Másnap lett volna a buli Treyjel, de June szólt, hogy holnap haza kell mennem, úgyhogy lefújtam. Helyette összepakolhatom a cuccaimat, ugyanis tudtam, több héten keresztül távol leszek. Mint családfő, én fogom vezényelni az újévi ceremóniákat… Szinte minden napra jut majd egy…

Ráadásul az egész rokonság ott lesz, az unokatesóktól a nagyapámig mindenki! Nem kerülhetem el a becsmérlő pillantásokat. A szomorú igazság az, hogy még mindig vannak köztük olyanok, akik nem tartanak méltónak arra, hogy családfő legyek. Főleg azt sérelmezik, hogy nem nyertem meg a sámán viadalt. Hogy is magyarázhatnám el nekik, hogy már nem akartam sámán kiráy lenni?…

Szóltam Miss Wongnak, hogy a következő két hétben valakinek helyettesítenie kell majd engem. Mire végeztem a csomagok ’csomagformájúvá’ alakításával, éjfél lett. Még öt óra és indul a magángépem a reptérről.

Egyszer, mikor éppen egy koreai tárgyalásra mentem, kiderült, hogy egy ostoba titkárnő miatt elkavarodtak a jegyeink, ezért kénytelen voltam a hétórás utat turistaosztályon tölteni, ráadásul én ültem középen… Mit akarnak ezzel elérni, könyörgök!? Még akkor sem tudtam volna kényelmesen ülni abban a székben, ha akkora lettem volna, mint Frodó, a hobbit… Az a szék egy emberiséggel szemben elkövetett nyilvános merénylettel is felért!!! Ráadásul még a karfámat is elfoglalták… Kedvem lett volna behúzni egyet a jól fésült utas kísérőnek…

Ennyit a rossz tapasztalatokról… Ki tudja? Talán lesz még rosszabb is. Gyorsan lezuhanyoztam, hogy alhassak még néhány órát indulás előtt. Ahogy gyanútlanul kisétáltam a fürdőszobából egy illetéktelen személyt pillantottam meg a nappali közepén…

- Mit keresel itt, te szerencsétlen!? Van róla fogalmad, hány óra van!? És különben is, honnan veszed a bátorságot, hogy csak úgy betoppanj!?

- Hello, haver, kösz a szívélyes fogadtatást. Shiho adott kulcsot a lakásodhoz. Nem vagyok túl jó formában…

- Az lehet, de miután elagyabugyáltalak, még egy olvadt hógolyónak is jobb formája lesz, mint neked!! De egyelőre azzal is megelégednék, ha végre abbahagynád a bámulásomat és bemehetnék felöltözni! – kiabáltam elvörösödve. Csak egy törölköző volt a derekam köré csavarva és ez kezdett egyre jobban zavarni… Trey tényleg elég savanyú képet vágott, pedig ez soha nem volt jellemző rá. Most halványan elmosolyodott.

- Hát persze, hogy megtenném, haver!

- Beszélj már! – csattantam fel dühösen, miközben a felsőm utolsó kapcsait csatoltam össze.

- Hát, haver… ezt nem lesz egyszerű elmagyarázni…

- Eddig is megértettelek valahogy, kásaagyú! Nyögd már ki!

- Hát…

- Hát nélkül!

- Mi van?

- Jaj, a francba, ne mondd azt, hogy ’hát’! Idegesítő és felesleges, akárcsak a…

- Haver…

- Pontosan!

- Szóhoz juthatok végre?

- Csak nem uralkodik el rajtad a pánik? – mosolyogtam gúnyosan.

- Azt állandóan érezem, mióta… mióta…

- Mitóta?…

- A bulin történt. Tök jól elvoltunk, aztán Shiho és May bejelentették, hogy… szeretik egymást.

- Persze, hiszen a legjobb barátnők, ha eddig nem esett volna le!

- Nem úgy, hanem… érted!?

- Hahaha! Ez jó vicc volt, Trey! Nem is tudtam, hogy ilyen beteges a humorérzéked…

- Nem vicc volt, haver… - morogta sötéten.

- Na, várj csak! May szakított veled, mert állítása szerint Shihot szereti?…

- Röviden és tömören - igen.

- Akkor hazudott, ez egészen biztos. A kérdés már csak az, hogy mi oka lehet rá…

- De hát miért tenne ilyet!? Nem hiszem, Ren…

- Na ide figyelj! Shiho egészen biztosan nem leszbikus, ezt tanúsíthatom! – mondtam és megint elvörösödtem. – Szerintem May sem az, bár Zeke után…

Megcsóváltam a fejem.

- De akkor miért állítanak ilyesmit? Hogy juthat egyáltalán az eszükbe…!?

- Nem tudom… de szerintem hamarosan választ kapunk a kérdésünkre. Talán hamarabb, mint szeretnénk – mondtam, miközben kinéztem az ablakon a lámpafényben fürdő utcára. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: mit keresel itt?

- Hát, tudod, az a helyzet, hogy eddig Maynél laktam és most kiadta az utamat…

- Ez egyáltalán nem lep meg! Csodálom, hogy eddig el tudott téged viselni…

- … szóval amíg új lakást nem találok, esetleg… - ekkor esett le, hogy hova akar kilyukadni…

- Felejtsd el!! Ha azt hiszed, mindent felforgathatsz a lakásomban, amíg nem vagyok itthon, akkor nagyon tévedsz!! - kiabáltam dühösen. - Inkább kiveszek neked egy hotelszobát… De ha megint engem fognak zaklatni az eltűnt törölközőik miatt, én…

- Köszi, Ren! Igazi barát vagy! – vigyorodott el Trey.

- Ez a legkevesebb… - mondtam egy lemondó sóhajjal kísérve.

- Ja és Shiho üzeni, hogy holnap elviszi a cuccait.

- Nekem már mindegy – legyintettem. – Engem nem fog itt találni. Hagyok neki üzenetet a hűtőn. Tele van a fogyókúrás italaival. Biztos nem hagyja itt őket…

Beleborzongtam az löttyök gondolatába is… Ekkor vettem észre, hogy Trey mohó arckifejezéssel a konyha felé veszi az irányt.

- Nem ajánlom, hogy megkóstold őket! Vicces lenne nézni, ahogy köpködsz, de nincs már időm feltakarítani utánad. Öt óra múlva már a gépemen ülök…

- De haver, éhen halok!! – nyögte Trey.

- Fogd vissza magad! Ahogy ismerlek, a bulin már úgyis benyomtál legalább öt pizzát…

- Csak kettőt és egyikből May is evett egy szeletet!

- Az éppen elég lesz mára… - mondtam mosolyogva. – És ha beleiszol a tejembe, megnézheted magad. Remek túlélő táborokat ismerek. Szívesen beíratlak az egyikbe a hotelszoba helyett…

- Haver, te kegyetlen vagy…

- Kösz. – kurtán biccentettem és besétáltam a szobámba. Holtfáradtan bezuhantam az ágyamba és pár perc múlva már aludtam is.

Másnap már a saját birtokunkon üdvözölhettem az özönlő rokonokat, köztük Junet. Nem kívánom részletezni a mindennapi ceremóniákat, mert annyi volt belőlük, hogy néhányra már nem is emlékszem… Csak néhány általános érvényű dolgot említek meg.

A kínai újév az Újhold első napjával kezdődik és tizenöt nappal később, teliholdkor fejeződik be. A tizenötödik napot Lampion Fesztiválnak(Sang Juan) hívják, naplemente után kezdődik az ünneplés, amikor meggyúlnak a szerte kiaggatott lampionok és az emberek felvonulnak az utcákon, a kezükben botra akasztott lampionokkal.

De előtte mind a tizennégy napnak megvan a maga neve és hagyománya. Szinte teljesen megszabják, hogy ez egyes napokon mit kell illetve lehet egyáltalán csinálni… hogy csak egy példát említsek, az ötödik nap neve pu wú. A napot az emberek otthonukban töltik, a Vagyon Istenét fogadják a házukban. Ilyenkor nem illik látogatóba menni, mert az rossz szerencsét jelentene mindkét félnek…

És ez a nap még a normálisabbak közé tartozik! Az utolsó mondjuk kifejezetten romantikus is lehetne, ha lenne valaki, akivel megoszthatnám. Márpedig az ki van zárva, hogy én valaha is megházasodjak! Ran és En bácsi ragaszkodnak a hagyományokhoz, nekem pedig eszem ágában sincs érdekházasságot kötni egy olyan lánnyal, akit még soha nem láttam! Inkább vállalom az üzletemberek nomád életmódját, vagyis egy szál öltönyben, nyakkendőben és aktatáskával utazgatok a világban… végülis ki lehet bírni.

A tizenhatodik napon azonban némileg megkönnyebbülve hagytam magam mögött az atyai házat. Ha minden jól megy, legközelebb jövő februárban fogok ilyen sokáig egyhuzamban itt tartózkodni.

*

Már megint hétfő van. Tegnap érkeztem Sanghajba, ahol első dolgom volt, hogy lehallgattam az üzenetrögzítőmet. Csak Trey 22 üzenetet hagyott!! Ez nem lehet igaz!! Már megint sikerült túlterhelnie az üzenetrögzítő memóriáját!!! Pedig a múltkor töröltem le az összes eddigi üzenetet! Mi van, ha valaki fontos ügyben keresett!?…

Ráadásul, ha jól vettem ki, sámántalálkozót akar szervezni. Meg akarja hívni az egész bandát, ide, Sanghajba, a világ egyik legdrágább és elegánsabb hotelébe, ráadásul az én nevemben és az én számlámra… nem mintha ez anyagi gondot jelentene, de mégis mit képzel magáról!? Minél előbb beszélnem kell vele! Holnap első dolgom lesz, miután lelocsoltam olajjal és elnyomtam rajta egy cigarettát… pedig nem is dohányzom!

Egy barátért bármit…

Szóval fáradtan sétáltam be a klubba, ahol nem csak Miss Wong várt rám.

- Ön Mr. Tao?

- Életnagyságban… - mondtam megvetően. Öt zsaru állt az előcsarnokban. Gyorsan felmértem a felszerelésüket. Mindegyiknek volt emberi élet kioltására alkalmas fegyvere. Elképzelni sem tudtam, mit akarhatnak, de elég nagy feltűnést keltettek a tagok körében.

- Remek. Feng Jiazhong hadnagy vagyok Pekingből, különleges osztály. Julia She eltűnésének az ügyében nyomozok – darálta, miközben felmutatta az igazolványát.

- Ez biztos félreértés lesz. Nem tudok róla, hogy eltűnt volna…

- Két hete nem jelentkezik a rokonainál és a szomszédai sem látták. Remélem nincs kifogása az ellen, hogy átkutassuk ezt az épületet. Tudomásunk szerint ugyanis utoljára itt látták…

- Hah! Milyen kifinomult információszerzési módszereik lehetnek! – horkantam fel.

- Mr. Tao, én mindent megtettem annak érdekében, hogy az ön beleegyezése nélkül ne történjen semmilyen, az esettel kapcsolatos intézkedés…

- Köszönöm, Miss Wong, de nincs okunk nemet mondani az urak kívánságára. Átkutathatják az épületet.

- Köszönjük az együttműködését, Mister…

- Egy feltétellel. Ha nem találnak semmit, többé be ne merjék tenni ide a lábukat! – mondtam, majd hanyagul megfordultam és elindultam az edzőterem felé. Még ma is nevetnem kell, ha eszembe jut annak a szánalmas nyomozónak a képe…

Ha azt hiszik, hogy csak úgy elronthatják a klub jóhírét, akkor nagyon tévednek. Miss Wong arról is tájékoztatta őket, hogy Juliát két hete nem látta, vagyis mióta én távol voltam.

Lehet, hogy engem gyanúsítanak az elrablásával? Micsoda nevetséges feltételezés! Igaz, hogy másnap elutaztam, de ez még nem ok arra, hogy… Na mindegy… A lényeg, hogy nincs bizonyítékuk, semmi, amit felhasználhatnának ellenem és nem is fognak találni. Ez csak véletlen egybeesés.

Egy kicsit aggódom a lányért. Vajon mi történhetett vele? Mi van, ha valami baja esett és segítségre lenne szüksége? A fenébe is! Miért izgatom magam egy olyan lány miatt, akit alig egy hete ismerek!? Hiszen ott van nekem Shiho, aki közel sem ennyire ostoba és álmodozó, mint ez a lány, ráadásul tökéletes alakja van. Mellesleg pedig egy igazi bombázó…

Igaz, Julia sem kövér, sőt ellenkezőleg: izmos, de vékony. Szikrázóan ibolyaszínű szemei vannak, rózsás ajkai és sötét haja… Vajon milyen érzés lehet csókolózni vele? Valami azt súgja, gyengéden csókol, ahogy szeretem…

De semmit sem változtat azon, hogy hajt a sikerért! Utálom az ilyen lányokat! Miért kell olyan fontoskodónak és kotnyelesnek lenniük!? Túl nagyra vannak magukkal! Leszállhatnának néha a földre! Épp ezért nincs is értelme próbálkoznom Juliánál, úgyis visszautasítana…

Az edzés valahogy más volt nélküle… Soha nem ismerném be, de hiányzott a lendülete… csak ne lenne annyira beképzelt!!

Éppen hazafelé tartottam, mikor csörgött a mobilom. Trey volt az és közölte, hogy előrehozta a bulit. Ma lesz az én lakásomon, mivel kitették a szűrét a hotelból. Végülis nem olyan nagy dolog… A francba!!! De hát mindenki ott lesz!! Tamara, Yoh, Anna, Faust, Elisa, Ryo, Jocó – a régi csapat, akiket két éve nem láttam!! Vajon ők is változtak? És milyen érzés lesz újra köztük lenni!? Ráadásul Trey két teljes hétre hívta meg őket. Hogy fogom én ezt kibírni?…

Idegesen léptem be az ajtón. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha az elmúlt két év nem is lett volna. Úgy rémlett, mintha nem is változott volna semmi… eltekintve attól, hogy Anna egy csecsemőt tartott a kezében, aki békésen aludt.

- Szia Ren! – köszönt Yoh szélesen mosolyogva.

- Csakhogy ideértél, haver! Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Trey, miközben megveregette a vállamat.

- Egyáltalán nem siettem, hűtött agyú! Csak, hogy tudd, elmondom, hogy a világon munka is van…

- Áh, szia Ren! – mondta June kedvesen integetve és egy kissé elpirult. Éppen Fausttal beszélgetett, a háta mögött pedig ott állt Lee Pailong.

Úgy tűnt, mindenkinek rengeteg mesélnivalója van, aminek őszintén örültem, így ugyanis nem kellett magamról beszélnem… Yoh és Anna büszkén mutogatta a kis Hanát, Ryo az új barátnőjét, egy bokáig érő, rózsaszín hajú lányt, Faust az új állásáról tartott beszámolót és az álmairól… Jocóról kiderült, hogy esténként egy híres klubban lép fel a vicceivel.

- Nem bírom elhinni, hogy valaki kíváncsi a poénjaidra! – fintorogtam.

- Márpedig így van, rengeteg a hálás néző! Mondjak egy viccet? Ez a legjobb…

- NE MERÉSZELJ VICCET MONDANI!! – kiáltottam teli torokból és az orrának szegeztem a guan daomat.

- Nyugi, Ren, csak vicc vol… ÁÁÁ!!

- Még egy ilyen próbálkozás és megnézheted magadat!

Az utóbbi két év alatt szinte teljesen megfeledkeztem arról, milyen érzés is barátok közt lenni… nem szívesen ismerem be, de örültem, hogy viszontláthatom őket. Minden őrültségükkel együtt kész voltam őket elviselni… ez alól talán csak Jocó viccei jelentettek kivételt…

Sajnos nem kerülhettem el egy hosszas monológot arról, amit csinálok…

- És veled mi újság, Ren? – vigyorgott Yoh.

- Mégis mire gondolsz? – kérdeztem vissza ingerülten.

- Hát… Trey azt mondta, dolgozol… érdekes lehet!

- Érdekesnek találod? Ez csakis azért lehet, mert még soha nem próbáltad! – mosolyogtam gúnyosan. - Próbálj meg naponta elutazni a világ legkülönbözőbb pontjaira, öltönyt és nyakkendőt viselni és a világ legbefolyásosabb embereivel tárgyalni hosszú órákon át! Nem hiszem, hogy viccesnek találnád… - jegyeztem meg sötéten.

- Áh, szerintem túldramatizálod, haver és különben is ott van neked a klub… - kacsintott rám Trey.

- Mintha olyan sokat tudnál róla, pedig még egyszer sem tetted be oda a lábadat!

- Ha ragaszkodsz hozzá…

- Dehogy, éppen ellenkezőleg! Örülök neki, legalább ott nyugtom van tőled!

Erre mindenki nevetésben tört ki…

- Tényleg! Hogyhogy May és Shiho nincs itt? – tette fel a jogos kérdést Tamara.

- Elég bonyolult erre a válasz… A lényeg, hogy May szakított Treyjel és hazudik nekünk. Szerintem meg akar minket védeni valamitől, de még nem értem, mi az…

- Hm. – bólintott komoran Yoh. Trey teljesen lelombozódott és vagy tíz percen keresztül egy értelmes választ sem lehetett kihúzni belőle…

- Tedd már túl magad azon a lányon, Trey! Nevetséges vagy…

- Te beszélsz!? Hónapokon keresztül szóba se álltál velünk, mert Pilicát gyászoltad! Tégy egy szívességet és ne oszd itt az észt! – szólt vissza a jégsámán. Normál esetben ilyenkor dühkitörést kaptam volna, de az állapotára tekintettel igyekeztem visszafogni magamat…

- Ez teljesen más! Pilica meghalt, Trey! Meggyilkolták! May viszont csak leváltott téged…

- Csakhogy az a gond, haver, hogy egy lányra cserélt…

- Azt hittem, már megbeszéltük, hogy ez nonszensz! Ha hiszel neki, tényleg hülye vagy! - ez a jelenet kezdett egyre kínosabbá válni, mert akaratlanul is minden részletet elmondtunk a döbbenten figyelő többi sámánnak… Végül Jocó törte meg a csendet.

- Elég szörnyen csókolhattál, ha szegény lánynak örökre elege lett a fiúkból…

- Hahaha! Nagyon vicces, mondhatom… - morogta Trey sötéten, mi pedig csak nevettünk. Kénytelen voltam elismerni, hogy Jocónak tényleg sokat fejlődött a humorérzéke. Jó is, hogy nevettünk, mert az elkövetkező napokban nem volt semmi vicces…

*

Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy Julia eltűnt. Mégis ki akarna neki ártani? Hiszen csak egy lány… igaz, hogy csinos és elszánt, de ez még nem ok arra… és még ötletem sincs hol keressem, hacsak…

- Jó reggelt, Miss Wong. – köszöntem türelmetlenül, miközben az ujjaimmal doboltam a pulton.

- Öhm… Tehetek önért valamit, uram?

- Nos ami azt illeti, igen. Mondjuk megadhatná Julia She lakcímét.

- Sajnálom, uram, de nem adhatok ki személyi adatokat…

- Az kár, ugyanis a nyomozók kérték a segítségemet. Azt mondták, Julia lakásán fognak várni rám, de sajnos elfelejtették megmondani a pontos címet. Ha segítene nekem, szólhatnák pár szót az ön érdekében… - mondtam ártatlan mosollyal, amivel sikerült zavarba hoznom Miss Wongot. Már a múltkor láttam, hogy meglehetősen hosszan szemezett az egyik fekete kalapos delikvenssel…

- Ebben az esetben itt van a cím. – mondta és a kezembe nyomott egy cetlit. Kurtán biccentettem és elégedetten távoztam a klubból.

Szerencsére nem kellett sokáig keresnem. Egy felhőkarcoló harminckettedik emeletén volt a lakása. Hűvös és elegáns volt a folyosó berendezése.

- Bason… - morogtam. – Nem vagyok biztos benne, hogy nem szaglászik-e még mindig itt valaki. Ellenőriznéd azt a lakást?

- Igenis, Ren mester!

Elgondolkodva álltam az ablaknál, mikor éreztem, hogy Bason visszatért.

- Nos?

- Nincs senki a lakásban, mester. Teljesen elhagyatottnak tűnik.

- Kösz, Bason.

Könnyen bejutottam az ajtón a guan daom segítségével, bár abból, ami megmaradt, senki nem mondta volna meg többé, hogy eredetileg ajtó volt… Átkutattam a lakást, gyanús jeleket keresve. Az eredmény semmi volt, vagy még annál is kevesebb. Kissé csalódott voltam, de nem adtam fel.

- Maradj a közelben, Bason! Ma itt töltjük az éjszakát.

- Biztos, hogy jó ötlet ez, mester? – kérdezte, de egy pillantással eloszlattam a kétségeit.

Az éjszaka közepén furcsa hangokat hallottam a fürdőszobából… Olyan, mintha valaki… sírna… Beléptem és meglehetősen bizarr jelenségnek lettem a szemtanúja. Könnyek potyogtak a zuhanytálcába, de nem állt fellettük senki.

- Akárki vagy, mutasd magad! – kiáltottam és előreszegeztem a guan daomat. A következő pillanatban egy halálra rémült lányszellem jelent meg előttem. Annyira meglepődtem, hogy szinte azonnal leeresztettem a fegyveremet.

- Hát te meg ki vagy és mit keresel itt?

- Én őrszellem vagyok. Bár lehet, hogy már csak voltam… - itt erőt vett rajta a zokogás.

- Mégis kinek az őrszelleme?

- Hát Juliáé…

- Hogy!? Az nem lehet! Hogyhogy sosem láttalak téged, pedig minden nap órákat töltöttem vele a whu shu klubban…

- Nem volt ínyemre, de Julia megparancsolta, hogy maradjak láthatatlan. Nagyon makacs lány… Az én nevem Jeanne D’Arc.

- Most nincs időnk ilyen formaságokra! – szitkozódtam mérgesen. – Mondd el, hol van!

- Elkapta őt a testvére és az életére tör. Messze vannak innen, majdnem 10 km-re nyugatra a várostól.

- Mutasd az utat! – kiáltottam és már a folyosón futva. A sok edzés a klubban meghozta a várt eredményt. Alig negyvenöt perc múlva elértük a folyó mocsaras partját, ahol Jeanne utoljára látta Juliát.

- És most hogyan tovább, mester?

- Nem tudom, Bason… - mondtam fogcsikorgatva. - Nem tűnhettek el! Az képtelenség…

- Hát ez meg mi…? – a döbbenettől kerekre nyíltak a szemeim. A semmi közepén voltunk és egyszer csak megláttam egy hatalmas kőoltárt. A tetején egy alak feküdt és mellette sok másik állt.

- Julia! – kiáltottam és oda akartam rohanni a hideg kövön eszméletlenül fekvő lányhoz, de Yoh lefogott. Anna is ott állt mellette. Szomorúság csillogott a szemükben.

- Mi folyik itt? – kérdeztem dühösen, miközben szemügyre vettem a Julia mellett álló alakot. Egy maximum 17 éves srác volt, szőke tincsei a szemébe lógtak és olyan zöld szemei voltak, mint a kígyóbőr… El sem tudtam hinni, hogy ő Julia testvére. Olyan volt, mintha maga halál lenne… az áradt minden hűvös mozdulatából és elhintett szavából…

- A She családot ősi idők óta egy szörnyű átok sújtja. A testvéreknek, vagy unokatestvéreknek meg kell küzdeniük egymással az életben maradásért. Amelyik fél győztesen kerül ki a harcból, lehetőséget kap a normális életre. Sajnos ez a leendő gyerekeire már nem vonatkozik…

- Így lesz a kígyóból sárkány… - mosolyogtam keserűen. Mindent megértettem… szóval erre célzott Julia. Kígyó kígyót eszik, hogy sárkány lehessen…

- Nem tehetnél valamit, Yoh? Muszáj végignéznünk ezt a harcot…?

- Attól tartok igen.

- De ki sújtotta őket ezzel az átokkal? Nem szenvedtek még eleget? – kérdeztem dühösen.

- A történet a feledés homályába veszett. Hatalmamban állna feloldozni az átkot, de amíg nem tudom, ki és miért okozta, nem tehetek semmit. Sajnálom. – mondta Yoh.

Időközben Julia magához tért és beküldte Jeannet a kardjába.

- Minek az ellenállás, hugica? Tedd le a fegyvert és ígérem a halálod gyors és fájdalommentes lesz. – mosolygott a szőke srác.

- Soha! – kiáltotta Julia és támadásba lendült. A fiú szellemkontrollja sötét volt, mint az éjszaka és egy dárdát használt médiumnak. Bosszantott, hogy tehetetlen vagyok… a kőoltárt, amin a harc folyt, vastag, kék energiagömb védte, mely valószínűleg az átok része volt. Se ki, se bejutni nem lehetett rajta.

Julia felkiáltott fájdalmában és végigvágódott a kövön. Összeszűkült szemekkel nézett fel gúnyosan mosolygó testvérére, miközben új szellemkontrollt hozott létre. Szavakra semmi szükség nem volt. Tudták, hogy a tét élet - vagy halál…

Julia felugrott és megpróbálta megrúgni a fiút, de ő kikerülte a lányt, akinek már csak arra maradt ideje, hogy hasra vetve magát kikerülje a közeledő lándzsahegyet. Elszántan ugrott ismét talpra, hogy kivédje a fiú következő rohamát. Kitért előle és a kardja hegyét a fiú köpenyének a szegélyébe szúrva sikerült elérnie, hogy elessen. Diadalittas mosoly suhant át az arcán, de nem vette észre, mire készül a fiú. Hirtelen megrántotta a köpenyét és kiszabadult, a kard pedig messzire csúszott.

- Ég veled, Julia! – mondta csúfondárosan. Úgy éreztem, a szívem kihagy egy dobbanást, mikor megláttam, hogy a dárda lesújt rá… Minden erejét összeszedve sikerült kitérnie a halált hozó penge útjából, csak a karján látszódott egy hosszú, vörös karcolás…

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, James!

Felkapta a kardját és ismét készen állt a harcra. Hiába volt magabiztos a hangja, sejtettem, hogy fogytán az ereje… a bátyjáé viszont még el sem érte a tetőfokát. Folyamatosan támadott és a vágásai túl gyorsak voltak ahhoz, hogy Julia mindet ki tudja védeni. Kénytelen volt eltűrni a kisebb vágásokat, hogy a nagyobbakat elháríthassa. A dárda hegye végigsimított az arcán is, halvány csíkot hagyva maga után. A haja kibomlott és lengett a szélben… A szemei gyönyörűen elszántak voltak.

Most heves ellentámadásba kezdett, látva, hogy a védekezés nem elég hatásos. De nem volt esélye. A kard túl rövid volt, mire elérhette volna Jamest, a dárda mindig közbeszólt. A fiú csak nevetett a Julia próbálkozásán. A lányon kezdtek erőt venni a sebek, amelyekkel eddig nem törődött. Az adrenalinszintje hirtelen leeshetett és emiatt többszörös erővel élte át újra a fájdalmakat.

A dárda hatalmas erővel sújtott le újra. Sikerült ugyan elhárítania a vágást, de térdre rogyott az erejétől, remegő kezéből pedig kiesett a kardja. Zihálva szedte a levegőt, az ájulás határán volt. Ki tudja, mit művelt vele James elmúlt 14 napban?…

- Kár volt ellenkezned… senki sem kerülheti a sorsát, Julia… - mondta a fiú kéjesen mosolyogva.

- Nekem… nem ez… a sorsom… - mondta a lány akadozva és dacosan nézett fel a bátyjára.

- Hahaha! Már késő van ahhoz, hogy megváltoztasd! Most már nincs más dolgod, mint meghalni! Bye-bye, Julie…

A lány még mindig a bátyja szemébe nézett és félelem nélkül várt, hogy a hideg acél a szívébe merüljön… Eszembe jutott Pilica… őt sem tudtam megmenteni, mert nem voltam elég erős… és most őt is elveszítem, pedig már rájöttem, hogy SZERETEM! Igen, hogy én milyen hülye vagyok, hogy erre eddig nem jöttem rá! Szeretem őt! Épen azért, mert más, mint a többi lány. Néha kicsit akaratos és makacs, de a maga módján kedves és elbűvölő is… Ezenkívül pedig egyszerűen gyönyörű. És ami még ennél is fontosabb, hogy szeretem…

Pilicát már elvesztettem… de nem fogom hagyni, hogy ő is meghaljon…

- NEEEEE! – kiáltottam és rohanni kezdtem feléjük. A kiáltásom ugyan kevés volt ahhoz, hogy meggátolja Jamest abban, hogy lesújtson, de meglepetésként érte. A dárda hegye nem Julia szívét szúrta keresztül, hanem a szegycsontja alatti pontba fúródott…

Már az energiagömbön belül álltam. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy miként lehetséges ez, felugrottam a hatalmas kőtömbre. A lány egész keblét elöntötte a forró, vörös vére. Óvatosan lefektettem és a háta alá tettem a köpenyemet, hogy ne a hideg kőnek érjen a háta.

- Nem lesz semmi baj. Most már biztonságban vagy. Túl fogod élni. Felépülsz és te leszel a következő világverseny győztese, ígérem… - mondtam mosolyogva, pedig nagyon aggódtam.

- Ne áltass, tudom, hogy meghalok! – nyögte a fájdalomtól eltorzult arccal. Ahogy szomorú violaszínű szemeit rám szegezte, olyan érzésem támadt, mintha a halál istennőjének szemei figyelnének.

- De előtte még el kell mondanom valamit… ezt a titkot nem viszem magammal a sírba… én… szeretlek, Ren Tao. – lehelte és halványan elmosolyodott. – Bocsáss meg, hogy eddig nem mertem elmondani…

- Én is szeretlek, Julia! – nem tudtam, mit teszek, csak hosszan megcsókoltam az ajkait… olyan gyengéd volt az érintésük, mint a rózsaszirmoknak… hihetetlenül édes és keserű is volt az a csók, mert tudtuk, hogy bár ez még csak az első – az utolsó is egyben…

- Nocsak, milyen megható… - mondta gúnyosan James, miközben felemelte a dárdáját. – Igazán nem akarlak titeket megzavarni, de Julienak már úgyis mindegy… állj félre, Ren és hagyd, hogy befejezzem, amit elkezdtem!

- Soha! Te tetted ezt a harcot személyes üggyé! Lehet, hogy legyőzted a kígyót, de te is csak az vagy! Érezd a sárkány dühét! – kiáltottam és a tripla médiummal rontottam rá. Elkerekedtek a szemei. Hatalmas, vakító fényű robbanás következett be. Elsöpörte az energiagömböt és mire újra ki tudtam nyitni a szememet, James már nem volt sehol.

Akkor és ott egyáltalán nem érdekelt, mi történt vele… újra Juliára fordítottam a figyelmemet és próbáltam kitapintani a pulzusát. De meg kellett állapítanom, hogy hiába keresem…

- Yoh, gyere! Szükségem van a furiyokudra! – kiáltottam. Nagyon sokat elhasználtam a sajátomból, mikor letámadtam Jamest és még szükségem lett volna rá, úgyhogy kénytelen voltam a segítségét kérni… Yoh átadta neki a furiyokuját, aztán aggódó arccal nyúltam ismét a csuklójához – és éreztem valamit! Szóval még nem adta fel… Harcolni fog, ahogy szokott… mert a harcot soha nem adhatjuk fel! Egy lány tanított erre, aki már nem él, de örökké emlékezni fogok rá.

- Köszönök mindent, Yoh… - mondtam halkan és felálltam, a karjaimban tartva a lányt. Yoht valószínűleg annyira megdöbbentettem ezzel az érzelgős megnyilvánulással, hogy meg sem bírt szólalni.

- Kérlek menj vissza a lakásomra és szólj a többieknek, hogy jól vagyok. June biztos aggódik. Nekem a kórházba kell sietnem, ha látni akar, ott megtalál.

- Mégis hogy akarsz eljutni oda, Ren? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

- Hát így! – mondtam és öntelt mosolyra húzódott a szám. Veszélyes és könnyelmű próbálkozás volt, mivel eddig soha nem sikerült, de ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy megmentsem a lányt, akit szeretek… Egy pillanat múlva elnyelt a világok közötti sötétség.

Úgy éreztem, mintha zuhannék, aztán megláttam egy fényes kaput és a következő pillanatban már Sanghaj egyik járdáján kötöttem ki. A hirtelen becsapódástól térdre rogytam, de szerencsére sikerült megtartanom Juliát. Jó nagy feltűnést keltettünk azzal, hogy elbukkantunk a semmiből, ráadásul Julia sebe még mindig vérzett. De éltünk és sikerült megérkeznünk a kívánt helyre! Ha ez nem volt tökéletesen teleportálás, akkor semmi…

Csak most vettem észre, hogy Julia didereg. Azon a mocsaras helyen, ahonnan jöttünk, valahogy sokkal melegebbnek tűnt a levegő, mint itt.

Pár perc múlva már a műtő előtt álltam és aggódva néztem arra az ajtóra, ahol eltűnt… Nem akartam elbízni magam, mert akkor még jobban fájt volna az elvesztése, de soha nem adtam fel a reményt…

- Elnézést, Mr. Tao… - szólított meg az egyik orvos, de annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy csak fél perc múlva vettem róla tudomást.

- El tudná mondani, hogy került ez a lány ilyen állapotba?

Pont ez hiányzott! Tudhattam volna, hogy előbb vagy utóbb megkérdezi… Utálok hazudni! Ráadásul béna is vagyok benne… de azt mégsem mondhatom el az igazságot, hogy egy családi átok miatt!?

- Természetesen… gázrobbanás történt az egyik házban, pár utcányira innen. Éppen arra jártam és hallottam, hogy a barátnőm – miket beszélek itt össze-vissza!? – Segítségért kiált. Odarohantam és elhoztam a kórházba… Csak ennyit tudok. Egy osztályba járunk, ez minden…

Már nem is járok suliba, de mindegy, úgyse hinne nekem, ha elmondanám az igazságot…

- Nem tudja, hol vannak a lány szülei? Minél előbb értesíteni kéne őket…

- Már elmúlt 18, tudtommal egyedül él – mondtam szemrebbenés nélkül.

- Értem. Köszönöm… - kurtán biccentett, de láttam a szemeiben, hogy nem hisz nekem. És bizonyára a nyomozók is meg lesznek lepve, ha értesülnek róla, hogy Julia She egy hónap után előkerült a semmiből… Azt hiszem, muszáj lesz beszélnem Annával. A legjobb lenne, ha megváltoztatnánk Julia személyazonosságát – csak így tudjuk elkerülni a rengeteg kérdést és a további nyomozást… Anna ért az ilyesmihez. Elég jó meggyőzésben, viszont cseppet sem humánus…

Órákig küzdöttek az életéért, de túlélte. Időközben Yohék is megérkeztek a kórházba. Anna szerencsére belátta, hogy ennyien nem férünk be egy egyszemélyes kórterembe, szóval hamarosan el is mentek.

Végre visszamehettem hozzá. A kórterem tényleg kicsi volt, csak egy ágy fért el benne és egy szék. A villany le volt kapcsolva, csak az utcai lámpák sárgás fénye szűrődött be, félhomályba vonva a helyiséget. Még így is jól kivehető volt, milyen sápadt az ágyon fekvő lány.

Sokáig virrasztottam mellette, mikor hirtelen, minden előzetes jel nélkül elfintorodott és megfordult. Megijesztett ez a váratlan reakció, de mivel percekig nem történt semmi, azt hittem vége és megnyugodtam. Ekkor újra megfordult és nem hagyta abba. A homlokára tettem a kezemet; égetett, mint a tűz, pedig az előbb már teljesen láztalan volt... Egyszerre csak résnyire kinyitotta a szemét és feltápászkodott az ágyon.

- Feküdj vissza, Julia… pihenned kell… - rebegtem elképedve, de olyan volt, mintha nem értené, amit mondok. Csak rázta a fejét és azt hajtogatta:

- Kés! Kés! Kés!

Valószínűleg arra a dárdára gondolt, ami megsebesítette. A szemeiben vad rémület ült. Fel akart állni, én pedig kénytelen voltam visszatartani őt. Nem adta fel, csak bosszankodott és még hevesebben próbált kitörni. Véletlenül hozzáértem a sebéhez, mire teste a pillanat tört része alatt összerándult a belé nyilalló hatalmas fájdalomtól. A lány újra elájult és visszazuhant a párnáira.

Csak a rémült zihálásom törte meg a szobában beálló csendet. Letöröltem a homlokomról az izzadságot. Nem tudtam elhinni, hogy ez valóság volt… vagy inkább nem akartam… Ez a jelenet többször megismétlődött az éjszaka folyamán. Volt, hogy egyenesen sikoltozva ébredt fel és képtelen voltam őt megnyugtatni… Szóltam az orvosoknak, de ők nem voltak ott… nem látták azt, amit én… az beszámolóm alapján azt mondták, hogy ezek egyszerű lázrohamok és majd elmúlnak…

El is múltak. Mert másnap kómába esett…

*

Hihetetlenül dühös voltam… nem Juliára és nem is az orvosokra… nem tudom, kire irányult az az elképzelhetetlen düh… Talán mindenkire. Talán az életre, vagy a sorsra…

Miért kellett ennek pont vele megtörténnie? Miért nem épült fel egyszerűen?

Tudtam, hogy nagyon kicsi az esély arra, hogy felébred. Mindig olyan békésnek látszott… olyan volt, mintha csak aludna, de soha nem ébredt fel… Egy percre sem voltam hajlandó elmenni mellőle, vagy lehunyni a szememet. Vakon bíztam benne, hogy hamarosan felébred, de már hét nap telt el és egyre csökkent ennek az esélye.

Eszembe jutott, hogy tombolt En bácsi a dühtől, mikor megtudta, hogy beleszerettem egy lányba, ráadásul ebből az elátkozott dinasztiából. Csak Junenak köszönhetem, hogy még élek.

- Pihenj le, Ren… Megnyugodhatsz, vigyázni fogunk Juliára… - mondta Yoh erőltetett könnyedséggel.

- Ezt te nem értheted, Yoh. Nem hagyom őt magára, amíg fel nem ébred és meg nem gyógyul…

- És ha ez soha nem következik be? Nem lehetsz ilyen makacs, Ren! Már nem csak Julia, hanem a te életed is veszélyben forog! Te hozod magad ilyen kétségbeejtő helyzetbe…

- Nem érdekel! Ha ő meghal, akkor én is! – kiabáltam dühösen. - Most pedig kifelé! Nem hallottátok!? Azt mondtam, kifelé!

Éreztem, hogy kezdek erőm határára érni. Julia ugyanolyan békésen aludt, mint eddig. Halottnak és élettelennek látszott a szépsége a szeme csillaga nélkül. Hosszú fekete haja olyan volt, mint egy gyászfátyol.

Most is égette őt belülről a láz, az arca színtelen volt a gyengeségtől. Szinte teljesen felőrölte már a szervezetét… Csak az járt a fejemben, hogy nem szabad hagynom, hogy ilyen méltatlanul haljon meg! Kell, hogy legyen megoldás!…

A tripla médium utóhatásaként rengeteg furiyoku gyülemlethetett fel bennem az utóbbi napokban, aminek a felhasználására eddig nem volt alkalmam. Ahogy óvatosan végigsimítottam a kezén, véletlenül átadtam neki egy kicsit, mert már nem volt erőm hozzá, hogy visszatartsam…

Váratlanul mintha megrándult volna az arcán egy vonás. Alig mertem hinni a szememnek, azt hittem, hogy csak hallucináltam, de nem… Tényleg megmozdult. Szóval ezt kell tennem… Tudtam, hogy ha minden furiyokumat átadom, az akár az életembe is kerülhet, de nem számított nekem többé... Csak az volt a fontos, hogy ő túlélje…

Szabadjára engedtem a furiyokut… még meg is könnyebbültem… ahogy eltávozott a testemből, minden elhomályosult és elnyelt a pokoli sötétség…

*

Lassan ébredtem fel és kinyitottam a szemeimet. Az ablakon betűzött a nap és elvakított. Annyira a fájt a fejem, hogy alig bírtam megmozdítani. Mintha hangokat hallottam volna, amiktől éles fájdalom nyilallt a homlokomba…

- Nézzétek, felébredt!

- Tényleg! Jobban vagy már, haver?

- Jaj, ne… - nyöszörögtem halkan.

- Félrebeszél… hahó, én vagyok, a legjobb haverod!

Sikerült legyőznöm a fejemben tomboló fájdalmat és szemügyre vehettem a körülöttem állókat. Ott volt Yoh és az egész banda, Julia pedig az ágyán ült és újra csillogtak a szemei. Éppen nevetett és ettől még gyönyörűbb volt.

- Csakhogy felébredtél! Képzeld, tegnapelőtt magamhoz tértem és már kutya bajom! Az orvosok nem akarták elhinni, úgyhogy holnapig még benn kell maradnom, de ha minden rendben lesz, akkor haza is mehetek! – az arca csak úgy ragyogott.

- Két napig aludtam ezen a kényelmetlen széken!? – háborogtam. – Nem csodálkoznék rajta, ha megnyomorodtam volna! De ha ez bekövetkezik, csakis titeket foglak miatta okolni, remélem, megértettétek! – kiáltottam fenyegetően, ők pedig nevettek.

Határtalanul boldog voltam most, hogy Julia ismét a régi volt. Sokat beszélgettünk, így a hátralévő egy nap hihetetlenül gyorsan elszállt és Juliának haza kellett mennie…

- Azt hiszem, jobb lesz, ha hozzám költözöl, legalább az elkövetkező pár hétre.

- Tessék? – kérdezte nagyszemeket meresztve.

- Öhm… úgy értem… - köhécseltem zavartan és az arcom lángvörösre gyúlt. – Még csak nemrég épültél fel, Faust pedig szintén nálunk lakik, tehát, ha bármi gond lenne…

- Óh, értem. – mosolyodott el. – De csak akkor, ha a többieknek sincs ellene kifogása…

- Természetesen nincs. – mosolygott Faust, akit újabban ritkán láttam együtt Elisával. Nem kérdeztem meg tőle a szellemlány eltűnésének okát, mert ez véleményem szerint elég tapintatlan kérdés lett volna. Hamarosan azonban szembe kellett néznem vele…

*