Bár az emberek élete nem egyforma, nincs két emberi lény, aki ugyanazt az életutat követné, egy valami mégis biztos. Az, hogy minden ember jövője instabil, folyamatosan változó, kiszámíthatatlan titok. Persze, sokan szeretnek előre tervezni, és mindent a saját kedvük szerint alakítani, de elég néhány véletlen, és máris felborul a következetes terv. Hiszen mi egy ember a világegyetemhez képest. Semmi. Valamiért mégis az emberek olyan nagyon ragaszkodnak az élethez, bármeddig képesek elmenni, hogy megvédjék a fajukat, ha a pusztulás szélén állnak.


2013. július 27.
Valahol a Földön

Blaine Rylee kapitány egy romos építmény egyik kidőlt pillérén üldögélve lapozgatott valamit. Az a valami egy rongyosra olvasott, mára szakadttá és füstössé vált aprócska könyv volt. A férfi koncentrált a koromtól és a piszoktól elsötétült betűkre, véleménye szerint ez egy olyan iromány volt, amit kisgyerekeknek olvashattak fel. A szakadt lapok régi időkről regéltek, sárkányokról, bajba jutott királykisasszonyokról és a hős hercegről, aki bátorságával bizonyította a szerelmét. A szája félmosolyra húzódott, amikor a következő oldalon egy rajz is illusztrálta a mesét. A királykisasszony hosszú haja leomlott egészen a derekáig, földig érő díszes ruha volt rajta és ábrándos tekintettel várta megmentőjét. Elképzelni sem tudta, honnan vette a könyv szerzője, hogy így néznek ki a nők…

A szél feltámadt; erősen beletúrt mind a könyv lapjai, mind Blaine hosszabb tincsei közé, a férfit ez rázta ki a gondolatmenetéből. Könnyed mozdulattal állt fel a pillér tetejére, hogy jobban szétnézzen. Közben a most szerzett könyvet hátul, az övébe rejtette, majd maga elé vonta fekete köpenyét. A szél mohón kapott bele az anyagba, erősebben végigsüvítve a tájon. Blaine végignézett a sivatagon, a homokdűnéken és az imitt-amott kikandikáló romdarabokon. A férfi háta mögött az összedőlt piramisok és szfinxek darabjai hevertek szanaszét. Éppenséggel egy szfinx félig kilátszódó feje nézett fel rá jobb oldalról. A hatalmassága idejét múlt, csupán emlék, és mintha ezt ő is tudná, a sötét homok úgy folyt végig a szfinx bal szemén, akárha könnycseppet hullajtott volna.

- Ez van, cimbora. Az apokalipszis kínos dolog – mondta félvállról, majd felhúzta az orra fölé pilótaszemüvegét. Egy ügyes ugrással ért földet, közvetlenül a fogatja mellett. A férfi fehér, bővebb fazonú nadrágjába is erősebben kapott bele a szél, talán kicsit is meg is ingott a lökés erejétől. Felemelte jobb karját, megmozgatta a fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjait, majd kissé összevonta a szemöldökét. Végül felpattant a kétszárnyú járgányára, amit energianyaláb hajtott, és a fémszárnyakon kívül majdnem olyan volt, mint egy motor. A kerekek helyén viszont nagy energiájú nyalábok pörögtek, és magasra felkapták a homokot, miközben Blaine végighajtott az úton, amit már olyan jól ismert…

***

1878. július 27.
Skócia

A Laurence-Scott birtok jobban nyüzsgött az élettől, mint általában. Mintha a természet is ünneplésre készülne, úgy szikrázott a nap, úgy daloltak az énekesmadarak, mintha közhírré akarták volna tenni a neves eseményt. Csak egyvalami törte meg a tökéletes idillt.
- LILIAN! – kiabált a grófnő, miközben a homlokát masszírozva sétált le a díszes szőnyeggel borított lépcsőn. - Oh, istenem, ez a lány! Hova a csudába ment, hát nem tudja, hogy milyen nap van ma? – forgatta a fejét, láthatóan az ájulás kerülgette.
A megözvegyült grófnő három éven át mindent megtett, hogy egyetlen lányát gazdag és előkelő férjhez adja. Miután a férje meghalt, a vagyonuk kitartott egy ideig, de aztán fokozatosan lejjebb kellett adniuk az életszínvonalat. Ez igazán stresszes volt egy elit társaságban mozgó dámának, amit most hangos panaszkodással igyekezett feloldani. A család dadusa és egy cselédlány segítették a nőt a kis előszobai asztalhoz, hogy lepihenhessen.
- Nyugodjon meg, Mrs. Laurence, a kishölgy bizonyára nemsokára hazaér! – A dadus nyugtató, kellemes hangja már sok éve jó szolgálatot tett, amit egy kurta mosollyal próbált megerősíteni.
- Dadus, te is tudod, hogy nem vagyunk már fiatalok! Elég ide egy erős görcs a szívnél és PUFF, nekünk annyi! – nézett fel rá a grófnő, akinek, mint mindig, most is elegáns kontyba volt fogva már igencsak őszülő haja.
- Azért ne túlozzon, asszonyom, maga még most is tündököl! – Hosszú évek tapasztalatai során a legmegnyugtatóbb szavak mégis a dicséret volt Mrs. Laurence számára, aki láthatóan máris jobb kedvre derült. Kecsesen legyintett a jobb kezével, miközben kuncogott.
- Ne beszélj szamárságokat, Maggie… - de a következő pillanatban az asztalra támaszkodva pattant fel -, nincs erreidőnk, azonnal meg kell keresnünk a lányomat! Hamar, minden cseléd és szolgáló! – osztotta ki a parancsokat hevesen, a kezével gesztikulálva közben. - Nézzétek meg a csűrben, az istállónál, a tónál, oh, az istenért, Afrikában is, ha kell!

A szolgálók nem győzték kapkodni a fejüket és serényen bólogatni.
- Kit kell keresni? Segítsek? – hallatszódott Lilian hangja mögülük a konyhaajtóból. A lány csak mosolygott. Megmosolyogtatta a látvány, ahogy az édesanyja barátnőként tekint a dadusára, ahogy az itt dolgozók még csak nem is akarnak neki ellentmondani, és ő jó tudta, hogy mindez a szeretet és a tisztelet miatt van, nem félelemből.
- A jó ég áldjon meg, kislányom! – emelte fel a magasba mindkét kezét az anyja, majd sietős léptekkel indult felé. - Hát téged, ki mást?
- Engem? – pislogott a lány kissé megszeppenve, majd vidáman mosolygott újra. - Akkor én nyertem, megvagyok!
Az édesanyja csípőre tett kézzel állt előtte, nem osztozott Lilian jókedvében, főleg, miután végignézett a ruházatán és a haja állapotán. Tény, hogy nem a legszebb ruhakölteményét vette fel ma reggel, de azért nem ilyen véleményre várt a tulajdon édesanyjától.
- Mi ez a tekintet, anya? Ilyen csúnya vagyok?
- Ez nem holmi vicc, Lilian, alig három óra és megérkezik a herceg a fiával! Így akartál eléjük állni?
- Tudom, anya, nyugodj meg, de az még rengeteg idő! Gondoltam, hogy addig elmegyek az erdőbe, a tóhoz, és szedek friss szedret és málnát, hogy Maggie csodás pitéjéve…- De a lány nem tudta befejezni a lelkes szavakat, mert Mrs. Laurence elkapta a kezét, és a lépcső felé húzta.


- Mi ez a badarság? Szeder meg pite? Mi a legjobb minőségű rákfalatokkal és kaviárral várjuk a herceget! – Majd egy pillanatig megállt a lépcső közepén, hogy lenézzen Maggie-re, a dadusra.
- Ne vedd sértésnek, Mags! Tudod, hogy értettem – intézte el egy legyintéssel, miközben a dadus karba font karokkal nézte őket.
- De igenis vedd sértésnek, dadus! Hidd el, hogy nincs semmilyen tengeri herkentyű, ami pótolná a süteményedet! – folytatta Lilian, miközben az anyja tovább húzta a lépcsőn, ő pedig már csak nevetni tudott édesanyja eltökéltségén. Becsukódott mögöttük a lány hálószobájának ajtaja, aki az anyja kedvéért próbált komolyságot erőltetni magára.
- Kaviár meg rák? De anyu, minek? Ők mindennap ilyet esznek – igyekezett tovább érvelni, miközben engedelmesen az ágyra ült, amíg az anyja kiválasztotta a ruháját. Ő pedig hagyta, hiszen mostanában Mrs. Laurence rengeteget betegeskedett, és ebben olyan örömét lelte, hogy öltöztethette az egyetlen kislányát.
- Pontosan ezért. Nem falusi ételekhez szoktak hozzá, mit gondolnának rólunk?
- Miért, ha itt olyat eszik a herceg fia, ami nem ízlik neki, akkor már meg sem kéri a kezemet? – mosolygott Lilian a nevetséges ötletre, hiszen már három teljes éve ígéri neki, hogy eljegyzi, hogy ezen a napon eljön érte.
Ő pedig nem kételkedett Daniel szavaiban, bár a férfi nem válaszolt minden levelére, mivel háborúban állt, ezért nem is várta el ezt tőle. Az a kevés levél azonban, amit írt neki, tele volt csodálatos szavakkal, ígéretekkel, amiken szinte már csodálkozott is, hogy egy háborúban edzett férfi hogyan képes ilyen gyönyörűen írni. Így kifejezni az érzéseit, mintha mindig ezt tanulta volna. Halkan sóhajtva nézett ki az ablakon, ahogy erre gondolt, és próbálta maga elé idézni Daniel arcát. Egy bálon látta utoljára még tizennégy évesen, amikor az édesapja is élt még, és igen jó barátságot ápolt a herceggel.

- Lilian, figyelsz te rám egyáltalán?
A lány hátravetette a fejét, és újra elmosolyodott.
- Igen, igen… csak azon járt az eszem, hogy mi van, ha nem is fogok tetszeni Danielnek –nézett most maga elé. - Ha minden kedves szót, bókot csak kötelességből írt le?
Mrs. Laurence odaült a lánya mellé, és gyengéden a kezeibe fogta a lány jobb kezét.
- Édesem, hidd el, egy csinos arc és kivillanó boka már épp elég elnyerni egy férfi… szimpátiáját.
Lilian nagyot pislogott, szinte elképedt.
- Ez igazán vigasztaló, köszönöm. Szóval anyai tanácsodként azt mondod, hogy csavarjam el a fejét rákokkal meg a bájaimmal?
- Ez egy nagyon régimódi trükk. Bárki bármit is mond, valójában a férfiakat a hasukon keresztül lehet megfogni – kuncogott a nő.
- De… nem csak ez zavar – kezdett bele nagy nehezen a lány. - Mielőtt rábólintanátok az esküvőre, lehet nekem is véleményem Danielről? Úgy értem… - sóhajtott fel -, mi lesz, ha goromba, vagy… rideg lesz? Hiszen végigharcolt egy évekig tartó háborút…
Mrs. Laurence értette lánya félelmét, a lányától igen távol állt az erőszak, inkább a gyengédség jellemezte. Belegondolni is rossz volt, hogy mi lesz vele, ha a herceg fia valóban egy erőszakos gyilkossá edződött odakint, a harcmezőkön.
- Akkor majd kárpótol az a tény, hogy hercegné leszel! – mondta végül, és a most a nő szavai csengtek olyan ridegen. Lilian válaszra nyitotta az ajkait, de az édesanyja már vissza is fordult a gardróbszekrény felé. Oh, nem, őt nem kárpótolta a tudat, hogy egy kastélyban fog élni, ha a férje majd durva lesz hozzá. De hiába, ez a korszak nem a szerelem beteljesüléséről volt híres.

***

2013. július 27.
Valahol a Födön
A túlélők bázisa

Az erős szél még az acélajtót is majdnem kirántotta a helyéről, amikor Blaine behúzta azt maga mögött. Ráfordította a zsilipet, majd egy ismerős hangra lett figyelmes.
- Ezúttal olyan messzire mentél, hogy majdnem nem értél vissza. – A hang egy majdhogynem tizenegy éves kislányhoz tartozott. Mollyn kissé még lógó katonai kabát volt és egy katonai karimás sapka, amit féloldalasan kellett viselnie, hogy ne takarja el az egész arcát. A fémfolyosó falának dőlve várakozott türelemmel.
- És ennek sem volt értelme – sétált el mellette nyugodtan a férfi.
- Hé, legalább ne hagyj már itt! – rázta meg a kis öklét Molly, majd durcásan keresztbe vágta a karjait, úgy követte a férfit, aki mint mindig, most sem volt túl bőbeszédű. - Működött a jeladó? Ugye, hogy működött? Azért nem tévedtél el még egy ilyen nagy viharban sem! – nevetett lelkesedésében a kislány.
Blaine tudta, hogy a jeladót és a radart is Molly rakta össze kacatokból, amiket ő vagy más felderítő talált odakint. Molly és az-az őrült tudós, Mr. Hawking. Ő volt az agy, Molly pedig az ő izgő-mozgó segédje.
- Igen, jól működött – válaszolta megerősítés gyanánt, de ahogy lepillantott a kislány arcára, úgy látszott, ő több lelkesedésre számított.
- Csak jól? – kérdezte csalódottan. - Szóval fölösleges volt, a nélkül is idetaláltál volna, igaz, kapitány?
A férfi hajában még volt némi homok, ahogy az arcán is, amire most kiült egy lassú, gyengéd mosoly. Megállt, majd a kislány felé fordulva fél térdre ereszkedett.
- Te nagyon okos gyerek vagy, ugye tudod? Szükségünk van az eszedre, Molly közlegény, ezt ne feledd.
A kislány szeme már könnyes volt, felemelte a jobb kezét és azt a szemét törölgette, amit nem takart el a sapka. Szőke haja kikószált alóla, kócos volt, mint mindig. Halkan szipogott.
- Tu… dom – szipp -, de mi lesz, ha egyszer nem találsz vissza? – Szipp.
Blaine erre nem tudott felelni, főleg úgy nem, hogy a kislány így elkezdett pityeregni. Pár pillanattal később hátranyúlt az övéhez, majd odanyújtotta Mollynak a könyvet.
- Ez volt az egyetlen, amit ma találtam. Tartsd meg.
A kislány szeme elkerekedett, majd mindkét kezével a könyvért nyúlt, amit végül magához ölelt. Nagyot szipogott, majd bólintott, és olyan hálás tekintettel nézett fel Blaine megviselt arcára, hogy a férfi csaknem zavarba jött. Rá nem szoktak ilyen kedvesen nézni, de hát Molly még gyerek volt. Nála ez természetes.
A férfi elfordította a fejét, feltápászkodott, majd egy szó nélkül indult el újra. Molly egy mozdulattal megtörölte a jobb szemét, majd mosolyogva sietett Blaine után. Azonban pár lépés után hirtelen megbotlott, és mivel a kezében még mindig a rongyos borítójú könyvet szorongatta, alaposan be is ütötte az arcát, ami éleset koppant. A sapka a földön landolt, és ahogy felemelte a fejét, látszódott fejének bal része. A bal szeme vörös volt, gépiesen mozgott. A szeme körül látszódtak az áramkörök, a bőre helyén robotalkatrészek voltak, amik a halántékáig is hátranyúltak.
- Hehe. Nem is gondoltam volna, hogy a kis cyborg a másik szemére képes sírni. Megnyugtató. – Egy másik folyosó keresztbejáratában egy magas, vékony férfi állt. A szemei metszően élesek voltak, a bőre sápadt, a tekintete pedig szórakozott volt. Fekete haja már a válláig is leért.

- Castiel… - motyogta maga elé a kislány dühösen, miközben feltápászkodott. Először a könyvért, majd a sapkájáért nyúlt. Úgy tűnt, nem vette nagyon a szívére a férfi szavait, de a sapkát azért ugyanúgy rakta vissza a fejére. Takarásban.
Blaine csak egy pillantást vetett Mollyra, majd a következő, amit látott a kislány, hogy a férfi a falnak préselte Castielt. Méghozzá a jobb karjával, miközben Castiel nyakát szorította.
- Fúúú, jó, hogy hazaértél, Blaine – vigyorgott tovább a sarokba szorított férfi, akinek már igen nehezére esett levegőt venni, mégis fölényesen mosolygott. - Bár amennyi fém van benned, téged aztán… - köhögött párat -… nem könnyű csak úgy elfújni.
Molly tekintete megint kikerekedett. Pár percig el is felejtette, hogy a férfi egész jobb karja, válla és majdnem a fél mellkasa is fémből volt. Bár Blaine esetében más volt. Az ő alkatrészeit lefedték még anno bőrfelülettel, így szinte feltűnésmentes volt. Szinte.
Mert aki nem tudta ezt, és olyasmit látott, hogy a férfi egy kézzel a levegőbe emelt egy másikat, az bizony okkal gyanakodhatott arra, hogy Blaine nem evilági szerzet, vagy legalábbis eladta a lelkét a sátánnak.
- Ez az, adj neki, kapitány! – bíztatta a kislány, és fel-alá ugrált mellé. Közben a többi nyílt folyosóról megjelent még pár katona, akik viszont nem néztek jó szemmel Blaine-re. Amióta az eszét tudta, kirekesztett volt, a fekete bárány, akinek nem is volt kedve ezen változtatni. Abban a hitben élt, hogy jó volt neki így. Ennek következtében, amikor valaki bajba keveredett a többi itt lakóval, sosem szánt időt a magyarázkodásra.
- Nah, mi van, zavar a közönség? – vigyorgott tovább pofátlanul Castiel. Hosszú tincsei már a szemébe lógtak, alig látott ki mögülük, a halántékánál pedig vércsík jelent meg, de valójában meg sem próbált ellenkezni.
Blaine tekintete, fagyos kék szemei a szokásosnál is ridegebbek voltak. Ha nem lett volna jelen a kislány, talán…
- Mr. Rylee! – hallották az idős feltaláló reszelős hangját. - Ha befejezte, várom a laboromban.
A férfi fejéből pillanatok alatt elszálltak a sötét gondolatok, és eszébe jutott, hogy bármilyen féreg is került a kezei közé, mégis egy bajtársáról volt szó. Volt idő, amikor sokkal kevésbé tudta megfékezni az indulatait…
Végül hátrébb lépet a faltól, engedett az erős robotujjak szorításából, mire Castiel fellélegzett, de nem maradt túl sok ideje örülni. Blaine egy laza mozdulattal hajította neki a szemközti falnak.
- Takarítsátok fel a szemetet – bökött még a fejével Castiel felé, aki azzal küszködött, hogy fel tudjon tápászkodni a földről.
Molly kinyújtotta a nyelvét a többi katona felé, majd sietve szaladt Blaine és a professzor után.
Mindhárman a liftben álltak, szótlanul. Molly néha-néha felpillantott Blaine arcára, de a férfi nem viszonozta a pillantásokat. A kislány ebből arra következtetett, hogy ezúttal jobb, ha csendben marad.
Blaine tekintete távolinak tűnt, miközben magában elgondolkozott Castiel szemein. Nem is olyan régen még együtt harcoltak az északi szirteknél, hogy egy kis vízhez juttassák a túlélők maroknyi csapatát. De az élőhalott járkálókból túl sok lett. Már túl késő volt, hogy megmentsék Juliát, a férfi szerelmét. Amikor Blaine együtt látta őket, furcsa érzések kavarogtak benne. Talán irigy volt rájuk. Vagy inkább Castielre, amiért az a nő, Julia olyan mély szeretettel nézett rá. De ma már nem érzi az irigységet, talán szánja is a férfit, amiért csapdába esett a saját érzéseiben. Bár Castielt nem harapták meg az élőhalottak, most mégis olyan volt, mintha egy lenne közülük. Ez lenne hát a szerelem? Blaine nem tudta elképzelni, hogy lehet egy érzés ennyire erős, hogy képes a saját lelkünket elragadni, megsemmisíteni…

- Te tényleg egy mesekönyvet adtál nekem? – szakította ki gondolatmenetéből Molly felháborodott hangja, és lenézett a kislányra, ahogy épp’ fintorogva lapozgatja a könyvet. - Hány évesnek nézel, öt?
- Mutasd csak, picúr – igazította meg szemüvegét a professzor, miközben Molly felé fordulva vetett néhány pillantást az említett könyvre. Hosszan hümmögött, majd újra előrefordult. Az egykor hófehér köpenyét korom és vérfoltok rondították el. Hiába, nincs ezen a világon már olyan szappan, ami el tudná tűntetni ezeket a jeleket.
- Nagyon érdekes – kuncogott halkan. – Mondhatni, ironikus.
Sem Blaine, sem a kislány nem értették a professzor szavait. Akkor még.
 

***

1878. július 27.
Skócia

Lilian a nappali egyik földig érő ablakánál álldogált. Jobb kezével a könnyű anyagú, krémszínű csipkefüggönyt szorongatta, miközben az udvar felé leselkedett. Mindkét karja finom, fehér színű kesztyűbe volt burkolva, egészen a könyökéig. Az édesanyjával néhány kemény menet után sikerült kompromisszumot kötnie. Nem kellett a legkihívóbb, legszemérmetlenebb ruháját felvennie, de cserébe hagynia kellett, hogy egy órán át készítse a szerinte tökéletes férjfogó frizurát. A hullámos tincseiből tökéletes göndör fürtöket varázsolt, amiket aztán szépen feltűzött a feje tetejére. Csak alul hagyott néhány kósza tincset, de a nyaka íve nem maradt észrevétlen. Valójában ő sokkal jobban szerette kiengedve hordani a haját vagy befonva, esetleg kissé kócos kontyként viselni, ha éppen túl erősen sütött a nap. De most úgy nézett ki, mint aki egy bálba lenne hivatalos. Eltekintve persze a ruhát, amit ő választhatott ki. A ruha mintája gazdagon volt díszítve apró virágokkal, elől, a fehér betét szélei romantikusan csipkézve voltak. A fűző egy egyszerű világosbarna darab volt, ami remekül ment a ruha világoskék alapszínéhez. Nem volt kifejezetten mély dekoltázsa, mint annak a darabnak, amit az édesanyja először kinézett, csupán kellően kiemelte azt, amit ki kellett. Mert azt ő sem tudta letagadni, hogy szeretné elnyerni Daniel szívét, csak kevésbé zavarba ejtő módszerekkel.
- Izgulok, dadus. Mi lesz, ha nem is jönnek? És ha ideérnek és esetleg… tudod… kettesben maradok Daniellel, akkor mit kéne majd neki mondanom? – fordult időközben Maggie felé, aki a terítéket rendezgette, olyan pontosan, mintha vonalzó is lenne a kezében.
- Édes kincsem, ez majd jönni fog magától – kuncogott a lány ártatlanságán. - Egyébként is, a férfiak jobban szeretik maguk irányítani a dolgokat – kacsintott Lilian felé.
A lány az arcához kapta a kezét, miközben elpirult.
- Jaj, ne, már te is kezded ezeket a kétértelmű megjegyzéseket?
A hosszan elhúzódó háború miatt alig maradt olyan férfi a városban, aki merte volna csapni a szelet Lady Lilian Laurence-Scottnak. Hiszen nyílt titok volt az eljegyzés, ami három éve köttetett a két apa között. Mégis ki lett volna olyan bátor, aki lemerte volna csapni a király leghűségesebb hűbérese kezéről a lányt, akármilyen bájos is volt. Így bár Lilian holnap tölti be a tizennyolcadik szülinapját, ilyen téren igencsak le volt maradva a hasonló korú hölgyekhez képest.


- Na, gyere ide szépen, Lily, kicsi szentem – ült le a kanapéra, majd megpaskolta maga mellett a kényelmes, krémszínű anyagot.
Lilian széles mosollyal nyugtázta a dadus kedves becézését. Hiába imádja az édesanyját minden hóbortja ellenére, Maggie volt az, akire mindig számíthatott, aki mindig megértő volt hozzá, aki nem állította kész tények elé. Engedelmesen ült le mellé, és hagyta, hogy az idősödő nő a kezeibe vegye a sajátját. Ez a dolgos kéz már annyiszor nyújtott neki vigaszt az élete során.
- Megértem, hogy félsz, minden nő így van ezzel a házasság előtt. De te épp eleget vártál erre a napra, mintsem hogy elrontsd olyan badarságokkal, mint a félelem.
A lány figyelmesen hallgatta végig dadusa minden bölcs szavát.
- Már csak te maradtál édesanyád számára, természetes, hogy minden áron a legjobbat akarja neked.
- Tudom… - sütötte le most szemeit a lány, aki nagyon is tisztában volt a családjuk jelenlegi helyzetével. Az édesapja és a bátyja is háborúban vesztették életüket. Nincs senki, aki tovább vigye a nevet, egyedül ez az ő felelőssége. Itt a lehetőség, hogy hercegnéi címet kapjon és megadhassa családjának azt a tiszteletet, ami jár nekik.
- Lilian, ugye emlékszel még a múltkori beszélgetésünkre… amiben arról volt szó, hogy egy férfi és egy nő hogyan…
A lány gyorsan félbeszakította a dadust, miközben ismét erős pír jelent meg az arcán.
- Igen! Nem kell, hogy újra elmondd!
Maggie megint kuncogott, majd, felemelve karját, megsimogatta Lilian fejét, csak amolyan egyszerűen, szeretetteljesen. Majd kissé oldalra fordította a fejét.
- Milyen feketék ma a szempilláid… - csodálkozott.
- Ne is kérdezd… - rázta meg a fejét a lány, ahogy újra eszébe jutott a szörnyű emlék, amit az édesanyja csak kozmetikázásnak hívott. A festék felvitele nem volt éppen egyszerű, és több ment a szemébe, mint a szempilláira, de amikor végre elkészült, Mrs. Laurence arcán büszkeséget és örömet látott. Ez pedig mindenért kárpótolta.
- MEGJÖTTEK! ITT VANNAK! – szaladt be a nappaliba az édesanyja, majd miután kifújta magát, újra kiegyenesedett, és már sokkal nyugodtabb hangon, komoly arccal folytatta. - Lilian, simítsd el a ruhád ráncait, és fáradj ki velem a fogadásukra.
A lány szemei elkerekedtek, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy az édesanyja izgatottabb vagy ő. Szerencsére Mrs. Laurence-nek már könnyen ment az érzelmek palástolása, ha olyan társaságban kellett mozognia, amiben elengedhetetlen volt, hogy minden percben nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszódjon. Ő viszont még kezdő volt a színjátszásban.
Kiegyenesedett, majd úgy tett, ahogy azt az édesanyja kérte. Még Maggie-re mosolygott.
- Kívánj szerencsét, hogy ne rontsam el – kérte, de a dadus csak felnevetett rajta, majd megszorította a lány kezét.
- Vigyázz, hogy a pukedlinél ne akadjon össze a lábad!
Lilian elképedve nézett vissza rá a nyitott szárnyú ajtóból.
- Az csak egyszer fordult elő!
- Komolyságot, lányom, komolyságot – ragadta meg vállait az édesanyja, majd az előszobában még egyszer végignézett rajta. Lilian kezdte magát egyre feszültebben érezni. Megfogta a napellenzőjét, aminek a szélén szintén csipkedíszítés volt, majd az édesanyjába karolva sétáltak ki a verandára.
- Fogj erősen, anya, azt álmodtam, hogy pont ekkor leestem a lépcsőről – súgta a lány, miközben a másik kezében a már nyitott napellenzőjét tartotta.
- Nem a lépcsőtől kell összecsuklania a térdeidnek, hanem a herceg fiától – válaszolta Mrs. Laurence, miközben a szemét le sem vette a közeledő hintóról.
- Könnyű azt mondani, anyu… – súgta még vissza Lilian, aki még mindig szkeptikus volt Daniellel illetően. Végül mindketten megálltak a széles földúton, ami a házuk felé vitte az odatévedőket. A széles út egyfajta elválasztó része volt a hatalmas kertnek, aminek mindenféle gyönyörű növény volt az ékessége. Gyönyörűen gondozott virágoskertek, a fű zöldjének színe még Lilian szeme színével is vetekedett. Pedig a lánynak páratlanul szép zöld szemei voltak. A birtok viszont nem állt meg a kertnél, egészen elhúzódott a közeli tóig, ahol halászcsónak pihengetett és kacsák fürödtek a hűs vízben. A levegőben szálló virágillat Lilian orrába szállt, és a nyugtalansága pillanatok alatt elmúlt.
A fekete hintó oldalán fehér színű kis függöny illegett-billegett, hogy eltakarja a befelé sütő nap melegét. Két fáradtnak látszó ló húzta a hintót, ami mellett csupán két lovag őrködött. Mindkét lovag sisakja szorosan rásimult a fejükre, és a lány csodálkozott, hogyan tudják így élvezni a csodaszép táj látványát.
Amikor végre megállt a hintó, a két ló felnyerített, majd a nagyobb, feltehetően a mén, odahajolt a kancához, fejét az övének simítva. Ez pedig nem kerülte el Lilian figyelmét, amit most a hirtelen kinyíló hintóajtó kötött le. A napellenzőt kicsit hátrébb tolta, hogy tisztán lásson mindent és mindenkit, aki kijött abból a hintóból.
Elsőnek egy köpcös, testes férfi lépett le a hintó lépcsőfokára, majd a földre lépve megigazította sötétkék zakóját. A hajából több nőt oldalra, mint a feje tetejére, de parancsoló tekintete volt. Szigorú tekintetét végighordozta a kerten, majd megállapodott a birtok tulajdonosain.
- A kopaszodás öröklött, ugye? – kérdezte suttogva Lilian, amire az édesanyja válaszul csak oldalba bökte a könyökével.
A herceg végül félmosolyra húzta az ajkait, majd kitárt karokkal indult meg Mrs. Laurence felé. Ezzel csak az volt a gond, hogy kitakarta a kilátást Lilian elől. Ő elengedte az anyja karját, és oldalra lépett, hogy ki tudjon kukucskálni a hintó felé. Közben Mrs. Laurence nem győzte úrinőként fogadni a herceget, és csak visszafogottan lesöpörni magáról a férfi ölelő kezeit.
- Áh, György herceg, örülünk, hogy épségben megérkeztek szerény birtokunkra!
- Madline, drágám, ezer éve nem láttalak, de te semmit sem változtál! – halmozta el a walesi herceg a kedvenc bókjaival Mrs. Laurence-et.
Lilian azonban nem tudott rájuk figyelni. A jobb keze már görcsösön szorította a napellenzőt, a szíve pedig torkában dobogott a várakozástól. Kis idő múlva követte apját a fia is.
Daniel lelépett az egyik lábával a padkára, majd a naptól hunyorogva nézett körbe. Az apjával ellentétben, Lilian legnagyobb örömére, neki sűrű, sötétbarna haja volt. Divatosan megnyírt, hullámos fürtök, amit féloldalt elválasztva hordott, és amibe a lágy szellő olyan sietősen kapott bele. Lilian a másik kezét ökölbe szorítva emelte a szájához csodálkozása közepette. Daniel kifejezetten jóképű volt, sokkal jóképűbb, mint ahogy azt elképzelte, mint ahogy azt el tudta képzelni. A férfinak egyenes tartása, széles válla és elegáns megjelenése mind arról árulkodott, hogy nemesi sarj. Rajta fekete zakó volt, amit nem gombolt be, így láthatóvá vált a sötétszürke mellény és a hófehér, finomanyagú ing is, aminek aprónak nevezhető gallérja volt. Daniel lelépett a földre, Lilian pedig tett felé egy lépést, majd megtorpant. A férfi oldalra fordult, majd kinyújtotta a karját a hintó felé, amit rögtön el is fogadott egy vékony, női kéz. A kézhez tartozó kecses kar, szépen ívelt nyak és csinos arc is felbukkant a hintó mögül, Lilian pedig értetlenül nézte őket. Az ismeretlen hölgy kacér mosollyal hálálta meg az úriember figyelmességét. A másik kezével a halványpiros, terebélyes ruha szoknyarészét emelte föl, majd a földre érkezve kifújta magát.
- Rémes, mennyire el van dugva ez az aprócska birtok – bukkant elő a jobb kezében legyezője, amit sűrűn használni is kezdett. Akárcsak Danielnek, neki is sötétbarna tincsei voltak. Hosszú haját egy tüllös, vörös színű kalappal tette még ékesebbé. Lilian elnézte a nőt, újabb hasonlóságokat keresve közte és Daniel között, hátha csak rokonok, és nincs oka aggodalomra.
- Ezek szerint mégis csak unalmas volt a társaságom, Marion? – vigyorgott jókedvűen Daniel, és látva a tökéletes fehér fogsort, Liliannek az-az érzése támadt, hogy ez a férfi túl tökéletes.
Akárhogy is, kényelmetlenül érezte magát, miközben a férfi még egy perc figyelmet sem szentelt neki. Nem, ez határozottan nem úgy alakul, ahogy remélte. De nem is úgy, ahogy az édesanyja eltervezte.
- Daniel úrfi, ki ez a bájos teremtés, aki magukkal utazott? – csodálkozott Mrs. Laurence, bár ezt a csodálkozást egy vendégszerető mosollyal leplezte.
A férfi hagyta, hogy Marion a jobb karjába karoljon, úgy ment közelebb és fordult Mrs. Laurence felé.
- Üdvözlöm Skócia legszebb özvegyasszonyát, és szíves elnézést kérem a késésért – mondta határozottan, egy újabb, szívmelengető mosollyal, majd tekintetét végre Lilian felé fordította. A lány nem tudta, hogy örüljön-e a barna szemek vizsgálgatásának. - Ahogyan az ön bocsánatáért is esedezem, Lady Lilian – hajtotta meg a fejét, hogy a bocsánatkérést így nyomatékosítsa. A férfi hangja könnyed volt, talán túl könnyed, bár igazán ügyesen forgatta a szavakat. A férfi végül kiegyenesedett, de Lilian most sem szólt semmit. A csendet a madarak csicsergése törte meg, majd Mrs. Laurence apró köhintése.
- Óh, igen – fogta meg a szoknyája szélét, hogy illendően meghajoljon a hercegi cím várományosa előtt. - Nem kell szabadkoznia, mi csak… örülünk a viszontlátásnak – hajtotta le a fejét a lány is, majd a herceg felé fordulva szintén meghajolt.
- Micsoda szépség lett belőled, ebből is látszik, hogy édesanyád lánya vagy! – nevetett György herceg. Lilian egy kedves mosollyal válaszolt a bókra.
- Köszönöm, ön is igazán jól néz ki.
Ezen Daniel is felnevetett, majd az édesapjára sandított.
- A végén még féltékeny leszek, maradj távol a jegyesemtől, apa – mondta tettetett szigorúsággal.
- Szóval visszatérve Marion kisasszonyra… - szólt közbe türelmetlenül Mrs. Laurence, ami némileg meglepetést is okozott Liliannek.
- A nevem Marion DePré, York hercegnéje. Igazán örvendek a találkozásnak. Már sokat hallottam a Laurence családról – mondta nőiesen mély hangján, majd tökéletesen szabályosan hajbókolt.
- Marion a másod unokatestvérem, és mivel York útba esett, gondoltuk, hogy betérünk a rég nem látott rokonokhoz – tette még hozzá Daniel, majd aranybarna szemeit újra Lilian felé fordította. - Ha sikerül összebarátkoznotok, Marion lehetne a társalkodónőd Walesben. Úgyis imádja azt a kastélyt.
- Minden világos! – mosolygott végre sokkal természetesebben Mrs. Laurence, majd beljebb tessékelte a hercegi vendégeket. - Biztosan kimerültek, engedjék meg, hogy a szolgálók hűsítő itallal kínálják önöket.
Lilian azonban egyáltalán nem nyugodott meg. Az már világossá vált számára, hogy Daniel még mindig feleségül akarja venni, de arra számított, hogy egy kis ideig még udvarolni fog neki. Hogy igyekszik meggyőzni arról, hogy mellette nyugodtan leélheti az egész életét. De még csak nem is sietett hozzá, volt ideje megállni egy kitérőre, hogy egy másik nő társaságát élvezhesse az út során. Miközben így elgondolkozott, észre sem vette, hogy Daniel milyen közel lépett hozzá. A férfi szinte fölé magasodott, neki pedig hátra kellett emelnie a fejét, hogy ránézhessen.
- Karolj belém, kedves – tartotta neki a karját, Lilian pedig óvatosan, de elfogadta azt. Vékony ujjaival igyekezett gyengéden tapintani a férfi karját. Előttük Marion sétált fel a lépcsőn, legelöl pedig a herceg szórakoztatta el az édesanyját.
- A lovak és a lovagok… - nézett hátra a válla felett a lány -, nekik is szükségük lenne hűsítő italra.

Daniel tekintete közömbös maradt, ahogy ő is hátrapillantott, majd lenézett jövendőbelije arcára, és mosolyra húzta ajkait.
- Igazad van, milyen figyelmetlen voltam – kipöckölt a mellényéből egy ezüstpénzt, majd a lépcső mellett várakozó istállófiúnak pöccintette. - Itasd és etesd meg a lovakat meg az embereimet is.
A fiú elkapta a pénzérmét, majd csodálkozó, tág szemekkel nézett fel Danielre.
- De szaporán, láthatod, hogy szomjaznak! – tette még hozzá a férfi némi mogorvasággal a hangjában, majd mintha mi sem történt volna, arcán ismét a kedves mosolya jelent meg. - Kemény kézzel kell bánni a szolgákkal, különben ellustulnak.
Lilian ebben erősen kételkedett.
- Philip akkor is szorgalmasan dolgozik, ha emelt hangnem nélkül kapja meg az utasításait.
Daniel elhúzta a száját, majd könnyedén vállat vont.
- De gondolom, nem ekkora fizetésért.
- Nem… valóban nem – jegyezte még meg Lilian is, bár a hanglejtése kissé gúnyos volt, mindebből semmit nem vett észre a herceg fia.
Lilian már nem érezte a heves szívverést, sem az izgatottságot, viszont a félelme egyre inkább erősödött, miközben Daniel oldalán lépett be a ház ajtaján.

***

2013. július 27.
Valahol a Földön
A túlélők bázisa

A professzor csak a köztudatban terjedt el Dr. Hawking néven. Valójában Carl Bennett professzor volt a becsületes neve. Az előbbi nevet puszta gúnyból ragasztották rá. Hawking egy Nobel-díjas fizikus volt, aki bár rengeteg mindent tudott a világról, saját magát sosem tudta meggyógyítani. Rengeteg mindent adott a világnak, de a fél életét tolószékben kellett leélnie. A beszédben egy mechanikus szerkezet segítette, és bár ironikus, hogy egy ilyen, kívülről szánalmat ébreszthető ember hatalmas felfedezésekre volt képes, a neve csupán gúnyolás céljából maradt meg Mr. Bennetten. A professzor ezért volt annyira elkötelezett. Ha már egyszer megkapta egy tiszteletreméltó ember nevét, szeretne ehhez méltót alkotni. Nem a csúfolódókat akarta megleckéztetni, sokkal inkább bizonyítani akarta, hogy az ember ezek ellenére is ér valamit, gyengesége, törékenysége, felszínessége ellenére is képes megváltoztatni a sorsot…
- Blaine, mosakodj meg, fiacskám – mutatott a laborjába lépve a mosdókagyló felé. – Molly, te pedig segíts nekem, aranyom.
Amíg a férfi szó nélkül lépett a mosdóhoz, hogy végre tiszta víz érhesse a bőrét, addig Molly érdeklődve tette meg, amit a professzor kért tőle. Csörömpölés, majd egy lepedő suhanását hallotta maga mögül, miközben az arcát szappanozta. Igyekezett gyors lenni, a szappan is kifogyóban volt a készletükből. Minden nap egyre hosszabbnak, egyre elkeserítőbbnek tűnt. Amikor megengedte a csapot, abból csak alig folyt némi víz. Talán még kevesebb, mint tegnap, ami annak a bizonyítéka, hogy új bázist kell találniuk minél előbb. Türelmesen várt, amíg férfias tenyerében összegyűlt annyi víz, amivel le tudta öblíteni az arcát, majd a szürkéssé vált törölközőért nyúlt.
- Prof! Prof! Ez tényleg az, aminek látszik? Tényleg? – hallotta maga mögül Molly ujjongó hangját, majd Mr. Bennett nevetését is.
- Miért, kicsi lány, te minek látod?
Molly nem válaszolt rögtön, a szeme csillogott, az arca pedig ragyogott a lelkesedéstől.
- Időgépnek… - ejtette ki halkan a szót, mintha félne, hogy az említett dolog eltűnik, ha túl hangosan mondják ki.
Blaine azonnal megfordult, szőke haja kissé előrefelé meredezett a homlokánál, az állán és a nyakán még végigpergett néhány vízcsepp.
Tekintetét kutatón szegezte arra a tárgyra, amit a professzor és Molly is olyan áhítattal néztek. A hosszúkás hengerben alig fért volna el egy szélesebb vállú férfi. A fura gép aljában két kijelző látszódott, amiken számok voltak. Nem számok. Dátumok.
A vezérlőből rengeteg kábel szaladt a fal felé és egy doboz felé, amiben minden bizonnyal a működtető energia volt. A doboz nem volt túl nagy, Blaine sejtette, hogy nem lesz sok esély az időgép használatára.
- Ha ez valóban működik, akkor prof… ön egy igazi zseni – mondta a férfi, miközben Bennett mögé lépett. - Lekötelezte az egész emberi fajt.
A professzor büszkén, bár kissé fáradtan nézte alkotását.
- Mindjárt kiderül, hogy működik-e – emelte fel a fejét, hogy Blaine-re nézzen. - Te nyerted meg a teszt utat, kapitány.
Molly és Blaine nem túl bizalom gerjesztően néztek egymásra a professzor szavai hallatán.

***

Eközben a magára hagyott Castiel az egyik külső folyosón bolyongott, fent a felszínen.
A széllökések ezen a szinten erősen rázták meg a fémfolyosót. A természet uralta a világot, és ezt nem győzte hangsúlyozni.
Castiel sokkal soványabb volt, mint egy hónappal ezelőtt. Nemcsak azért, mert kevés volt az élelem, hanem egyszerűen nem volt étvágya. Amióta látta Juliát átváltozni egy olyan rémisztő, vérszomjas lénnyé, a feje megtelt az utolsó előtti percek képeivel. A lány bíztatóan mosolygott rá, a kezében olyan határozottan fogta a géppisztolyt, akárha erre született volna. Castiel volt az, aki elterelte a figyelmét arra a fél pillanatra, amíg a sziklák közül leugrott egy élőhalott, és nem törődve azzal, kit kap el, egyszerűen átharapta Julia nyakát. Mindez nem tartott tovább tíz másodpercnél, de képek sorozata égett a tudatában arról, ahogy az egyetlen fontos személy az életében a földre zuhant és szemeiből kihunyt az élet minden egyes szikrája.
- Julia… - ejtette ki keserűen, könnyeivel küszködve a lány nevét, miközben az egyik zsilipes ajtó falának dőlt.
Azt mondják, az élet magányosan elviselhetetlen, de még elviselhetetlenebb, ha úgy lesz valaki magányos, ha előtte szeretett és szeretve volt.
Nincs azon csodálkoznivaló tehát, hogy az elveszett Castiel gyönge pillanataiban mindenhol a szerelmét látta. Az agya nem volt képes uralni a tetteit, a vágyai, az ösztönei vették át az irányítást, ez pedig megölt a tudatában lévő minden racionalitást. Amikor kinyitotta a zsilipajtót, az agya nem tudta felfogni, mit tesz. Ezzel szemben lelki szemei előtt Juliát látta, aki ott várta az ajtó mögött. Bárki, aki érzelmileg ennyire labilis, ezt tette volna a helyében. A következménye viszont nemcsak az volt, hogy a homokvihar a földre sodorta a férfit, hanem az is, hogy az éhségüket követő járkálók pár perc alatt rátaláltak a férfi testére és a nyitott ajtóra is.
Amikor Castiel kinyitotta a szemét, egy élőhalott abban a pillanatban végzett vele, majd csatlakozott hozzá pár társa is a lakomához. De ekkor a férfi ebből már mit sem érzékelt. A lelke megnyugodott, mert a túlvilág mezsgyéjén újra találkozott a másik felével.

***

- Miből gondolod, hogy képes vagyok a küldetésre? Miből gondolod, hogy akarom egyáltalán? – kérdezte Blaine, karba font karokkal állva.
- Téged választottalak. Neked kell menned – igazította meg a szemüvegét a professzor, miközben nyugodt hangon, de állhatatosan válaszolt. Blaine fújtatott egyet. Nem arról volt szó, hogy félt, csak nem érezte magát hős típusnak. Nem érezte magát elégnek.
- Mert te olyan bátor vagy és erős és legyőzhetetlen! – sorolta az érveit a kis Molly, miközben sugárzóan mosolygott a kapitányra.
A férfi felvonta a szemöldökét, úgy érezte, a kislány némileg túlbecsüli.
- Tegyük fel, sikerül. Visszajutok az időben. Utána mit kéne tennem? – nézett újra Mr. Bennettre, aki hümmögve nyúlt a vezérlőhöz, majd egy széles monitoron megjelent egy festmény képmása. A festményen egy bájos arcú nő szép vonásokkal álldogált, a vállain kendő volt, hosszú haja kiengedve simult a hátára. A szeme pedig még egy ilyen régimódi festményen is igézőnek tűnt.
- Ő itt Lady Lilian Laurence-Scott az 1878-as évekbeli Skóciából. Ha meg akarod változtatni a jövőt, vissza kell menned és végezned kell vele.