13. Fejezet

A hosszú sötétkékhajú fiú megtorpanva állt meg az út közepén a zebrán, elképedten meredve maga elé. Vagy fél percig állt és merően koncentrált, miközben a járókelők lámpája újra pirosra váltott a kocsiban ülő vezetők hosszan erősen nyomva a kormányt a fiúra dudáltak.

“Hiei... valami történt...” - nézett maga elé. Arca egy pillanatra elfehéredett, és csak pár másodperccel később kapott észbe, hogy mi is történik körülötte. Először értetlenül nézett körbe, majd felemelve kezét bocsánatot intet és lerohant az útról a járdán pedig ugyan így haladt tovább.

“Nem ronthatom el megint! Nem és KÉSZ!” – minden erejét összeszedve rohant tovább a hosszú és szűkös belvárosi utcákon.

Tray elvágódott a földön felkavarva némi port, mély csíkot hagyva maga után gurult még pár métert deszkájával a lábán. A jégsámán hasra érkezett és a szemcsés homokot belélegezve többször szárazon felköhögött, így előbbi rövid eszmélet vesztése nem tartott sokáig, bár így is ki esett pár másodperc.

Ren a guan daot két kézre fogta, így tartva vissza nő támadását, mind a két szablya élével csiszolta a hosszúkás lándzsaszerű fegyvert, és a fiatal Tao már lassan kezdett fél térdre ereszkedni, de még midig állt.

• Nem várhatunk itt tétlenül. – nézet idegesen Hiei barátnőjére, majd elindult a fiúk felé, de amaz visszarántotta.

• Ne légy forró fejű fegyver sincs nálunk, hogy segíthetnénk?

• Hát valahogy... – nézet vissza, majd balra, az utca végére, ahol még mindig Hao állt. – valahogy másképpen... – gondolkodott el és tekintetével folyvást a barna hajú fiút fürkészte.

Közben Haru a harc felé fordította a tekintetét, s az állás változatlan volt.

• Tyang végezz ezzel a jégagyú kölyökkel végre. – mutatott az ingás nő Tray irányába, barna hajú csapattársnője engedelmesen bólintott, majd magasba emelte a kardját.

• Óriás Jruuu... VÉGEZ VELE! – ordította el magát a lány, majd egy kék fénycsóva belehasított a földbe, ami azonnal megrepedt egy vonalban, mintha ketté akarna szakadni és ez előre haladva egyre csak tágult, felette egy kék csíkszerű erőtér kísérte és mindez a jégsámán felé közeledett.

• TRAAY! – de alig, hogy Haru ezt ordította, a kékhajú fiú felnyomta magát a földről és fekvésből felugrott vagy két métert, így a levegőben megfordulva deszkájára érkezett a repedés jobb oldalára, majd egyensúlyozva megpróbált megállni.

• Erre nem számítottál, igaz? He-he. – húzott széles vigyort az arcára, ami tele volt horzsolásokkal, majd Harura nézett és hüvelykujját kiegyenesítve mosolygott rá jelezvén, hogy minden oké.

• BASON!!!! Rapid Tempo támadás!!!!!!! – sorozta meg éles fegyverével a nőt, aki annyira meglepődött, hogy Ren egy mozdulattal kiverte a kezéből az egyik szablyáját, ami valahol messze ért tőlük földet, majd megfordította lándzsa szerű fegyverét és a másik szablyát is kilökte a lány kezéből, ami a földbe állt. Aztán egy háromszázhatvan fokos körmozdulattal féltérdre ereszkedett és közben megütötte a hosszú okkerszőke hajú lány lábának hajlatát, aki azonnal összecsuklott és hanyatt vágódott a lendülettől, amit a guan dao sújtott rá. – Hm. – az aranyszemű fiú rideg és határozott tekintettel nézet fel a csapat vezetőjére TiaHora, aki egy pillanatra elképedve bámulta a két fiú mozdulatait, majd gonoszvigyor ült arcára, ami elcsúfította, egyébként ártatlan kedves arcát.

• Játszhatunk keményebben is, számomra ez nem okoz gondot. – emelte fel jobb kezét, amire az ingának a tartója volt csatolva és a fiúk felé tartotta.

Hiei tekintete az előtte heverő szablyát szuggerálta, amit nem rég Ren vert ki az egyik lány kezéből és mintha arra várt volna, hogy kard valami jelet adjon, hogy felvehesse.

De a fegyver meg sem moccant.

Megint Renre nézett, aki még mindig ugyan olyan rideg tekintettel bámult a nőre, miközben kiegyenesedett és maga mellé vízszintesen engedte fegyverét.

• Jobb lesz, ha most azonnal elmentek, mert se kedvünk, se időnk nincsen a kisded játékaitokra. – fordult a lány felé és határozottan kiegyenesedve állt előtte, bár a sebek, amiket nem rég a vállán szerzet és a tegnapi vágás a hátán igencsak hasogatott ebben a pillanatban is.

• Majd pont te fogod megmondani, hogy mit tegyünk és mit ne, kis tökmag! – mosolyodott el magabiztosan TiaHo.

• Jobban tennéd, ha...!

• Ha most mennénk. – fejezte be a mondatot Hao. Mindannyian elképedve néztek az Asakura fiúra.

• Hogyan? – nézett rá TiaHo értetlenkedve.

• Nincs itt az, amiért jöttem, fölösleges idő pazarlás. - Hao csak a fejével intett a három lánynak, azok még egy fenyegető piialntást vettek a fiúkra, majd a férfi felé indultak és meg sem álltak csak elsétáltak mellette, miközben fegyvereiket visszacsúsztatták a tokokba, az egyik szablya kivételével, ami a földön maradt.

• Még is mit képzelsz??? – ordított utána Tray. – Csak így elsétáltok csata közben, ez igazán nagy pofátlanság!!!! Nagyon melegen ajánlom, hogy...!

• Hao... – a vörösesbarna hajú félvér lány az útközepén állt féloldalasan, jobb kezében a nemrégiben elérepült szablyával és azt az Asakura fiúra szegezte. Tekintetük találkozott, ahogy a fekete szemű fiú visszanézett a lányra - ...halott vagy! – Hiei mélyzöld szemei most rideg gyilkos eltökéltséggel villantak a sámánra, aki állta a lány tekintetét.

• Hiei... – nézett rá Tray elképedve, közelebb akart menni a lányhoz, hogy visszatartsa, de deszkájával a lábán nem tudott mozdulni.

Ren csak aranyszemeit szegezte a lányra, és mint mindig most is fürkészően nézett rá, mintha kérdésekre keresné a választ, de nem szólt semmit.

• Hiei, ne csinálj hülyeséget...! – indult el a lány felé barátnője, de Hao nevetésére Haru ijedten torpant meg. Mindannyian a barna hajú sámánra néztek.

• Hát ez igazán mulatságos, nagyon szórakoztató, de tudod sajnos erre most nem érek rá. – indult volna tovább.

• Ne menekülj el, te beképzelt, önző gyilkos. – szorította meg a LiuMeng lány a szablyát.

• Hogy merészelsz ilyet mondani a Mesternek??? – háborodott fel TiaHo, de a barna hajú fiú leintette a lányt, majd visszafordult.

• Nem tűröm az e féle, felelőtlen sértegetéseket. De a gyilkosságról neked is van némi fogalmad nem, de? Én egy nemes célért küzdök, még hozzá világunk megmentéséért és bármire képes vagyok, hogy megszabadítsam Földünket egyetlen fertőző betegségétől, az emberektől, a gyilkos az, aki céltalanul öl vagy pénzért, parancsszóra. Én önvédelemből teszem, hogy megmentsük a bolygót, ahol élünk. Tehát, akkor kérdem én kettőnk közül ki a gyilkos? – nézett vádlón a lányra.

A többiek elképedve néztek Haora fogalmuk sem volt róla miről beszél, de elég rettenetesen hangzott a dolog.

• Te aljas, KÉTSZÍNŰ... – Hiei két kézre fogta a fegyvert és meglendítve a magasba emelte azt.

• Bolond... – húzta pimasz vigyora a száját, az Asakura fiú, majd a lány felé tartotta a kezét nyitott tenyérrel, amiből energia kezdett áramlani a pillanat tört része alatt hatalmas lángcsóva száguldott Hiei felé, gyorsabban, mint amire amaz számított.

Haru elkerekedett szemekkel nézett a közeledő tűz ostorra, Ren megtámasztotta a lábát a földön, hogy elinduljon a lány felé, de tudta, hogy már nem fog oda érni. Elkésett. Abban a pillanatban egy inga tekeredett körbe a testén leszorítva kezeit és egy épülethez vágta a Tao fiút.

Hiei mély zöld szemei elkerekedtek, ahogy a felé közeledő égő csóvával nézett farkas szemet a szablyát pedig még mindig csak a magasban tartotta, túl lassú volt.

• Hiei! – ordította el magát Haru az utolsó pillanatban, de a következőben a tőle alig három méterre lévő tűzrobbanás a falnak vágta, majd ájultan rogyott térdre és a betonra zuhant.

• Hogy?? – nézett elképedve Hao. A láng csóva támadását Tray egy jégfala hárította, ezért keletkezett a robbanás, ami után a tűz körbe vette a lányt és a jégsámánt, de az északi fiú védelme olyan erős volt, hogy a vastag falon a pokoli lángon perzselő tűz nem tudott átjutni.

Hiei elképedten nézet fel az előtte álló jégsámánra, aki erősen szorította magához a lányt. Tray arca fájdalmat tükrözött, de próbált egy halvány mosolyt erőltetni az arcára.

• Ez nagy butaság volt... – nézett le a lányra, hangján érezhető volt, hogy tényleg fájdalmai vannak. A tűz egyre közeledett és egyre forróbbnak tűnt a levegő. - ...legközelebb, ne csináld ezt... kérlek.

• Tray... – nézett remegve a fiúra, kezéből kiejtette a szablyát, az csörömpölve a földre esett a háta mögött.

Ren eszméletéhez térve, fölült a földről egy pillanatra megszorította fejét, majd tekintetét a hatalmas tűz körre emelte, amiben egy halvány jég fal látszódott, aztán Hao újra támadásra emelte a kezét.

• Tűz szelleme!!!! – tartotta ki feléjük karját, hogy újabb támadással véget vessen Tray védelmének, ekkor Ren megragadta a guan daot, majd feltérdelt amilyen gyorsan csak bírt és minden maradék erejével a földbe vágta a fegyvert.

• BASON! Aranykaró vihartámadás!!!! – ordított, és egyenesen Hao irányába vette az útját a repedés, amely Ren támadására keletkezett a földön, majd lándzsák kezdtek kiállni a földből.

Ekkor még egy hatalmas robbanás hallatszott Trayék irányából és mire a Tao fiú támadása elérte volna az Asakura sámánt, az már egy láng függöny mögött el is tűnt három szolgájával és szellemével együtt.

Síri csönd lett.

Hao második támadása áttörte az északi fiú támadását és darabjaira repesztette a jégfalat, így a csóva megperzselte a fiú hátát.

Ren zilálva kapaszkodott fegyverébe és nézte az ellenséges csapat hűlt helyét, majd tekintetét a többiekre fordította.

- Tray! – a félvérlány remegő tekintettel nézett fel a kékhajúra. A jégsámán eddig a pillanatig szorosan ölelte a lányt, de ekkor ájultan Hieire dőlt egész testével. A lányra ólomként nehezedett a fiú teste, így lassan a földre térdelt és próbálta átölelve a fiút megtartani, hogy ne zuhanjon a földre. – Tray! Tray ébredj...

Az ifjú Tao még pár pillanatig zihálva nézte az eseményeket, majd fegyverébe kapaszkodva felkelt a földről és elindult feléjük. Bason szó nélkül engedelmesen követte mesterét mi után meg tört a szellem kontroll.

Ren oda érve Hieihez, fegyverét összecsukva eltette, majd óvatosan leemelte a jégsámánt a lányról és a földre fektette. Egy darabig elgondolkodva nézte a fiú ájult arcát, amaz nyugodt volt szája mosolyra görbült, mint mindig Ren csak megrázta a fejét, gondolatmenetéből Hiei szakította ki.

• Sajnálom... én nem akartam, hogy Tr...

• Tégy meg egy szívességet és soha többé, ne avatkozz bele a harcunkba. – mondta érzéketlenül a fiatal Tao vezér.

• Én is sámán vagyok! – emelte fel dühödt tekintetét Renre.

• Lehet, de most nincs veled az őrződ! Így pedig csak rontasz a helyzeten. Hogy hozhattál ilyen felelőtlen döntést???!!! – mordult rá a Tao fiú. Rideg tekintetével, majd átdöfte a lányét, de amaz csak nézett rá, állva a fiú pillantását. Hiei nem tudott mit válaszolni a fiú kérdésre, tudta, hogy igaza van. Felelőtlen és önző lépés volt.

Hibát követett el. Így csak hallgatott.

Ren egy dühödt sóhaj után felkelt és Haruhoz lépett, majd letérdelve a lány mellé próbálta felrázni a barna hajút, aki pár pillanat múlva felébredt.

• Jól vagy? – nézett rá kérdően. Harunak kis időbe telt, amíg felfogta a történteket, majd lassan bólintott.

• Igen... és a többiek? – Ren háta mögé pillantva meg látta a földön ájultan fekvő északi fiút és a mellette lábain ülő Hieit, aki lehajtott fejjel meredt maga elé, arcába omló vörösesbarna haja eltakarta tekintetét. Haru szemei elkerekedtek, majd újra az északi fiúra nézett.

• Tray meg sérült... – válaszolta a Tao fiú, majd felkelt és visszaindult barátjához.

• HIEI!!! – Ren megállva látta, hogy Yaro közeledik feléjük futva, így ügyet sem vetve rá, letérdelt a jég sámán mellé, majd megpróbálta őt is felrázni.

A félvér lány kissé megemelte az arcát, de nem nézett fel, feje bűnbánóan vissza csuklott előre.

• Hiei! – állt meg védője felette, majd körbe nézett a helyszínen, a felrepedt betonra a falak leomlott vakolataira, aztán a földön fekvő fiúra. – Mi történt? – mivel senki nem válaszolt újra feltette a kérdést kissé idegesebben. – Mi volt itt??

Haru felkelt a földről és közelebb ment hozzájuk.

• Hao járt itt és meg támadott minket...

• Hao? – nézet egy pillanatra elképedve a lányra, majd le Hieire. – És elment?

• Amint látod... – morogta Ren, közben próbálta hátára emelni az ájult fiút, mivel még mindig nem ébredt fel, Haru segített meg tartani, amíg a Tao vezér teljesen kiegyenesedett.

• Értem... – nézett elgondolkodva a sötétkék hajú sámán, majd Hiei is felkelt, tekintetével követte Ren mozdulatát, aki próbált kiegyenesedni Tray súlya alatt, amennyire csak lehetett.

• Segítsek? – kérdezte Yaro, de Ren hátat fordítva neki elindult Yohék háza felé.

• Nem kell. – válaszolta ridegen. – Bason, menjünk. – tette hozzá. A szellem elmerengve nézte pár pillanatig Hiei őrzőjének nevezett fiút, majd mestere után lebegett zavartan.

• Igen, sensei. – követte engedelmesen Rent egy halvány vörös derengés.

• Megyek én is. – szólt utánuk Haru, majd Hieire és a számára még ismeretlen fiúra nézett. – Sajnálom...

• Mmm...semmi baj... – válaszolta halvány mosollyal az arcán Hiei, de még mindig nem nézett fel. Haru bólintott, majd Ren után sietett.

Pár pillanatig még mindketten néztek utánuk, majd Yaro a lány felé fordult és a vállára tette a kezét.

• Minden rendben? – Hiei csak felsóhajtott, majd bólintott.

• Menjünk.

Haru beérve a Tao fiút nem tudta mit is mondhatna, számára kissé ijesztő volt a fiú előbbi rideg mondata, ezért félve kérdezett.

• Segíthetek valamiben.

• Menj Yohékhoz, és mond meg nekik, hogy szóljanak Faustnak, készítse elő a ködszereket és a gyógyszereit mire oda érünk. – hangja kifejezéstelen volt, arca fáradtságot és kimerültséget tükrözött, homlokán izzadság cseppek gyöngyöztek és olyan gyorsan ment, ahogy csak tudott.

Haru bólintott.

• Sietek! – majd futva előre rohant az Asakuraház felé.

Ren az ajtófélfának támaszkodva állt a nyitott papírajtó mellett. A szobában teljes sötétség volt, csak a mögüle érkező folyosó fénye volt az, ami adott némi világot neki, és az ablakon beszűrődő halvány hold fénye. Elmerengve nézte a tatamin fekvő északi fiút, aki békésen aludt a takaró melegsége alatt.

“Miért tetted Tray? Az életedbe kerülhetett volna...” – szorította meg erősebben az ajtó fáját.

- A fenébe, hogy lehettél ilyen felelőtlen Tray? – suttogta bele az éjszakai csendbe. Keze megremeget a dühtől, ahogy a keretet szorongatta, majd egy mély levegőt véve megnyugtatta magát és egy hosszat sóhajtott. – Aggódtam... – aztán halkan behúzta a földszinti szoba ajtaját és a ház kijárata felé vette az irányt.

A fiú fekete szemei felnyíltak és a plafonra meredtek, tekintete a hold halvány fényét tükrözve nézett felfelé, majd halványan elmosolyodott.

• Bocs, haver... – suttogta a szoba feketeségébe, ami azonnal el is nyelte halk szavait.

A sötét lila hajú kínai sámán fiú becsukta maga mögött az Asakura ház bejárati ajtaját és neki vágott az éjszakának. Az este a szokásosnál is hűvösebbnek ígérkezett, az ifjú Tao már a leheletét is megtudta figyelni az éjjeli levegőben. Este nyolc is elmúlt mire Rennek sikerült elindulnia haza felé, kint pedig már sötét volt, minden fényt az utcai lámpák szolgáltattak, a hold sem világított át a vastag esőfelhőn, ami a város felé vonult.

Ez a nagy sötétség azonnal eszébe jutatta, hogy már elég nagy késében van otthonról, pedig fél9-re megbeszélést tűztek ki nagyapjával és BaCetungal, ma is.

Ren úgy érezte sűrű hetek várnak rá, és biztos volt benne, hogy ez most lelkileg sokkal megterhelőbb lesz, mint amennyire most ereje van. Inkább Anna edzéseit választaná, vagy Youmeiét, minthogy a hivatalos ügyeket intézzék otthon.

Amíg gondolatai e körül forogtak, egyre gyorsabban szedte a lábait is, kezét mélyen kabátja zsebébe süllyesztette a hideg elől és kissé össze is húzta magát.

Ahogy a lakásukhoz közeledett, egy igen rossz érzés kerítette hatalmába, Bason hasonló aggodalommal lebeget be a nagy üvegajtón sámánja mögött.

A park sötétjében több árny suhant át a fásított részből a játszótér irányába, ahol már nagyobb volt a tér. Ekkor fémek súrlódása és összecsapása is megtoldotta a mozgalmas árnyak tevékenységét. Egy-egy szófoszlány is hallható volt pillanatok töredék részéig, és négy nyíl is átsüvített sorozatban a terepen eltalálva ezek közül több árnyéklényt, amik elomlottak az éj sötétéjének semmilyébe.

• Kész? – kérdezte halkan zilálva egy idősebb fiú hangja.

• Azt hiszem... – szólt oda egy másik – Hiei...?Jól vagy?

• Igen. – egyenesedett ki a lány, majd végig húzta kardja tokján, fegyverének acél élét, aztán bele csúsztatta, majd fikszálta a kardot, ami egy kattanással jelezte, hogy rendesen a helyére került.

Egy fiatal nő ugrott le az egyik fáról, olyan méltóság teljesen, mint egy szarvas és olyan kecsesen mint egy őz, majd a társai felé vette az irányt. Vállára vette íját, másik oldalon pedig megigazította a tegezt.

• Végeztünk, legközelebb ne húzzátok ennyire az időt rendben? Főleg te ne Hiei, megint túl lassú voltál, próbálj meg kettőnél többet elkapni, ha lehet mert ez már siralmas. – a fiatal lány ökölbe szorította kezeit és már épp feleselésre nyitotta volna a száját, mikor Yaro közbe szólt.

• Hé, Hiei védője én vagyok, majd én kioktatom ha valami nincsen rendben, ne szólj bele, Kisa, oké? – nézett szúrós tekintetével a nőre.

• Ha, hibát vét akkor az egész csapat is vele veszhet. Épp ezért rám is tartozik, nem akarok, miatta meghalni! – intett hanyagul a vörösesbarna hajú félvérlányra.

• Ne veszekedjetek már. Örüljetek, hogy nem történt komolyabb baj és senki nem sérült meg közben. – majd kis szünet után rákérdezett a fejében motoszkáló kérdésre - Hány ilyen lény lehet még erre felé? – nézett kérdően a többiekre Sasuke, majd kicsit megszorította két méter hosszú vas botját, ami azon nyomban összecsukódott egy nagyjából tíz centis játékszernek tűnő dologgá, majd inge alá nyúlva nadrágjának övére csatolt kis tokba csúsztatta azt.

• Ne tudom, ezek árnyak, lélekrablók... nem csatangolnak csak úgy. – nézett maga elé elgondolkodva Yaro - Valami feladatuk volt, nem véletlenül kószáltak erre. –válaszolta, majd ő is eltelte fegyvereit.

Ekkor feloltódott felettük a játszótér lámpája megvilágítva a területet, fényességgel elárasztva a park ezen szegletét. A négy személyből álló kis csapat félkörben állt egymással szembe fordulva, csönd telepedett a társaságra. A tücsökciripelések zaját az óra húsz és egy ütésének zaja törte meg jelezvén, hogy már az este kilencedik órája is elkezdődött.

• Menjünk haza... – jelentette be Yaro, majd választ nem várva elindult.

Ren megállt emeleti lakásuk ajtaja előtt, már a folyosón is feltűnően nagy csend és sötétség fogadta egyetlen lámpa sem égett. Beletolta a kulcsot a zárba, majd belépett a rögtön elé táruló nappaliba. A lakásban teljes volt a sötétség, az utcai lámpák fénye, mindössze a szemben lévő hatalmas fal méretű ablakok keretét engedte csak megvilágítani. Ren becsukta maga mögött az ajtót, ami hangosan nyikorogni kezdett, az egyetlen zajforrást szolgáltatva a szobában. Az ifjú Tao vezér tovább ácsorgott az ajtóban. A szobáknak élettel telinek kellet volna lennie, családtagjaival a jövendőbeliével és annak a rokonaival.

De a lakás üres volt.

Néma csend uralkodott a teremben, Ren hirtelen úgy érezte magát, mint egy temetőben, ahol még az élet halvány foszlányait érzékelni lehetett, mert csak nem rég oltották ki őket.

Ez a hangulat régi emlékeket idézett a fiúban, előzőéletének sötét emlékeit.

Ren félig lehajtotta a fejét, arcára árnyékot vetett leomló frufruja és magabiztos vigyorra húzta a száját.

Ebben a pillanatban az eget beborító sötét felhőköpenyek összeütköztek, aminek hatására hatalmas villámok cikáztak át az égen, megvilágítva az egész lakást.

A rövid barna hajú fiú a jobb oldali fal mellett állt nem messze Ren szobájának ajtajától, balkezében kaszáját tartotta és várakozón nézett a fiúra, érzelemmentes arccal. Szürkés szemei kifejezéstelenül meredtek Renre és a fiú elbizakodott mosolyát kémlelték.

• Már vártalak. De nem hittem volna, hogy van képed ide jönni... – emelte rá aranysárga szemeit, amik, mint egy tigris zsákmányát követve döfték át a nála épp csak egy évvel idősebb fiút.

• Kivételesen nem miattad jöttem és amint látod, épp megzavartál. – ekkor újabb villám cikázott végig az égen, majd megpillantotta, az ablak előtt heverő nővérét, és a túloldali fal mellett összekötözött, remegő menyasszonyát. Pai Longot pedig hiába kereste tekintetével nem volt a szobában. Ren szemei elkerekedtek.

• Jun! Chiung... Mi a fenét akarsz tőlük? – az előbb végletekig nyugodt arc, most idegessé vált, szemei ugyanúgy átszúrták a fiút, ahogy ránézett, de ezúttal gyilkos tekintete dühtől tajtékzott. – VÁLASZOLJ! – förmedt rá.

• Nem tarozik rád. – indult el a szoba közepe felé, majd szemben megállt Rennel és fenyegetően megtámasztotta maga mellett fegyverét – Az előző alkalmat elszalasztottam, hogy végezzek veled, így maradt még egy kis időd. Ne szólj bele a munkámba és akkor most még nem esik bántódásod.

• Cccsz... Nem képzeled, hogy ezúttal hagylak elmenekülni, mint a legutóbb. – rántotta elő háta mögül a guan daot és ugyan azzal a mozdulattal ki is nyitotta, majd azonnal a fiúra szegezte a fegyvert.

• Nincs más választásod. Ha csak nem kívánod a saját halálod. – hangja olyan higgadt volt, mint az arca, semmilyen érzelmet nem tükrözött, ahogy eddig sem.

• Fél kézzel is elbánok veled. Legutóbb mindössze csak szerencséd volt... ne reménykedj, hogy ezúttal annyiban hagyom a dolgot. Most nincs, aki visszatartson. – vigyorodott el magabiztosan, szemeiben heves harcra áhító tűz lobogott.

A fiú értéktelennek tartva a fenyegetést hátat fordított, majd a fiatal MangCe lány felé indult, aki kifehéredett szemekkel rémülten bámult a fiúra, egész testében reszketett a félelemtől, és láthatóan már az ájulás kerülgette.

• Ne merj hátat fordítani! – ordított rá az ifjú Tao, majd fegyverét két kézre fogta és egy pillanat alatt a tárgyba küldte védőjét, majd a fiú felé futva rárontott.

Amaz hirtelen fordult meg az utolsó pillanatban, olyan gyorsan, ahogy embert Ren még nem látott mozogni, és gyomrába vágta fegyverének másik végét. Az ütés olyan hirtelen érte, hogy ha kicsit is nagyobb lendülettel termett volna ott, nemes egyszerűséggel szúrta volna át gyomorszáját a fegyver lekerekített vas vége.

Ren a földre vágódott és azonnal gyomrához kapott, majd összegömbölyödött. A fájdalom olyan erős volt, hogy homloka verejtékezni kezdett, de menyasszonyának halk vinnyogás eszébe jutatta, hogy most erre nincs ideje. Erejét összeszedve feltérdelt és erősebben szorította meg a fegyverét. Látta, hogy Chiung szájába valami rongyot tömött a srác, a lány ezért nem tudott teljes erejével ordítani, Jun pedig még mindig a földön feküdt mozdulatlanul, a fiatal Tao fejében vészjósló gondolatok kezdtek kavarogni.

Ren ellökte magát a földtől, és a kaszás fiú után rohant, ezúttal, mielőtt az megfordult volna, átugrotta őt, és egy pillanat múlva már előtte állt guan daojának élét a torkának szegezve.

• Megállj! – tekintete most már nyugodtabb volt, de gyilkos elszántsággal nézett rá fel.

• Hm. – a fiú ugyan olyan érdektelen hangon nyugtázta, hogy Ren ezúttal ügyesebb volt és ez a nemtörődömstílus rettentően idegesítette a Tao vezért.

Erősebben megragadta ősi kínai fegyverét, majd előrébb tolta fél méterrel, hogy átdöfje vele a fiút. Ren egy pillanatig csak dermedten állt, minden erejét összeszedve döfte át a levegőt.

“Eltűnt!” – nézett elkerekedett aranyszemeivel a halvány sötét derengésre, ami teljesen levegővé vált. A következő másodpercben érezte, hogy a fiú pontosan mögötte van, valahol a földön guggol, jövendőbelije hangosan felvisított, Ren pedig azonnal cselekedett.

Felugrott a levegőbe és egy száznyolcvan fokos mozdulat közben behatárolta ellenfelét és fejbe rúgta. A fiúnak a falhoz kellet volna vágódnia, de az olyan gyorsan mozgott, hogy a falat már a talpa érte és rögtön el is rugaszkodott onnan, így hirtelen megint egy ugrással eltűnt Ren mögött, aki azonnal megfordult, de a kaszás harcos megint sehol sem volt.

“Francba!” – a fiatal Tao harcos minden érzékszervét kiélesítve kereste a fiút, tekintete többször körbe pásztázta a szobát, de semmi.

• Úgy csinálsz, mint valami gyáva féreg. Ha olyan nagyra vagy az erőddel mért nem mersz szemtől szemben megküzdeni?!

• Mert akkor nem is győzhetnél. – a hang közvetlenül a háta mögül jött, Ren gondolkodás nélkül megfordított a guan daot minden gyorsaságát és erejét belevetve, a háta mögé szúrt pontosan bemérve a célpontot és a következő pillanatban érezte, ahogy fegyverének éle a húsba hatol és az acél úgy hatolt át a testen mintha csak vajba mártotta volna.

A levegő is megdermedt Ren megakadt a mozdulatban, halotta, ahogy Chiung lélegzete elakad, a fiú továbbra is mozdulatlanul állt mögötte, mint egy bábu.

Ren lassan féloldalasan fordult szembe a fiúval, majd felnézett a nála egy fejjel magasabb srácra. A fiú szemei élettelenül ridegen néztek az övéibe, ahogyan eddig is. A fiatal Tao vezér tekintete lassan saját fegyverére vándorolt, aminek vége eltűnt a fiú gyomrában. A látvány dermesztő volt, látta az átszakadt fekete inget a fiún, és a sebet, ahol a guan dao mindkét hegyes éle behatol a testbe, de egy csepp vér sem tört felszínre a mély hasadásból.

• Képtelenség... – nézett elmerengve és szemei még jobban kitágultak - “Nem lehet...nem lehet, hogy apám újabb fegyvere legyen... felhagyott az e fajta tészta agyú zombik gyártásával, már nincsenek arcnélküliek... nincsen rájuk szüksége. Most már Én vagyok a vezér!” – idegesen hátrált egy fél lépést majd kirántotta a fiúból a fegyvert – Mi vagy te?! – felháborodva szegezte neki a kérdést a fiúnak, mintha épp egy összeesküvés keresett volna, ami elrejtőzve húzódott meg a háttérben és ezt akarná most leleplezni.

• Én egy shinigami vagyok, a nevem Subaru. – nyugodt egyben monoton hangja, kétségesé tette emberi mi voltát, amit éppen most tagadott le.

• Shinigami....? Az meg...

• Nem csevegni jöttem a dolgomat végzem és nem tetszik, hogy bele avatkozol. – jobb kezével megforgatta a kaszát és egyenesen Renre szegezte. – Most pedig jobban teszed, ha veszteg maradsz és nem zargatsz többet különleges kiváltságod, hogy életben maradtál nem jogosít fel rá, hogy feltartóztassa a munkámban.

• Már pedig te itt most senkit nem fogsz megölni, mert lehetőséged sem lesz rá. – fogta újra ő is két kézre a guan daot, bár fogalma sem volt róla, hogyan lehet elpusztítani ezt a fiút, ha már az acél sem használ.

• Nagy szavak ezek egy ilyen fiatal harcostól...

A következő pillanatban a hatalmas lándzsa hosszúságú kínai fegyver újra átsüvített a levegőn, ahol az előbb a fiú állt.

“Már megint!!!”

Ren épp csak egy lépést tett előre, ha kicsivel közelebb lép már a földön kuporgó összekötözött Chiungot találta volna el. Amaz sápadt arccal meredt fel rá, és csak úgy sugárzott belőle a rettegés. Ren azonnal megfordult és ezúttal már nem tévedett. Subaru nem sokkal a csukott bejárati ajtó előtt állt, Ren pedig újra támadásra készen helyezkedett.

• Takarodj a házamból! – ordított rá a fiatal Tao.

• Úgy érzem szeretnéd, ha a lány előtt téged ölnélek meg. Igazán hősies, de cseppet sem hat meg. – vonta meg vállát.

• Ilyesmiről szó nincs, egyszerűen csak abnormális dolog, hogy idegen emberek házába törsz be és meg ölöd őket, mindenféle ok vagy egyéb indítatás nélkül. És mivel most az Én házamban vagy, logikus, hogy ezt nem fogom hagyni, nem de? Szóval ki küldött ide...? – Rent kezdte idegesíteni, hogy semmit sem tud az ellenfeléről és annak valódi megbízásáról.

• Tűnj az útból... mert most megölöm a lányt. – kicsit lejjebb eresztette a fegyverét és eltartotta magától, hogy gondtalanul támadásba lendülhessen.

Chiung halk vinnyogó hangot hallatott újra, de ezúttal egészen máshogy hatott. A Tao fiú háta mögé pillantott, hogy lássa a lány arcát. Amaz féloldalasan ült remegő lábain, arca rettegését tükrözte, s annak körvonalain patakokban folyt végig a könny. Ez Rent meglepte egy poillanatra, de aztán csak idegesebb lett, de próbálta vissza fogni nyugtalanságát.

- Hagyd már abba! – förmedt rá hirtelen a MangCe lányra, aztán újra előre fordult. Subaru egy darabig még mozdulatlanul állt vele szemben, aztán újra eltűnt.

Ren balra lépett a következő pillanatban Subaru kasza formájú fegyvere pedig már guan daojának élei közé hasított. A Tao fiú felfogta a támadást és minden erejét bevetve a shinigami fegyverének hasítását hárította, azonban ellenfele különösebb erőfeszítés nélkül tartotta helyzetét. Ren aranysárga szemei magabiztosan s mélyen fúródtak a másikéba, majd öntelt vigyorra húzta a száját, karja remegve tartotta fegyverét és lassan megfeszített izmaival sikerült feljebb tolnia a kaszaszerű fegyver élét.

A két acél penge egymást súrolta és olyan élesen hasítottak a fiatal kínai lány elméjébe, hogy kezeivel füleihez kapott volna, ha azok nincsenek lekötözve, így csak szemeit szorította össze és hangosan felzokogott, azonban ez sem tudta elnyomni a csendet megszakító fegyverek harcát.

Subaru elrántotta kaszájának élét, így Ren kihasználva helyzetét azonnal támadásba lendült, azonban fegyvere újra csak a levegőt szelte ketté, majd egy határozott kör mozdulattal háta mögé csapott. Még látta az elsuhanó árnyat, majd fegyverének éle belevájta magát a szekrénybe és kettészelte azt. Ekkor egy árnyékot pillantott meg a lába mellet, amit az ablakon besugárzó hold fénye vetett a földre. Ren az ablak irányába nézett, a rövid barna hajú shinigami fiú jobbkarját szorongatta balkezével, majd vetett még egy pillantást Chiungra, aztán megszólalt egy hatalmas templom óra a közelben.

Subaru sarkon fordult, majd kivetette magát az ablakon. A hatalmas üvegeket tartó keret kettétört és az ablak teljes egészével kirobbant a helyéről.

- ÁLLJ! – ordított utána Ren, majd az ablakhoz rohant. Kihajolt a kitört ablakkeretek között, és a mélybe bámult, de már csak a betonba csapódó üveglapokat látta és az óra elütötte az utolsó huszonegyedik(21) kondulást is.

Ren leeresztette fegyverét és bal kezével az egyik keretbe kapaszkodott. Libabőrös lett, ahogy a kinti hideg végig futott leizzadt bőrén és egy rövid pillanatra egész testében megremegett. Ekkor erősebben megszorította a lándzsa méretű fegyverét.

• Ren... – Jun halk megszólítása azonnal kizökkentette a fiatal Taot gondolataiból, majd visszafordulva éppen felülő nővérére nézett, aztán halványan fájdalmas mosolyt húzott arcára.

Hiei vörösesbarna hullámos hajtincsei előre omlottak, ahogy a félvér lány kardjával újra a levegőt szelte át. Homlokáról gyöngyözött a verejték és lába is megremegett, ahogy a vastag matracon kitámasztotta magát. Kishíján elcsúszott, akkora hévvel fordult meg támadás közben, majd megforgatta a kardot és élével befelé suhintott egy újabbat a levegőbe, ezúttal egy száznyolcvan fokos(180°) fordulat közben le is térdelt félig, bal kezével pedig a földre támaszkodott, és mozdulatlanná dermedve zihálni kezdett.

• Hiei... – Yaro hangja kissé sréhen a lány baloldalról és hátulról érkezett a tolóajtó irányából. Amaz még pár pillanatig zilálva bámulta a földre terített fehér matracot, majd lassan felegyenesedett és visszafordította a kardot az eredetileg használt tartásba.

• Mondd... – még mindig zilálva bámult lefelé háttal állt a fiúnak és kissé lehajtotta fejét, haja kibontva kissé kócosan hullott alá.

• Azt hiszem kissé túl komolyan veted Kisa megjegyzését. Hajnali három óra van... ma...

• Tudom suli lesz... Nem vettem magamra, de abban igaza van, hogy az utóbbi időben tényleg elhanyagoltam az edzéseket. – majd lassan megemelve szamuráj kardját becsúsztatta tokjába és elkezdte rákötözni a rögzítőt.

• Ne akard egyetlen alkalommal bepótolni őket. – a lány védője az ajtófélfának támaszkodott és kezében egy bögreforró teát szorongatott.

• Csak szeretem volna kicsit... átgondolni a dolgokat, érted? Jól vagyok, ne aggódj! – fordult a fiú felé és halványan rámosolyogott.

• Na akkor lássuk – a hosszú sötétkék hajú fiú elindult védence felé, majd közvetlenül szemben megállt vele és lila szemeit a lány mély zöld tekintetébe mélyesztette - egy: nem szeretem, ha úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne, mikor nincs így, mert látom és attól még, hogy élek hülye és vak sem vagyok. Szóval ne kezelj úgy. Igazán tudhatnád, hogy ennél sokkalta jobban ismerlek, mert a védőd vagyok. Kettő: szeretném, ha tényleg átgondolnád a dolgaidat, mert ez így nagyon nem lesz rendben. Most viszont örülnék, ha elmondanád mi volt Haoval délután az a “kis” incidens. Szóval...? – Yaro hangja határozott és őszinte volt, ő mindig is az egyenes beszéd és az őszinteség híve volt, ezt pedig Hiei is tudta. Ráadásul az kifejezetten sértette, ha a lány eltitkolta előle egy problémáját, mert erre még nem-igen volt példa.

• Én csak... Hao ott volt és te pedig sehol sem voltál, Tray és Ren pedig még csak nem is harcoltak vele. Ott volt a lehetőség nem akartam elszalasztani...

• Nézd, azt hiszem ez az én hibám, de vannak dolgok, amiket elfelejtettem megemlíteni neked Haoval kapcsolatban. És az elsők között szerepel a listán, hogy még soha-senki nem tudta megölni. – nyomatékosítva erősebben megnyomta a “soha-senki” szavakat - Különben már rég nem lenne köztünk. Hidd el, egy egyszerű kard nem fog vele végezni ő is sámán, ahogy te vagy én és ráadásul olyan képességei is vannak, amikről a legtöbben még nem is álmodtak soha. Szóval soha többé ne tegyél ilyet... – Hiei közbevágott.

• Tudom, hogy felelőtlen döntés volt és már nem vagyok gyerek nem követem el kétszer ugyan azt a ballépést! – hangja és szemei lángoltak a dühtől a kezeit összeszorította még a kard is megemelkedett, olyan erősen markolta meg a tokot. Védője látta, hogy Hieit ezzel most igen csak felidegesítette, de hangjában fájdalmat is felfedezni vélt, nem is tévedett.

Hiei zöld szemeiben halványan könnyek szöktek, alig láthatóan, és egész testében remegett. Yaro még pár pillanatig, komor tekintettel nézett le rá, de aztán felengedett és egy halvány mosolyt is eresztett a lányra.

• Nem a te hibád volt. – Hiei egy pillanatra meglepődött a fiú válaszán és nem is tudta mit válaszolhatna erre, így rövid ideig csend telepedett rájuk, amit újra Yaro tört meg széles vigyor közepette - Aludd ki magad, ha felkeltünk ma te készíted a reggelit. – mutató újával megbökte a lány homlokát, aztán sarkon fordult és elindult kifelé.

• Hát, hogyne, akkor holnap is szenes piritóst esztek, olajos szalonnával! – nevetett fel a lány, de azért fenyegetőn válaszolt a fiú ötletére.

• Remek! Már alig várom, lesz miért felkelni! – heccelte Yaro, vigyorogva fordult vissza egy pillanatra, majd rögtön el is tűnt az ajtó mögött mielőtt még a sámán lány bármit reagálhatott volna.

• YARO! – a lány utána ordított, de mind hiába a fiú eltűnt, aztán hirtelen eszébe jutott az előbbi beszélgetésük és arca szomorkásra változott és mélyen a gondolataiba mélyedt. Tekintetéből fájdalom tükröződött. ”Tray, remélem jól vagy...!”

Ren az ágyán ült a szobában sötét volt mindössze a nappaliból áramlott be a fény, máshol nem oltották fel a villanyokat. Miután tiltakozása ellenére egy szolgálólány ellátta sebeit vastag kötésekkel, próbált magára erőltetni egy fölsőt, ami a sűrű kötéstől elég nehézkesen fért rá.

• Hihetetlen...hogy lehet így kötözni? – fogai között sziszegte morogva, ez volt az első megnyilvánulás, amit az incidens után tett.

Nem sokkal azután, hogy Jun összeszedte magát, Pai Long is előkerült és, aki még egy darabig csak kábán bámult maga elé - Azt mondta, megbabonázták - megérkezett nagyapja BaCeTungal. Ő bevitte az ájult Chiungot a szobájába, aki a történtek után vesztette eszméletét, majd ő is félre vonult és bekötözték a sebeit.

Mélyet sóhajtott miután az utolsó csatot is összehúzta felsőjén, majd elindult megkeresni Junt. A tárgyaló teremből szűrődött ki már csak fény a nappali kivételével. Az ajtórésnyire nyitva maradt, így tisztán halhatók voltak nővére szavai.

• Nem tudom, nem kezdtem el vele társalogni. - Jun kissé sértett hangon beszélt, Ren a mozgásból úgy látta, hogy nővére karbafonta kezeit.

• BaCe nem úgy értette lányom. – mentegette a férfit nagyapjuk, majd a férfihoz fordult. – Azt hiszem mindannyian kimerültünk...

• Azt akarom, hogy tudják meg kitámadott a húgomra. – mordult fel a férfi mély erőteljes hangján.

• Ezt a fiút láttam már korábban is. Akkor Ren éltére tört, de fogalmam sincs, hogy mit akarhat. – majd feltérdelt az asztalnál és öntött magának még egy adag teát.

• Mond csak ezt eddig mért nem jelentetted otthon? Szólnod kellet volna, ha családunk egyetlen férfi örököse veszélyben van tudnunk kell róla! – háborodott fel kissé nagyapjuk, de Jun a szavába vágott mi előtt folytathatta volna.

• Tudod nagyapa rengeteg dolgom volt... – közben rá sandított a tőle balra ülő férfira, majd belekortyolt teájába.

Ekkor Ren elhúzta a szobaajtókat és belépett a terembe hirtelen, mindkét férfi megdermedt, egyedül Jun nem volt meglepve a fiú láttán, hirtelen nagyapja is elmosolyodott biztatóan.

• Jobban vagy? – kezeit összekulcsolva tartotta arca előtt és a kis asztalra könyökölt.

• Én mondtam Junnak, hogy erről még ne szóljon nektek nagyapa. – jelentette ki határozottan, közben az asztalhoz sétált. Majd mikor látta, hogy nagyapja újara kérdésre nyitja a száját rávágta. – Persze. Semmi bajom.

BC láthatóan elmosolyodott egy pillanatra, majd magabiztosan és komoly tekintettel fordult Renhez.

• Hálás vagyok, hogy megmentetted a húgom életét. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy te vagy a Tao család számára a legmegfelelőbb vezető és a húgom számára a legmegfelelőbb férj. – a férfi szemében őszinte tisztelet tükröződött, ahogy Ren tudta BaCetung nem sámán a Tao fiú számára viszont a szellemek és a harc nélküli élet ismeretlen volt.

• Semmiség. – válaszolta és az utolsó mondatot mintha, el is engedte volna a füle mellet, esze ágában sem volt megköszönni, amiért nagyapja kissé megrovón nézett rá, de tekintete nem volt hatással a fiúra. – Megyek lepihenek, holnap korán kell kelnem.

• Jó éjszakát Ren. – mosolygott rá kedvesen Jun, Pai Long pedig azonnal félre állt az ajtó mellől. Ren épp alig észre vehetően nővérére mosolygott halványan, majd biccentett egyet nagyapja és a MangCe vezér felé és kilépet a teremből.

A fiatal Tao vezér épp úgy húzta vissza az ajtót, ahogy előzőleg látta résnyire nyitva hagyta, hogy levegő áramoljon az egyébként teljesen zárt szobába, amiben már tömény füstölő illat terjenget. Tovább indult hálószobája felé, majd elhaladt az egyik üres átjáró terem mellet és megállt egy pillanatra.

Végig nézett a kis folyosón, majd a végén lévő csukott ajtóra nézett és megváltoztatva eredeti tervét a szoba felé vette az útját. Az ajtóhoz érve résnyire kinyitotta, majd megbizonyosodott róla, hogy senki sincs bent.

• Mester... – suttogta Bason, de a fiú rá szólt, hogy most maradjon veszteg. Aztán amilyen halkan csak tudott beosont a szobába.

Jövendőbeli menyasszonya feküdt az ágyon, mé mindig eszméletlenül. Egy vizes rongy volt a homlokára téve és nyakig betakarva, mindez valószínűleg az egyik szolgálólánynak volt köszönhető, aki ellátta a lányt. Ren megáll a tatami végében és elmerengve nézte a lányt.

Chiung hosszú fekete haja most kibontva omlott a paplanra frufruja össze-vissza állt kissé kócosan, ahogy a rongy a homlokán feküdt. A lány, amennyire megfigyelte nem volt magasabb nála, most kimerülten feküst az ágyon és halkan szuszogott. Így sokkal emberibbnek festett mint, általában. Mindig feltűzi a haját és egyfolytában kényszeresen lesüti a szemét az arcán pedig soha semmi nem látható a mély alázaton kívül. A Tao fiú tényleg élvezte amikor tisztelték és próbálta megőrizni a becsületét, ezt többször is hangoztatta barátainak, amikor veszekedés kezdődött “Ez a hónyuszi a becsületembe gázolt!!!”. Tény, hogy barátai már kezdték elfogadni a stílusát és talán még az elvárásait is, de a lány folytonos alázkodása már irritálta még őt is. Lehet nem kellet volna rá szólnia, ugyan is Kínában tény, hogy a nőknek ez a dolgok. Az urukat szolgálni és soha nem ellenszegülni neki. “De azért ez már túlzás...”.

• Milyen békés... – suttogta Bason és halvány mosoly jelent meg az arcán.

Ren komoly tekintettel nézett a lányra, aranyszemeivel fürkészve őt.

“Fél év... ha a torna nem kezdődik el megint fél év múlva haza kell mennünk. És akkor vége, remek. Most, hogy apám uralmának vége egy újabb kötelességnek kell megfelelnem, mindössze egy év volt az egész... – aztán hirtelen gúnyos vigyorra húzta száját. – de ha az ember egy dinasztiának a vezére nem is várhat többet az élettől, nem de?...

• Menjünk Bason. – súgta szellemének, majd visszaindult. Csendben behúzta maga mögött az ajtót és visszaindult a folyosón.

• Mester... valami bánt téged... kérlek oszd meg velem válladra nehezedő terheket.

• Ma jól harcoltál Bason. Lehetséges, hogy szintet fejlődtél...? – sandított védőjére. Bason teljesen elpirult a dicsérettől, Ren ritkán ismerte el képességit, és az ilyen esetek mindig nagyon zavarba hozták.

Ren komolyan gondolta, amit mondott, de elsődleges cél az volt, hogy témát váltson ennél jobban el se terelhette volna szelleme figyelmét.

• Lehetséges Mester. A balesete óta... valami megváltozott bennem.

• Talán, ami a korházban tört... – ebben a pillanatban megakadt a mondatában, nővére, nagyapja és a MangCe vezér még mindig beszélgettek.

• Mi történt Me...? – de ekkor gyorsan Basont is leintette és megállt nem messze az ajtótól.

• Felesleges az aggodalma BC. – Chang próbálta megnyugtatni a férfit, de amaz nem tágított.

• Kétlem. A legjobb lesz, ha nem halogatjuk tovább a dolgot. – erősködött tovább.

• Ezt azért Rennel is megkellene beszélnünk MangCe úr... – Jun próbált tiltakozni, de láthatóan kevés sikerrel.

• Természetesen. De ez már legkevésbé az ő döntése. Az elhatározás Changé és az enyém. Szeretném, ha az esküvőt két hét múlva lenne. – jelentette ki határozottan a férfi.

• Az jóval a tervezetnél előtt van. – Jun hangján hallatszott felháborodása, amiért ő is egy rosszalló tekintete kapott nagyapjától. Rennel ellentétben ő nem mert ellenszegülni a család legöregebb férfi tagjával. – Elnézést...

• Meglátjuk BC... Meglátjuk. Egyenlőre utána járok ennek a rejtélyes támadónak, de nem hiszem, hogy bármi akadálya lenne az ünnep előrehozatalának. – közben lassan felkeltek az asztalok mellől.

• Rendben. – egyezett bele a férfi. – Azt hiszem mi is nyugovóra térünk. – Chang belegyezően biccentett. – Jó éjszakát Jun. – bólintott a lány felé, ahogyan nagyapja is.

• Kellemes estét. – mosolygott rájuk a zöld hajú doshi lány, talán csak Pai Long vette észre mennyire erőltetett volt a dolog a lány részéről. Miután mind két férfi távozott egy másik ajtón át, Jun követte a nem sokkal korábban távozó Rent a szobából. Mikor kilépet a sötét hirtelen hasított a szemébe, először semmit sem látott a mögüle érkező fény áradattól, majd teljesen behúzta az ajtókat.

• Utálom, ha a hátam mögött tervezgettek. – Jun egy pillanatra megriadt Ren rideg szúrós hangjának hallatán. Nem számított rá, hogy a fiú még mindig ott van.

• Azt hittem már alszol. – fordult felé Jun, hangja bocsánatkérő volt. Ren a fal mellet állt, kezeit karba fonta és egyik lábát behajlítva felhúzta és a falnak támasztotta, tekintetével a földet fürkészte.

• Holnap reggel vagy délután úgy is megemlítik, majd. – válaszolt kissé komolyan. Ren idegesen ellökte magát a faltól és aranyszemit nővéréjének zöldjébe fúrta.

• Hát persze, csak éppenséggel semmi beleszólásom a dologba! – kezeit ökölbe szorultak, Jun egy pillanatra megilletődött, de aztán halványan elmosolyodott és öccséhez lépett.

• Tudom, hogy túl hirtelen jött ez a dolog és még nem vagy készen rá teljesen...

• Még csak tizenhatot sem töltöttem be!!! – háborgott Ren. Jun a mutató úját ajkához emelte és elcsitította.

- Cssss... Még felébresztesz valakit. Már majdnem mindenki lepihent. – majd kicsit lejjebb hajolt, és öccse vállára tette kezét - Figyelj rám Ren. Holnap mikor beszélsz nagyapáékkal nyerj időt. - látva a fiú értetlen arcát elkezdte megmagyarázni a dolgot - Nyerj időt tőllük, valahogy magyarázd meg nekik hogy a két hét az kevés, még idő kell.

- Mit akarsz tenni? - nézett fel rá gyanakvóan a fiú, közben tengerkék szemein keresztül nővére gondolatait fürkészte.

- Csak bízd rám! -  mosolyodott el. - Ren... Én nem akartam, hogy ez most következzen be. Nagyapáék szerintem ezt már nagyon régen eltervezték... ezek a birdolami viszályok viszont remek alkalom, hogy megsürgessék a szövetséget...

- Remek. A szövetséggel semmi bajom. De közben belemásznak a magán életembe is. - lépett hártébb, ekkor már kellemetlenek érezte Jun közelségét.

- A Taok vezére vagy Ren. Most már...

- Tudom. Téma lezárva. - aztán sarkon fordult és anélkül hogy nővérére nézett volna, elindult a szobája felé.

- Ren...! - szólt utánna, amaz meg sem állt csak az ajtóban fordult vissza féloldalasan.

- Köszönöm Jun. - nézett fel szeme sarkából a lányra, aztán újra szembe fordult az ajtóval. - Jó éjt. - majd becsukódott a majd kétméteres tölgyfa ajtó.