatott.

Hiei megrázta a fejét és boldogan Trayre mosolygott. A félvér lány úgy döntött segít az északi fiúnak elmosogatni és még itt tölt vele egy kis időt, így ketten folytatták tovább az edények megtisztítását.

Az osztályban a nap további része nyugisan telt, Ren a történtek után láthatóan kerülte a másik két lány társaságát és egésznap szóba sem állt velük, ahogy senki mással sem. Hiei a további órákra sem ment be, ahogy Tray sem érkezett meg Haru pedig jelentette a tanároknak, hogy mindketten gyengélkednek, így nem tudnak részt venni az iskolai munkában, de a 2/b osztálynak szerencséje volt. Utolsó három órájuk elmaradt tanár hiány és iskolai értekezletek miatt, így már kettő órakor haza indulhattak.

Ren vállára emelte a táskáját és a folyosóra kiérve a kijárat felé vette az irányt, meg sem várva Haruékat.

• HÉÉÉ, Tao! Várj! – Ren egy mélyet sóhajtott, ahogy Hayashi Sasuke (a legfiatalabb MangCe) hangja megütötte a fülét. A fiút akkor látta utoljára mikor két bátyjával és egyetlen lány testvérével beállítottak hozzájuk mint a leendő sógorok és azóta nem is beszéltek erről a dologról. A fiatal Tao egyébként sem kedvelte a 18 éves Sasuket, aki iskolájukban a tökéletes és menő pasi szerepét töltötte be, nem hogy még rokoni kapcsolatban is álljon vele. Lelassított kissé, hogy a fiú betudja érni s mikor amaz mellé ért tekintetével továbbra is az utat követve egy pillantásra sem méltatva a másikat. – Várj már! – szólt rá újra miközben a fiatal vezérre nézett, Ren rögtön kiszúrta, hogy ő is egy újságot szorongat a kezében.

• Mit akarsz? – mordult fel rá, de továbbra sem állt meg vagy nézett rá.

• Mi történt tegnap nálatok? A bátyám felhívott tudom, hogy rátok támadtak az éjjel. Még az újságban is benne van a cikk. Hallod? – szólt rá újra mikor látta, hogy a fiú válaszra sem méltatja, majd sréhen elé állt – Állj már meg!

Ren miután megállt aranysárga szemeit mélyen a Sasukejéba fúrta és kissé ridegen válaszolt a fiú aggódó tekintetére.

• Ha tudni akarod a húgod jól van és a bátyád is. Nem történt semmi baj még épp időben hazaértem, és ha ennyire érdekel a sorsa látogasd meg. – mondata végeztével kikerülve a fiút újra elindult, de a barna hajú fiú meg ragadta a karját és visszahúzta, az ifjú Taot, aki azonnal kirántotta felkarját a szorításból. – Ne érj hozzám! – mordult rá és féloldalt visszafordulva ökölbe szorított kézzel állt meg.

• Nyugi már! Ne légy idegbajos, csak azt mond még el, hogy kitámadott rátok? – kérdezte kissé zavartan, tudta, hogy a Tao fiú magába zárkózó típus és azt is, hogy nem nagyon kedvel senkit, de nem hitte volna, hogy ennyire fel tudja idegesíteni pusztán azzal, hogy visszahúzza még egy kérdés erejéig.

• Ja tényleg, jó hogy szólsz el is felejtettem megemlíteni a bátyádnak, hogy hívják, hány éves és melyik utcában lakik. Pedig direkt megbeszéltük. – válaszolta cinikusan, majd idegesen megfordult és tovább indult.

• Hé! – a következő pillanatban Ren érezte, hogy a nála egy fejjel magasabb Sasuke visszarántja maga felé, majd megragadja fukujának gallérját és felemelve őt, gesztenyebarna szemeit az övébe fúrja – Ne viselkedj úgy, mint egy beképzelt és elkényeztetett kölyök. Nagyon tudom sajnálni, hogy neked nem mutatták meg hogy kell törődni a másikkal, de Chiung a húgom és nem engedem, hogy bárki is egy újjal hozzá érjen, megértetted? – a fiú elsziszegte mondata végét és gyilkos tekintettel meredt a Tao fiúra.

Ren egy pillanatig megszeppenve állt, de aztán tekintete újra rideggé és szúróssá változott.

• Akkor véd meg te magad! – rántotta le Sasuke kezeit a ruhájáról, majd megigazította a fukut.

• Te leszel a társa ez már a te dolgod lesz és...

• Megvédtem! – ordított rá fel, magából kikelve – Nincs szükségem rá, hogy kioktass, jól tudom mit kell tennem! – Ren kezei idegesen remegtek, majd lelassult a légzése és megnyugodott, ahogy Sasuke is.

• Rendben. Bocs. – túrt bele barna hajába, majd sóhajtott egyet.

• Egy Shinigami volt, akit Subarunak hívnak. Ennyit tudok... – aranysárga szemeivel a folyosó végére meredt, az idősebb fiú rászegezte a szemeit.

• Subaru? – meredt rá elképedve, amire a fiatal Tao is felemelte a fejét.

• Ismered? – kérdezett vissza, közben jobb kezét zsebébe mélyesztette és fürkészően Sasuke szemibe nézett.

• Lehet, de nem biztos... – mélyedt gondolataiba egy pillanatra, majd újra Renre nézett. – De tudom, hogy kit kell róla megkérdeznem. – kis időre csend telepedett rájuk, majd Sasuke folytatta – Tudom, hogy te mentetted meg a húgom életét, köszönöm. – nézett ezúttal már hálásan az ifjú Tao vezérre. – Ne haragudj, hogy úgy rád förmedtem.

Ren mélyet sóhajtott tekintetével félre nézett.

• Nem gond. – emelte vissza táskáját a vállára, egy pillanatra még zavartan felnézett a nála három évvel idősebb fiúra, majd tovább indult.

• Ren! – szólt utána Sasuke, és megvárta, amíg a fiú megáll.

• Hm? – sandított hátra, aranyszemeivel a fiúra nézve.

• Ha megtudom, hogy mit keresett ott az a srác, megkereslek és elmondom.

• Rendben. – válaszolta Ren, majd tovább indult és gondolataiba mélyedve bambult előre.

Kiérve az iskolából Ren rögtön Yohék háza felé vette az útját a megszokottnál idegesebben indult el a szokásos útvonalon. Három órára a lakáshoz ért és az ajtóhoz lépve gondolkodás nélkül benyitott, hiszen az általában nyitva állt, mivel mindig volt otthon valaki.

Az előszobába lépve levette cipőjét és fellépet a fapadlós folyosóra és a konyha felé vette az irányt. A házban a szokásosnál nagyobb volt a csend még az alapzajok is hiányoztak az étkezőhöz érve üresen találta a szobát, ahogy az összes többit is. Zavartan nézelődött a lakásban és legutoljára Tray szobájába nyitott be, ami szintén üres volt.

Gondolatai rémisztő feltevéseket alkottak az üres lakásról, majd hirtelen egy hangos tompa puffanás hallatszott feje fölül az emeletről.

- Bason. – szólt figyelmeztetően szellemére, aki bólintva jelezte, hogy készen áll, majd a fiatal Tao elővette a guan-daot és halkan kinyitotta fegyverét, majd összeillesztette azt, közben a lépcső felé vette az irányt. Védője engedelmesen követte, a fordulóban Ren balkezébe fogta a hatalmas lándzsa hosszúságú fegyverét és lopakodva az emeletre ment. Csend volt és senkit sem látott, végigsétálva benézett a nyitott ajtókon a szobákba, amikor egyszerre hangos nevetésre lett figyelmes a fürdő felől. Azonnal az ajtóhoz lépett és gondolkodás nélkül benyitott, szemei elkerekedtek a meglepettségtől.

Tray a földön feküdt elterülve mindent szennyes ruhák borítottak és az északi fiú fején landolt egy szennyes kosár, mögötte pedig nem mesze Hiei ált egy másik ruhákkal megrakott tartóval és a fiú szerencsétlenségén nevetek, ahogy elbotlott az egyik kisszékben, ami a fürdő közepén állt.

Most viszont mindketten dermedten Renre néztek, aki kezében a fegyverrel elképedve bámult vissza rájuk.

Tíz percel később a kijárati ajtó halk puffanása zárta le a feszültséggel teli hangzavart. Tray dermedten bámult a folyosó végére, Ren pedig halkan felhorkant, majd a konyhában álló hűtőhöz lépet. Az északi fiú pár pillanat múlva követte és felháborodva az asztalra támaszkodott.

• Még is mire volt most ez jó? – nézett szúrós tekintettel a fiatal Taora, aki épp az utolsó kortyot itta ki a tejes dobozból. Végeztével kidobta az üres dobozt, de továbbra sem válaszolt a jégsámán kérdésére. – Mért bántottad, egyáltalán mi bajod van Hieivel?

• Nem bírom elviselni, amikor valaki gyerek módjára felelőtlenül szól bele a dolgokba és ilyen idiótán viselkedik!!! – háborgott és aranyszemeit Tray éjfekete tekintetébe fúrta.

• Még mindiga tegnapon rágódsz?! Nem az ő hibája, hogy oda mentem és segítettem, nem kért rá, önszántamból...

• Pontosan! Te is épp olyan felelőtlen vagy, mint Hiei! – intett hanyagul az ajtó felé, ahol nem rég kisietett a lány. – Mint két idióta, esküszöm, össze kellene titeket kötni. – összeráncolta szemöldökét és kivágta a hűtő ajtót, hogy egy újabb doboz tejet vehessen ki.

• Nem is tudom, kettőnk közül ma ki a nagyobb gyerek!! – vágott vissza Tray kis idő múlva. – Te épp olyan idióta vagy, leordítod szegénynek a fejét, csak azért jött, hogy bocsánatot kérjen, mert...

• Persze, mert reggel eszébe jutattam, hogy mi történt. Még szép, hogy hirtelen bűntudata támadt! – csapott a dobozzal az asztalra, akkora hévvel, hogy a nyitott tetőn át kilöttyent a tej.

• Nem csak ezért jött el, már megint túl nagyra vagy magaddal. Miből gondolod, hogy te mindent jobban tudsz mindenkinél, mintha te nem követnél el soha hibákat! – hajolt közelebb és továbbra is állta Ren tekintetét.

• Mert én nem követhetek el hibákat, azért! És nektek sem kellene, jobban tennéd...

• Mi lenne, ha csak egyetlen egyszer azt mondanád neki, hogy aggódtál érte, vagy hogy féltél, hogy baja esik a helyett, hogy ordibálsz vele és ezer féle képen lehordod?! Nem szakadna a fejedre az ég! – a fiatal Tao vezér aranysárga szemei elkerekedtek és dermedten bámult az északi fiúra – Ugyan már Ren vak azért nem vagyok akár tetszik neked akár nem meg kedvelted Hieit és ez látszik rajtad hiába titkolod! Egyedül csak te vagy olyan makacs öszvér, hogy még nem merted magadnak bevallani, amik

• ELÉG! – Ren ökölbe szorította a kezét, amitől összeroppant a tejes doboz a kezében. Zihálva elkerekedett szemekkel meredt Trayre pár pillanatig, majd dühödten a mosogatóhoz vágta a doboz maradványait – Ezt nem hallgatom tovább!

Tray ledermedve állt elkerekedett szemekkel nézett a Tao fiúra, akit még csak egyszer látott ennyire kikelni magából, de akkor nem volt magánál. Ren felkapta a táskáját a székről és kiviharzott a konyhából, majd a kijárathoz érve bevágta maga mögött az ajtót.

Az északi fiú tekintetéből fájdalom tükröződött, ahogy barátja után nézett. Letörten meredt maga elé, majd hirtelen fájdalom nyílalt a hátába, a sebe még több helyen sajgott a fájdalomtól, de próbált rá nem gondolni. Egy pillanatra megtámaszkodott az asztal lapján és zihálva remegő kezekkel nézett a gyümölcsös tálra, majd egy mély sóhajjal lezárta a szúró fájdalom gondolatát és neki látott a takarításnak, elmerengve próbálta rendet tenni a lelkében kavargó káoszban.

A legutóbbi összecsapás óta, mikor utoljára látták Haot már több mint két hét telt el. Az elmúlt napok az iskola szünet ötömében teltek, augusztus végét és szeptember első hetét jelölték ki a vakációra, innentől számolva kezdődött az őszi szemeszter az iskolákban és már csak egy nap volt hátra a szünetből.

Anna Tamara kíséretében a szünet idejére elutaztak Kurashimába a regék és mítoszok könyvéért, reménykedve, hogy a két hét alatt sikerrel járnak, addig is az Asakura házban Yomei mester vigyázott a fiúk megfelelő edzésének ütemében tartására. És keservesebb napok következtek, mint bármikor. A fiúknak többször az éjszaka közepén kellet kimászni az ágyból és lefutni pár tiszteletkört a temető körül.

Egyik alkalommal Tray és Yoh nem messze Renék házától az egyik parkon átfutottak. A jégsámán fájdalmasan gondolt vissza két héttel ezelőtti veszekedésükre és a csapódására, amikor a Tao fiú bevágta maga mögött az ajtót. Rent azóta nem látták, a szünet alatt egyszer sem látogatott el hozzájuk vagy hívta fel őket még Junnal sem tudtak beszélni, hiszen Anna sem volt otthon, akivel a fiú nővére napi szinten tartotta a kapcsolatot.

“Lehet hazamentek kicsit Kínába, végül is elég régen voltak otthon.” Jegyezte meg egyszer Yoh, amikor Tray felhozta a témát, valahol igazat adott az Asakura fiúnak, de rossz érzés volt, hogy így kellett elválniuk. Reménykedett benne, hogy suli kezdetén Ren is itthon lesz már és beszélni tud majd vele.

Hiei sem járt azóta a fiúknál, Haruékkal azonban többször is találkozott a szünet alatt. Elmentek teázóba vagy moziba, kiállításokra és együtt írtak meg néhány házi dolgozatot, de Rennel ő sem beszélt azóta a nap óta. Egyszer hallotta, amint Sasuke és Yaro szóba hozták az ifjú Taot, de később sem kérdezte ki védőjét a beszélgetésről.

Hiei egy hasonlóan kellemesen töltött nap után indult haza felé az esti félhomályban és esőben, ami nem sokkal indulása után kezdte el játékát a földel, hatalmas pocsolyák és csurig telt ereszek akadályozták az ember közlekedését. Hiei összehúzta agán dzsekijét és magához szorította táskáját, hogy ne ázzanak át a benne lévő holmik. A mellette elhaladó kocsik többször lefröcskölték a járdát vízzel, ahogy a betonmélyedésekben összegyűlt vízen át hajtottak.

A következő sarkon befordulva abba az utcába ért, ahol kedvenc teázójuk újra nyitotta boltját. Hirtelen ötlettől vezérelve arra vette az irányt, ahogy közeledett a bejárathoz lassan felemelte a fejét, hogy ne csak a földön lévő pocsolyatengereket lássa, a következő pillanatban azonban megtorpant és dermedten állt meg az útközepén. Az utcában kevés járókelő volt, és az eső kopogása, majd minden utcai zajt eltompított.

A teázó bejáratával szemben egy villanypózna ácsorgott és egy vastagon kibélelt kabátba burkolózó ember támaszkodott zsebretett kézzel az oszlopnak. A aranyszemeivel a bejárati ajtót fürkészte teljesen gondolataiba mélyedve, lila frufrjából csöpögött a víz és az arcára is folyt. Kabátjának gallérját teljesen felhúzta így eltakart arcának aljából egy darabot, de Hiei így is felismerte. Pillanatokig dermedten állva nézett a fiúra. Fogalma sem volt róla mit tehetne, menjen oda és köszönjön neki, mintha mi sem történt volna, vagy inkább tűnjön el mielőtt észre venné, de annyira elmélyedt a választások latolgatásában, amíg a fiú észre nem vette, hogy valaki bámulja és ekkor Hieire emelte aranysárga szemeit. Hiei mélyzöld szemei elkerekedtek és még feszültebben ácsorgott tovább, mint eddig.

• Szia. – nézett rá az ifjú Tao vezér, hangjában semmi haragnak vagy gyűlöletnek nem volt jele. Pont olyan kimért volt, mint amikor először találkoztak.

• Szia... – válaszolta zavartan, majd két lépéssel közelebb ment a fiúhoz, aki közben ellökte magát az oszloptól és a félvérlány felé fordult. Ahogy Hiei oda lépett hozzá, megcsapta Ren jellegzetes illata és egy pillanatra émelyegni kezdett rá zúduló emléktől. Csak egyszer érezte ennyire tisztán a fiú illatát, egyetlen egyszer de az olyan réginek és távolinak tűnt és mintha valójában meg sem történt volna. Talán csak egy álom volt.

• Rég találkoztunk. – Hiei annyira elmerengett, hogy észre sem vette, hogy percekig nem szóltak egymáshoz, így Ren törte meg a csendet. Ahogy jobban megnézte a fiú arcát volt rajta valami furcsa, a tekintete komolyabb volt kicsivel és határozottabb is, de még mindig benne volt az örökösen kutató fürkésző átható tekintete, amitől Hiei zavarba jött és a hidegben arca lángolni kezdett a pírtől. Ren még mélyebbre fúrta a tekintetét a lányéba.

• Öm... holnap jössz suliba? – nézett fel zavartan a nála nem sokkal magasabb Tao fiúra, amaz bólintott.

• Valószínűleg. – közben mélyebbre fúrta kezeit a zsebébe, hiszen már kezdett annyira hideg lenni, hogy a leheletét is látta. Hiein nem volt kabát, így a felsője is kezdett már átázni, de valahogy nem érezte, hogy lehűlt a levegő a gondolatai teljesen másfelé cikáztak.

• A többiekkel sem találkoztál egész Vakáció alatt... – kezdett bele zavartan Hiei, Haru többször is találkozott Trayel és ő elmesélte neki, hogy Rent egyikük sem látta azóta a nap óta. A fiatal Tao vezér csak megvonta a vállát.

• Dolgom volt. – hangja kifejezéstelen volt, de tekintetén látszott, mintha kicsit zavarta volna, hogy így kérdőre vonták.

A következő pillanatban kinyílt a teázó ajtaja és fiatal fekete hajú lány állt meg a bejárati ajtó előtt a teraszvászon alatt. Először zavartan Hieire pillantott, majd Renre nézett aztán újra vissza a félvér lányra. A vörösesbarna hajú lánynak görcsberándult egy pillanatra a gyomra és elkerekedtek a szemei. Zavarát csak fokozta a lány megszólítása.

• Te vagy Hiei ugye? – mosolygott rá kedvesen – Nagyon rég találkoztunk alig ismertelek meg.

• Ö... igen. Szia Chiung. – nézett meglepve a lányra. Hiei gondolatai kavarogni kezdtek a fejében, hiszen ott volt mikor Chiungék megérkeztek és amikor Jun megemlítette, hogy Rennel összeadják a lányt, de már szinte kezdte elfelejteni azt a találkozást. Már régebbről is ismerte a lányt, hiszen többször is volt vendég a bátyjának a házában, de akkor még mindketten jóval fiatalabbak voltak és azóta csak akkor este látta egy röpke pillanatra, olyan gyorsan történt minden.

• Örvendek. – biccentett a fejével a fekete hajú kínai lány, majd felhúzta hosszú cheongsamját(hasonló szabású kínai viseletű ruha, mint Juné. Chiungé halvány sárga virág mintákkal) épp a bokája fölé, majd miután elengedte megigazította kabátját és Ren mellé lépett ki az esőbe, majd belékarolt.

Hiei legszívesebben hátrált volna három lépést, ez az egész jelenet teljesen meghökkentette, szíve egyre gyorsabb ütemben kezdett verni és már kezdte úgy érezni, hogy szinte a torkában dobog, gyomra pedig minden bizonnyal már háromszor megfordult.

• Majd találkozunk. – biccentett Hiei felé a fiatal Tao, Chiung mosolygását nehézkesen visszafojtva integetett a kezével.

• Bááj! – majd Ren mellé lépett és együtt folytatták az utat, elhaladtak Hiei mellet abba az irányba ahonnan ő érkezett a félvér lány megfordult utánuk és alig halhatóan válaszolta:

• Viszlát... – ajkai megremegtek a hidegtől, egyik kezével ő is intett, aztán újra átölelte táskáját maga előtt.

Most érezte csak igazán mennyire zuhog is az eső, minden cseppje ólom súlyként nehezedett rá, átfagyva dermedten állva nézett a pár után. Életében először úgy érezte megszakadt a szíve és fogalma nem volt róla, hogy miért.

A fiú fekete balon kabátban állt az utca végében az egyik autó mögött, fekete haját összekócolta a hideg szél, ami az esőbe keveredett onnan figyelte a jelenetet és a távozó két fiatalt. Szürke szemeivel a fiatal Taot és a MangCe lányt fürkészte, amikor megérezte, hogy valaki meg áll a háta mögött.

• Mit akarsz? – tekintetét továbbra sem vette le a kiszemelt sámánról.

• Így nem leszünk jóban Subaru. Folyvást beléd botlom, és nem vagyok rád kíváncsi. Ne koslas a sámánom után. – a fiú hangja félig volt csak komoly, hangján halható volt, hogy mosolyog.

• Hiei nem érdekel. Nekem a Tao fiú kell és a lány. – hangja épp oly rideg volt, mint a tekintete. – De gyűlölöm, ha megzavarnak a munkámban. – először ekkor nézet fel a fiúra, Yaro nyaka köré egy hosszú sötétkék sál volt tekerve, ami egészen a derekáig leért, fekete bőrkabátja kibontva lógott rajta, gallérjait ide-oda csapta a szél és szúrósan magabiztossággal vigyorgott a Shinigami szemébe.

• Hé, megállapodtunk! Tartsd magad a megegyezéshez. – lépett mellé, de még mindig felé fordulva állt. Subaru kifejezéstelenül nézett vissza a fiú lila szemeibe, majd tekintete Yaro nyakán mocorgó sárkánygyíkra siklott, ami egyik síkos mellső lábával kaparni kezdte a fiatal sámán nyakát. Amaz gondolkodás nélkül Hieire nézett, aki ekkor lépett be a teázó ajtaján a zuhogó hideg eső elől.

Subaru továbbra is a kis zöldeskék színű gyíkot figyelte, ami Yaro bal vállán pihent, hosszú farkát pedig átlendítette a fiú másik vállára, de ekkor sárga szemeit a Shinigamira emelte.

• Ryuu... rég láttalak. – nézett a gyíkra.

• Te csak tartsd magad a megállapodásunkhoz. Ryuuhoz már semmi közöd. – takarta be a kissárkány gyíkot kabátjával a kékhajú fiú.

Subaru a kisállatéba mélyesztette szürke szemeit még pár pillanatig, majd újra a sámánra nézett.

• Azt teszem. – kezeit zsebébe mélyesztette és újra az utcára nézett, de Ren és Chiung már nem voltak ott.

• Nekem nem úgy tűnik. – válaszolta, majd a teázó felé vette az útját.

• Nem bízom benned. – vonta meg a vállát a barna hajú Shinigami. Yaro, ahogy átment a kisutcának kocsi utána menetközben visszafordult.

• Akkor nem engem kéne követned? – tárta szét karjait, majd hátrálva fellépet a járdára és szélesen elvigyorodott.

• Talán. – vonta meg a vállát, majd kivett egy cigit és egy öngyújtót a zsebéből, majd szájához emelve megégette a dohány végét és mélyen beleszippantott.

Hiei már két órája ült a teázó emeletén lévő egyik kis asztalnál a földre rakott selyempárnákon. A második kancsó teát fogyasztotta, amiben gyümölcsízesítés volt és az erdők királynője(tea fajta) körbe zárta illatával a kis sarkot. A meggy töltelékes sütemény is elfogyott, ruhái és a haja kezdett megszáradni a melegben, táskáját pedig maga mellé fektette a földre. Mikor az órájára nézett már elmúlt fél nyolc egy mély sóhaj után kinézett az ablakon, de még mindig esett. Egyszerűen nem akart elállni az ősz közeledtével egyre hidegebbek voltak a nappalok is és már sötétedni is kezdett. A teázóban lampionokba rejtett gyertyákat gyújtottak, így az egész hely vörös lángokba burkolózott, nem csak a falak, de a kendők és a párnák is vörös színűek voltak, amik jól mentek a barna fabútorokhoz. Ahogy elmerengve nézelődött a meglepetés szerűen hatott a mobiltelefon halk rezgése.

A félvér lány a táskára emelete tekintetét, majd kinyitva kutatni kezdett benne. Kivette a telefont és a kijelzőjére pillantva látta Sasuke nevének villogását, egy mély sóhaj után visszarejtette a telefont a táskába és lábait felhúzva a falnak támaszkodott. Karjaival átölelte a térdét és lehajtotta a fejét. Felkarján borzongás futott végig, ahogy egy újabb vendég lépett a teázóba és a nyitott ajtón át rajta is átfutott a kinti hideg levegő. Felsőjét levette és kiterítette az egyik melegítőre, így ő egy ujjatlan pólóban ült begubózva, ami teljesen hozzátapadt a sok beleívódott víztől. Derékig érő vörösesbarna haja, ami ezekben a fényviszonyok még élénkebb színekben játszott. Felül a hullámok alul pedig a begöndörödött tincsek omlottak le a karjára és lábára, láthatóan még az sem száradt meg teljesen.

A telefon rezgése leállt. Sasuke minden bizonnyal feladta a hívogatást.

A következő pillanatban egy meleg kéz érintette meg a vállát, és mielőtt felemelhette volna a fejét a hátára terített egy pulcsit. Hiei zavartan nézett a meleg ruhára eddig teljesen máshol járt kábultan elgondolkodva próbálta beazonosítani a tulajdonosát a tea illata minden másét elnyomta, az illető megállt vele szemben, majd helyet foglalt az asztal másik oldalán és ráköszönt.

• Szia. – a félvér lány szemei elkerekedtek, a hang hallatán, aztán a vele szemben ülő fiúra emelte a tekintetét.

• Ren...!

A fiatal Tao is rendelt magának egy csésze tejes teát, majd a még mindig zavart lányra emelte tekintetét újra.

• Mért nézel így? Mintha szellemek királyát látnád. – Hiei azonnal elvörösödött, nem hitte volna, hogy ennyire elbambult a fiú láttán, de aztán folytatta a társalgást.

• Mért jöttél ide? – közben megigazította a lecsúszni készülő pulcsit.

• Csak egy tipp volt, reméltem, hogy még mindig itt leszel. – vonta meg a vállát a fiú és, ahogy várakozóan a pincért kereste tekintetével, Hiei rájött mi volt olyan furcsa a fiú arcán, amikor először látta.

• Megnőtt a hajad...! – mondta, mintha figyelmeztetni akarná a fiút, de amaz csak egy pillanatig nézet zavartan.

• Jah, igen. Már nem ártott neki, Chang nagyapám folyvást szóba hozta, mióta csak meglátogatott. – Ren lilás színű haja már a jóval a tarkója alá ért, olyan hosszan megnőtt az elmúlt két hétben, hogy hátul már össze volt kötve egy ugyan olyan színű szalaggal és ahogy elfordult, mindig előreomlott a mellkasára egy-egy vastagabb tincs., de elől még mindig ugyanolyan hosszúságúra vágták a frufruját, csak a pajeszát engedték kicsit lejjebb. Hiei elvörösödve méregette a fiút, ez az új viselet is nagyon jól állt neki, majd újra rákérdezett:

• Még mindig nem mondtad el. Mért kerestél? – majd odébb tolta az előző két kancsót, hogy a felszolgáló letehesse asztalukra a frissen elkészített forró italt, majd távozott. Ren öntött magának a teából, majd közelebb húzta a csészét és a lányra szegezte aranysárga szemeit.

• A múltkor... nem kellet volna olyanokat mondanom. Tényleg durva voltam, csak... – majd zavartan félre nézett és alig halhatóan egy krákogás után gyorsan elhadarta. – bocsánat. – Hiei zöld szemeit vörösesbarna tincsei takargatták, de így is tisztán látta a lány csillogó boldog tekintetét.

• El van felejtve! – húzta ki magát és határozottan az asztalra könyökölt, majd rámosolygott a fiatal Taora, aki egy pillanatig meglepetten nézett rá, majd halványan viszonozta a gesztust. – Trayékhez is benézel még ma? – a fiatal Taot meglepte a kérdés, elgondolkodva nézett az előtte gőzölgő teába.

• Talán. – kezével forgatgatta a csészét és a benne játszó tea szemcséket kezdte figyelne. – Ha lesz rá időm.

• Miért milyen fontos dolgod van még ma? Biztos vagyok benne, hogy Traynek is hiányzol már. – a mondat végére Hiei hangja elcsuklott Ren pedig zavartan nézett föl rá.

• Honnan tudod, hogy vele sem találkoztam a szünetben? – nézett kérdően a lányra amaz sóhajtott.

• Nagyon egyszerű, Tray találkozott egy párszor Haruval ő pedig elmesélte nekem, amikor találkoztunk. – itta ki az utolsó korty teáját is, majd újra a fiúra nézett, aki csak megvonta a vállát végül.

• Logikus. – merengett el újra a teájába, majd kérdően felnézett – Kérsz a teámból? – Hiei zavartan pislogott párat aztán mosolyogva bólintott, mire Ren töltött neki is egy csészényit.

Félóra alatt elfogyasztották a fiú tejes teáját, majd úgy döntöttek nyolc óra lévén elindulnak. Mikor kiléptek a teázó ajtaján már teljesen besötétedett, viszont elállt az első és már csak szemerkélt alig érezhetően. Elindultak a kis utcán, lefelé, majd egy kis parkhoz értek.

• Átvágunk? – nézett kérdően Hieire a Tao fiú, akinek a vállaira még mindig rá volt terítve Ren fekete aranygalléros, pulcsija.

• Mehetünk, de nem úgy volt, hogy még dolgod van? Például Trayeknél.

• Megoldom, kösz már nem vagyok gyerek. Majd megyek, ha jut rá idő, ha nem holnap úgy is találkozok vele. – vonta meg újra a vállát és a feléjük magasodó fák lombjaira pillantott, amik eltakarták a csillagokat és a Holdat, aminek most kivételesen nagy udvara volt, telihold lévén.

Hiei csak elmosolyodott a fiú felháborodásán, majd ő is az eltakart eget kezdte fürkészni.

• Szereted a csillagokat?

• Hogy? – nézett Hieire kérdően a fiú, amaz zavartan felnevetett és legyintett a kezével.

• Áh, felejtsd el, buta kérdés volt. Nem is fontos. – mosolyodott el. Látva a fiatal Tao értetlen tekintetét gyorsan témát váltott. – Tudod... aznap reggel, mikor megláttam az újságban a cikket. Azt hittem, hogy... szóval aggódtam, hogy bajod esett. – nézett előre az útra, Ren még mindig a lányt nézte. Vörösesbarna hajtincseibe bele kapott a szél. Fürkészve bámulta a lányt, majd kis idő múlva mondta:

• Amikor haza értem Subaru már a lakásban volt. Nem tudom pontosan mért jött, egyszer már találkoztam vele. – nézett ő is előre, s mivel Hiei nem válaszolt semmit folytatta – Te is láttad már őt igaz? Találkoztál vele.

• Igen, egy párszor. - bólintott zavartan a lány, tudta, hogy Ren most faggatózni fog és, hogy olyan kérdései is lesznek, amire most még nem válaszolhat.

• Ki ez a Subaru? Mi az a Shinigami? – a fiatal Tao minden képen válaszokat akart, már hetek óta kavarogtak fejében a kérdések válaszok nélkül, megoldás nélkül.

• A Shinigami egy japán... mondhatnánk, hogy szellem. Az a feladatuk, hogy a haldokló lelkeket a túlvilágra szállítsák, felkutassák a haldokló embereket és elvegyék a lelküket. A Shinigamik kijelölt személyeket kapnak, akiken végre kell hajtaniuk a kivégzést ez a munkájuk, ha rosszul végzik, nem lehetnek teljes Shinigamik, ami egy dicsőség. Viszont, ha valamelyik teljes Shinigami rosszul végzi a munkáját, meg is foszthatják a teljes erejétől, az elég nagy szégyen az ő világukban.

• Értem... – nézett eltöprengve maga elé a fiatal Tao harcos. Hiei felpillantott a fiúra várva a reakcióját – De... ezek szerint... – Ren hirtelen megállt, majd ledermedve elkerekedett szemekkel nézett maga elé. A félvér lány is megáll, majd a fiúhoz lépett. Értetlenül fürkészte a szemeit.

• Ren, mi az? – a Tao fiú nem reagált a kérdésre, még pillanatokig meghökkenve állt, majd egy mélyet sóhajtott és félre nézett. Látszott a tekintetén hogy magában vívódik, aztán elszánta magát és újra Hieire emelte átható aranysárga tekintetét – Amikor a kórházban feküdtem és te elmentél... – hatásszünetet tartott várva, hogy a lány visszaemlékezzen a történtekre. Hiei bólintott – Subaru a kórháznál járt. Értem jött és Tray mentett meg. – Hiei szemei elkerekedtek.

• Biztos vagy benne? Lehet, hogy valaki egészen másért...

• Holt biztos. – nézett rá komoly határozottsággal. “Mért mondom én ezt el neki, hiszen nem is ismerem... semmi köze hozzá mi történik velem... Most már mindegy.”

• Ezek szerint, nem sikerült a műtéted? – Hiei megremegett saját szavainak hallatán. Karba fonta a kezét és még mindig Ren szemeibe nézett. – Sajnálom Ren... lehet, hogy jobb lett volna, ha ezt nem mesélem el.

• Nem. Így a legtisztább. Legalább tudom, hogy mire számíthatok. – hangja rideggé és fagyossá vált, ahogy félre nézett.

• De hát túl élted. Tray megmentett, és még mindig élsz. – nézett kétkedve egy pillanatra, majd elgondolkodott saját szavain. – Tudod, Subarut nem ismerem, de biztos vagyok benne, hogy vele valami nincsen rendjén.

• Ezt, hogy érted? – kérdezett vissza a fiatal Tao vezér és kérdő tekintetét sürgetőn a lányra emelte. Hiei ekkor döbbent rá, hogy ezt nem kellet volna megemlítenie. Fogalma sem volt róla mért mondta el Rennek, de most már nem volt vissza út.

• Tudod... Subaru feladata lett volna, hogy... – itt egy pillanatra elcsuklott a hangja, ahogy eszébe jutottak védője szavai – hogy elvigye Yaro lelkét. De Yaro ellenállt és a földön ragadt védőszellem lett belőle, pedig már rég nem itt volna a helye. Ő már nagyon régen meghalt nagyjából ezer évvel ezelőtt és azóta a családomat hűen szolgáló egyik legidősebb védő szellemünk. Yaro a családommal élt... Kínában. Logikus, hogy Subaru ezer évig hiába kereste, de most visszajöttünk japánban. Amióta itt vagyunk az a Shinigami folyamatosan követ minket. Csakhogy most Yaro újra visza kapta a testét , azt hiszem most nem áll jogában őt bántani, de ebben nem vagyok biztos... – nézett elgondolkodva. Tao fiú eddig zavartan nézett, majd egy ideges sóhaj után, a félvér lányra nézett.

• És?

• Subaru is Shinigami. Nem érted? Egy feladatát elrontotta, biztos, hogy már nem teljes az ereje, amíg el nem intézi a feladatát, addig nem kaphat újat. Nem bánthat téged sem, amíg Yaro él.

Ren szemei elkerekedtek a meglepettségtől, majd zavartan Hieire nézett.

• Akkor mégsem haldoklom? Vagy igen?

• Nem tudom, ezt Subaru tudhatja csak. – vonta meg a vállát. – Ren... – Hiei megvárta, amíg a fiú újra a szemeibe néz, majd folytatta – miért mondtad el ezt nekem? – nézett fel rá zavart kíváncsisággal.

• Mi? – nézett értetlenül vissza, majd kikerülte a kérdést – És te miért mondtad el nekem mindezt?

Hiei halkan felnevetett, amire Ren újra meglepődött.

• Egy-egy! – nézett fel rá, majd látva Ren elmerengő tekintetét, abba hagyta a nevetést és ő is mélyen a fiúéba fúrta smaragdzöld szemeit. Ren pátpillanatig még zavartan állt, fejében cikáztak a gondolatok, aztán egy lépéssel közelebb ált a lányhoz. Hiei gyomra épp úgy görcsbe rándult, mint a Tao fiúé, és a levegőhöz is nehezebben jutottak.

Rennek fogalma sem volt róla mit művel. Nem érdekelték a következmények, vagy hogy bárki mit szólna, ha meglátná most őket, az sem, hogy van már menyasszonya és az sem, hogy Hiei félvér. Ahogy közelebb hajolt a lányhoz, megremegett az illatától, a levegő égett körülöttük, Ren érezte, hogy egész testélt átjárja a forróság, újait felfelé végig futatta Hiei csupasz karján és gyengéden megfogta a lány vállait, majd óvatosan közelebb húzta magához. Érezte a lány forró ziháló leheletét, lassan lehunyva szemeit ajkaival végig simította a lányét.

A következő pillanatban pedig reflexszerűen cselekedett, magához rántotta Hieit és balra a földre vetődött vele, kitérve egy bumeráng szerű éles fegyver röbpályájából.

A fiatal Tao elengedte a félvér lényt szorításából és azonnal felkönyökölt. Támadójukat sehol sem látta, de jobb kezével előrántotta a vihar szablyát és azzal a mozdulattal féltérdre támaszkodott. Hiei zavartan ült fel és ő is reflexszerűen a kardja után nyúlt, de az nem volt az oldalán.

• Fenébe... – morogta az orra alatt – Mi volt az? – nézett zavartan körbe ő is a támadó után kutatva.

• Egy bumeráng, de nem tudom, hol fordult vissza... Maradj a földön. – szólt rá a lányra, majd lassan felkelt és aranyszemeivel a sötét parkot fürkészte. A következő pillanatban pár méterre tőle, egy nő ugrott le az egyik ágról, kezében a vas bumeránggal. Ren gondolkodás nélkül kinyitotta a családi ereklyét és a nőre szegezte a kardot.

• Most azonnal eltakarodsz innen, vagy ezzel a kardal hasítalak ketté. – hangja fenyegetőn csenget és rideg higgadtságot tükrözött.

• Annál jóval korábban kell felkelned kölyök. – kuncogott fel a nő, majd újra elhajította a bumerángot. Ren magabiztosan elvigyorodott, a fegyvert figyelte próbálta kiszámolni röptének irányát, de az egyik pillanatban a bumeráng szárnyai kinyíltak és vastag tűnyilakat lövelt ki magából. Ren az első pár darabot könnyedén hárította, de a tüskék sorozata folytatódott. Három eltalálta a jobb karját, kettő a vállába fúródott, a lábát is megszámlálhatatlan sokaságú tüske szúrta meg, és az egyik a nyaka mellet suhantát karmazsinvörös csíkot húzva maga után.

• Ren-sensei! – tompán haloota fejében szellemének, hangját, majd kezdett elmosódni a kép.

A fiatal Tao vezér testéből minden ereje elszállt, és a nem rég létrehozott szellem kontrolja is szertefoszlott. Erőtlen zuhant térdre, majd kardját is elejtve a földre zuhant. Aranyszemei fátyolossá váltak, amin alig látott ki, bal kezével még félig tartotta magát a földön könyökölve és a nőre szegezte tekintetét. Halotta, ahogy a bumeráng vissza fele elsuhog mellette. Ren minden erejét össze szedte hogy jobb karját kinyújtva elérje a szablyát, de mind hiába. Halotta, ahogy Hiei a nőre ordít. Legalább is számára olyan hangosak voltak a lány szavai mintha ordították volna őket.

• Te meg ki vagy és mit akarsz Rentől?

• Hao küldött és egyáltalán nem hozzá jöttem. Tőled kell valami. – vigyorodott el, miután eltette a bumerángot bal kezével egy sárga lángcsóvát indított Hiei, felé, aki azonnal félre ugrott a támadás elől.

• Még is mi kell Haonak tőlem. Semmim sincs! – a lány egyre idegesebben nézett támadójukra, majd megpillantotta Ren földön heverő kardját. “A Vihar Szablya...!” Majd tekintetével újra a nőre meredt, aki egy következő lángcsóvát lőtt ki rá, de a lánynak már nem volt ideje ez elől is kitérni. Kitartotta bal karját, amire az aranyszínű ostor csóva rá tekeredett és egy erős mozdulattal rántott egy nagyot rajta. Hieit akkora erővel rántotta magával a csóva, hogy azonnal hasra vágódott a féltérdes elhelyezkedésből.

• Eresz el! – ordított rá ezúttal a lány, majd újra felnyomta magát a földről kezével megragadta a csóvát, ami lassan szúrós fájdalommal kezdte égetni a bőrét és minden erejével húzta vissza felé a fénylő ostor. Újra feltérdelt és a másik kezével is megragadta a fegyvert, hogy visszatartsa, de a nő minden rántással húzott rajta egy-egy fél métert.

Ren szemein keresztül egyre homályosabban látott, és már csak foltokat volt képes kivenni az egész jelentből.

• Hiei... – Ren már csak halkan zihálni tudta a lány nevét, minden erejét teljesen elvesztette. A következő pillanatban érezte, hogy minden fény kialudt körülöttük az utcai lámpák és már csak a hold és a csillagok fénye világított. A hosszú barna hajú nő mögött egy ballonkabátos alak lépett ki az egyik fa mögül és egy kétméteres fegyvert tartott a jobb kezében. Ren szemei elkerekedtek, ahogy felismerte a Shinigami jellegzetes megjelenésének velejáróit. Ren szemeit összeszűkítette, hogy tisztábban lásson. – Hiei... – suttogta újra, ha erejéből tellett volna ökölbe szorított kézzel belevágott volna a földbe, határtalan düh fogta el, utolsó erejével, félig felnyomta magát a földről. Karja remegett az erőlködéstől.

Mester! – lebegett mellé a vörösen izzó védőszellem, de a következő pillanatban az utolsó csepp ereje is elszállt és minden teljesen elsötétült előtte.