Ren Tao

Első rész

Két év telt el azóta, hogy véget ért a sámán viadal. Trey eleinte azt hitte, hogy ezután semmi dolga nem lesz, egész nap henyélni fog, ahogy azt szerény véleménye szerint megérdemli… De ki kellett őt ábrándítanom. Elég barátságtalanul. Attól, hogy a családom nagyon gazdag, nem fogom megengedni Treynek, hogy az én pénzemből valósítsa meg az a kicsapongó életet, amire áhítozik!! Ha már tanulni nem képes, legalább dolgozhatna valamit! Vagy túl sokat kérek?!

June nővéremnek volt néhány érdekes arra irányuló próbálkozása, hogy megszerettesse velem Mayt(mióta visszatértünk Kínába már mindenki csak így szólítja őt…). Én elismerem, hogy a Hua dinasztia szintén nagyon jóhírű és bofolyásos, de megígértem Pilicának, hogy soha nem fogok mást szeretni csak őt. Mi mással szeghetném meg durvábban az ígéretemet, mint hogy megházasodok?!…

Lehet, hogy a házasság alapvetően nem a két fél egymás iránt táplált érzelmeiről szól(nálunk, Kínában legalábbis…), de elhatároztam, hogy nem nősülök meg soha. Kinek hiányzik az, hogy összeláncolják egy nővel, aki azután megpróbálja majd felélni az egész vagyonát?! Ennyi erővel Treyt is feleségül vehetném, ugyanis jóirányban halad affelé, hogy az összes kölcsönadott pénzemet elverje…

Azt hittem, May okosabb lesz Treynél és segít majd neki leszállni a földre. Természetesen nem így történt, úgyhogy kettesben járnak koncertekre, hajnalig tartó bulikra és egyéb szórakoztató baromságokra… A végén kénytelen leszek belátni, hogy összeillenek.

Számomra csak egy dolog volt nyilvánvaló, mikor visszatértem a hazámba; hogy nem akarom abbahagyni a harcot. Gyermekkoromtól kezdve harcosnak neveltek. Az őseim is mind harcosok voltak. A vér nem válik vízzé… szóval 16 évesen indultam a wu shu világversenyen és megnyertem, anélkül, hogy furiyokut használtam volna. Ezzel elég nagy hírnévre tettem szert, ami nekem egyáltalán nem hiányzott, viszont elősegítette a munkámat, vagyis a kapcsolatépítést… Ebben sosem voltam jó… Akartam indulni az olimpián is, de a szabályok szerint erre még várnom kell, míg betöltöm a 18. életévemet, satöbbi, satöbbi…

Nagy bosszúságomra Yoh betiltotta a sámán harcokat, bár ezt afféle “szociális” intézkedésként is fel lehet fogni… Szóval be kellett érnem a fizikai harccal. Sok dologra megtanított. Többek közt arra, hogy nem csak a furiyoku mennyiségén múlik a harc kimenetele, hanem a taktika, a kitartás és a hidegvér is nagyon fontos… vicces, hogy pont én mondom ezt, mikor még Trey idióta beszólásain is képes vagyok felhúzni magamat… De a harcban már más vagyok. Kezdetnek ennyi is elég.

Nyitottam egy wu shu klubbot, ami elég szép népszerűségre tett szert Sanghajban. Bár ezen tulajdonképpen nincs mit furcsállni, hiszen mégiscsak a jelenlegi wu shu világbajnok alapította… Azt hittem, ha majd visszatérek Kínába, elvonultan fogok élni. De pár hónap alatt rájöttem, hogy jótékony hatással van rám az a nyüzsgés, amit először Tokioban tapasztaltam, még a sámán viadal ideje alatt. Mondjuk ki: így kevesebb időm maradt az önsajnálatra…

Sanghajt nem véletlenül nevezik a Kelet Gyöngyszemének. Ez az elnevezés egyrészt utal a sanghajiak büszkeségére, másrészt pedig a híres Keleti Gyöngy Televíziótoronyra(csak én találom ezt az elnevezést nevetségesnek?!…). Ez a világ harmadik legmagasabb épülete. Éjszakánként vitathatatlanul különleges látványt nyújt, ilyenkor ugyanis kivilágítják és már messziről látható. Ha viszont valaki nem tudja, mivel áll szemben, könnyen azt hiheti, hogy űrlények szállták meg a várost, csak nem találtak alacsonyabban parkolóhelyet… Tök úgy néz ki, mint az űrlények által kifejlesztett emberek megsemmisítésére használt gépezet a Világok harcában… Persze én nem nézek ilyen borzasztó horror-akciófimeket, Tom Cruise-zal a főszerepben!! Csak a reklámját láttam… egy plakáton… Figyelmeztetés: ezen állításom mindenkor vita felett áll…

Gyakran gondolok Pilicára, de már nem tudok sírni, se szomorkodni. Ugyanakkor elengedni sem tudom őt… Bárcsak elmondhatnám, hogy a halála gyors és fájdalommentes volt, de ez nem igaz… Gyűlölöm érte Maresukét. Mégis úgy érezem, az én hibám is, hogy Pilica meghalt… olyan szörnyű előérzetem volt… miért nem tartottam őt vissza, mikor bejelentette, hogy elmegy?! Miért nem voltam gyorsabb, mikor a keresésére indultam?! Annyi miért…

*

Amit az imént leírtam, egyike a legféltettebb emlékeimnek. Gyakran idéztem fel azt az éjszakát, mikor Pilica hajfonata került a kezembe. Csak szótlanul néztem magam elé és az események úgy peregtek le a szemeim előtt, mintha egy filmet néznék… de ennek a vége nem happy end volt. Mit is mondott Pilica? “A történetek soha nem érnek véget, amíg élünk. Ha úgy is érezzük néha, hogy itt a befejezés, mindig jön egy siker, vagy tragédia, ami tovább pergeti az eseményeket, amíg csak élünk.” Ez így is van. Azt hittem, hogy a szörnyű és kegyetlen gyermekkorom után végre magam mögött hagyhatom mindezt… a zsarnokságot, a bosszút, a gyilkolást… Hogy elveszem Pilicát feleségül és magamban már elképzeltem az önéletrajzomat, melynek a végén azt állt volna: “ és boldogan élt, amíg meg nem halt…”

Boldog befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sem létezik. Ez különbözteti meg a filmet a valóságtól és ez lehetne az én mottóm is…

*

Már megint január van. Betöltöttem a 17.(!) életévemet… elképesztő, milyen gyorsan telik az idő… Ráadásul ma éppen 17.-e van. Két éve temettem el Pilicát… mi is történt azóta?… Nagyjából semmi. Semmi olyan, ami bármit is jelentett volna a számomra.

Trey hívott, hogy menjek el vele és Mayjel egy bárba, mert egy szakadt rock banda játszik szombaton. Ez kétségbeejtő… Mintha nem lenne ennél száz jobb dolgom?! Bár nincs is(olyan, amit ne mellőznék szívesen)… De ez még nem ok arra, hogy az ő szintjükre süllyedjek!! Áhh… pokolba a kötelességeimmel! Egy kis kikapcsolódás nekem is jár. Szólok Treynek, hogy számíthat rám… de ha megint megpróbál a nyakamba varrni egy szőke kiscsajt, nem állok jót magamért!!!

Megható, hogy Trey megpróbálja velem elfeledtetni Pilicát azzal, hogy más lányokkal ismertet össze engem, de ez nem megoldás… Neki sem lehetett könnyű feldolgozni a tragédiát.

Trey eddigi legrosszabb kísérlete az agglegénységem felszámolására vitathatatlanul az volt, mikor rám uszított egy lányt, akiről mellékesen kiderült, hogy feminista és a kínai hadseregben szolgál… kis híján kinyírt, mert nem kértem fel táncolni!!! Gondolom, így már érthető, hogy miért aggódok…

Reggel fáradtan és elgyötörten séltáltam be a klubba. Az idő hideg és száraz volt, úgyhogy felvettem a köpenyemet és a sárga sálamat is. Odakint 5-6 fok körüli lehetett a hőmérséklet. Utáltam az ilyen időjárást… A hatalmas, zöldes színű Huangpu folyó bal oldalán haladtam egy mindig zsúfolt sétáló utcán, miközben a Bund(szószerinti jelentése agyagos vízpart, mellesleg Sanghaj egyik szimbóluma) felé vettem az irányt. Itt minden építészeti stílus megtalálható és ezt nem viccnek szánom! Láthatunk itt Big Ben-szerű óratornyot, chicagoi neo-klasszicizmust, francia gótikát, barokkot, Art Decot… amit csak akarunk! A klub épülete mellesleg Hundertwasser stílusában épült, szóval finoman szólva gicces volt. June nővérem vette meg és nem volt szívem őt visszautasítani… A ferde padlók és több méter magas fák eleinte zavartak, nem beszélve a sok arany cikornyáról, de mostanra már hozzászoktam… Kívülről nagy neon felirat hiredette: Whu Shu Club és egy hatalmas jing-jang jel, a felhajtás kedvéért… Lassan valóságos turistalátványossággá nőtte ki magát ez a hely!

Nem én voltam az egyetlen mester a klubban, de szerettem minden nap korábban bejönni, ilyenkor ugyanis volt időm némi gyakorlásra a guan daommal.

A rokonaim persze nem helyeselték, hogy létrehoztam ezt a helyet. Az volt a véleményük, hogy többet kéne foglalkoznom a család “ügyeivel”… Szerencsére June megvédett, úgyhogy(egyelőre) csak a diplomáciai dolgok kis részét kell egyedül kezelnem, a többit En bácsi és az édesanyám, Ran intézi. Kimondhatatlanul hálás vagyok ezért a nővéremnek, bár ezt sose ismerném el előtte… Ki nem állhatom az unalmas, csupán érdekből megtartott vacsorákat és találkozókat… Mindenki mosolyog és figyelmet színlel, holott a legcsekélyebb mértékben sem érdekli őket az, amit a másik mond…

Hogy az észrevételemet szemléltessem, azt programoztam be üzenetrögzítő szövegnek a saját lakásom vezetékes telefonján, hogy:

“Milyen hangot ad egy tenyér, ha csattan? Mekkora súlya van egyetlen homokszemnek? A válasz: elenyésző, akárcsak az én érdeklődésem az iránt, amit mondani akarsz. Fogd hát rövidre!”

Sajnos azonban még June tetszését sem nyertem el vele, úgyhogy le kellett cserélnem valami kevésbé őszintére… Kit akarok én átverni?!

Az isten szerelmére, hogy várhatják el tőlem, hogy ilyesmivel foglalkozzak?! Engem harcosnak képeztek, nem nagykövetnek!…

Inkább harcoltam volna egy életen kersztül a guan daoval a sámán viadalon, hogy dicsőséget és hatalmat szerezzek a családomnak, mert erre képtelen vagyok! Megváltoztam… vagyis: lassan, de biztosan érzem, hogy változom. Nem vagyok többé olyan, mint kamaszkoromban. Pilicára mostanában úgy tekintek, mint egy tévedésre…

Soha nem kellett volna őt szeretnem! Túl hirtelen volt az az egész… Fiatalok voltunk és bolondok. Külnben is, szerelem nem létezik. A házasság idejétmúlt és ósdi dolog. Örülnöm kéne, hogy szingli vagyok… ugyanakkor nem tudom kiverni Pilicát a fejemből. De ez tulajdonképpen nem is baj. Legalább nem fogok még egyszer meggondolatlanul fejest ugrani egy kapcsolatba.

Ideje, hogy ejtsek pár szót a sport wu shuról: két ága van, a sanda(puszta kezes harc) és a formagyakorlatok, amiknek legalább 1 perc 20 másodperc hosszúaknak kell lenniük és rengeteg kötelező elemet tartalmazniuk. Utóbbi az olimpiai sportágak közé tartozik. Világversenyeket kétévente rendeznek, itt mindkét ágát ismerni kell a sportnak, ha indulni akar az ember… A formagyakorlatokban fegyvereket is lehet használni. Én természetesen a guan daot választottam, ami meg is hozta számomra a győzelmet.

Már gyerekként ezt gyakoroltam, úgyhogy nem esett nehezemre feleleveníteni a technikákat. Párat tovább is fejlesztettem. Ez volt számomra a kikapcsolódás, mikor éppen nem valami fontos, hivatalos konferencián vagy hasonlón voltam. Eleinte voltak, akik nem vettek komolyan, de hamar jobb belátásra tértek, miután bizonyítottam a határozottságomat…

Egyszóval mindig vagy öltönyt, vagy edzőruhát viseltem.

Külsőleg nem sokat változtam az elmúlt két év alatt. Magasabb lettem és hosszabb lett a hajam, de egyébként semmi nem változott.

Szóval miután meggyőződtem róla, hogy az egyik recepciós hölgyön kívül senki más nem tartózkodik az épületben, magamra zártam az első terem ajtaját és gyakoroltam Basonnal. Gyakran eltűnődtem rajta, mi lett volna, ha én nyerem a sámán viadalt, de már nem izgat különösebben. Még ez a kevés felelősség, ami jelenleg a vállaimon nyugszik is aggaszt, mi lenne, ha az egész világ sorsát bíznák rám?! Már megértettem, hogy nem csupán a parancsolgatásról szól ez az egész… Azt hiszem, örülhetek, hogy Yoh lett a Sámán Király és megkímélt attól a sok döntéstől… Aligha bírtam volna sokáig…

Lehet, hogy értelmetlennek tűnt fejleszteni a sámán képességeimet, mikor nem fenyeget semmilyen veszély, de nem tudhattam, mit hoz a jövő és fel akartam készülni rá, bármi legyen is az. Sejtettem, hogy ami most jön, nem fog különbözni az eddigiektől… hogy valamilyen előre nem látható vérengzés fog következni… de ezt még magamnak sem ismertem el szívesen…

Azt gyakoroltam, hogy milyen hosszú ideig vagyok képes fenntartani a tripla médiumot. Eddig még soha nem sikerült 15 perc fölé mennem. Főleg ez volt az, ami aggasztott… nem várhattam el az ellenfelemtől, hogy engedje magát gyorsan kinyírni! Milyen kegyetlen is ez a világ… A lényeg, hogy nekem kell fejlődnöm. Ma már tizenhat percnél tartottam, mikor mikor megtört a szellemkontrollom. Nem túl nagy fejlődés. Vajon min kéne változtatnom? Amíg erre a kérdésre nem találok választ, akár fel is hagyhatok önmagam kínzásával… arról majd gondoskodnak azok a fontos emberek, akikkel délután egy elegáns hotelben kell találkoznom. Csakhogy amit én magamnak 16 perc alatt elintézek, ahhoz nekik majd’ három órára van szükségük, ami alatt hangverseny, tíz fogásos ínyenc vacsora és ki tudja még, mi minden lesz…

Ha June megtudná, hogy szombatonként bárokba járok!… Nem tennék fel rá egy jüant(kínai pénznem), hogy megérem a másnapot. Valószínűleg azonnal kinyíratna Pai Longgal… áhh, nincs nekem akkora szerencsém. Előtte holtbiztos, hogy megkínoztatna és már megint a témánál vagyok…

Mikor többé kevésbé magamhoz tértem és összeszedtem magam, kisétáltam a teremből és a bejárat felé vettem az utamat.

- Mr. Tao! Miss June kereste önt telefonon. Legkésőbb délutánig vissazhívást kér.

- Köszönöm, Miss Wong. Nem felejtem el… - bólintottam. Vajon mit akarhat June? Ha még egy vacsorát vagy bármi ilyesmit készül beiktatni az esti programomba, én kiakadok… de persze az is lehet, hogy bombariadó volt a hotelben, vagy esetleg megmérgeztek valakit… a lényeg, hogy el kell halasztani az esti konferenciát! Áhh… minek is áltatom magamat? Még egy atomrobbanás sem menthetne meg attól, hogy este hétkor ott kelljen feszítenem öltönyben és nyakkendőben…

És ekkor valaki belépett az ajtón. Egy 15 éves lány volt az. Hosszú, fekete haja volt, amit kibontva hordott, eltekintve néhány vékony fonattól. A szemei az ametisztnál is fényesebben ragyogtak… Ahogy megláttam, tudtam, hogy hatalmas kavarodást fog okozni az életemben…

- Jó reggelt! Az egyik wu shu tanfolyamukra szeretnék jelentkezni! Van heti hét alkalommal ismétlődő? – kérdezte izgatottan és rózsás pír jelent meg az arccsontjánál.

- Természetesen, kisasszony. A délelőtt vagy a…?

- Biztos, hogy nem inkább balettezni szeretnél, kislány? – kérdeztem gúnyos mosolyra húzva a számat.

- Hé, ezt azonnal vond vissza! – kiáltott rám dühösen, amitől még aranyosabban nézett ki… nehezemre esett figyelni arra, amit mond. – Nem vagyok kezdő ebben a sportban és ha nem vonod vissaz, amit mondtál…

- Akkor mi lesz? Kihívsz párbajra?… - kérdeztem és nem bírtam megállni, hogy meg ne ejtsek egy gonosz kacajt.

- Te akartad… - mondta és elkezdte lepakolni a pultra a karkötőit.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan – néztem rá hitetlenkedve – , hiszen a laoshik még nincsenek itt…

- Nem érdekel! Csak van itt egy szabad terem! Ugye, kisasszony? – nézett a recepciós hölgyre, mire én hevesen bólogattam neki. Kissé meg volt ugyan zavarodva, de kijelentette, hogy rengeteg szabad terem van. A lány erre felkapta a táskáját(lila volt, akár a szeme) és bement abba terembe, ahol nemrég még én gyakoroltam.

- A szabályok? – kérdezte, miközben a sarokba dobta a cipőit.

- Azok meg mire valók? – mosolyogtam cinikusan. – Adok neked egy kis előnyt. Használhatsz fegyvert, amelyiket csak akarod. Én viszont fegyver nélkül harcolok. Megfelel ez így, vagy adjak további engedményeket?

- Te megőrültél?! Így még a testi épségedet sem garantálhatom…

- Nem is kértem – visszakoztam.

- Rendben. Ez esetben ezt választom! – kiáltotta és előrelendítette az egyik guan daot. Már azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán fel bírja emelni. Ez ugyanis az én saját guan daom volt, amit edzés után a falnak támasztva felejtettem. A súlya megközelítőleg 7 és fél kiló. Mégis olyan könnyedén mozgatta, mintha papírból lenne…

- Készen állsz?

- Ezt a mondatot én nem ismerem! – kiáltottam és kezdetét vette a küzdelem. Hamar rájöttem, hogy alábecsültem az ellenfelemet. Olyan szenvedélyesen támadott, hogy néhányszor csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy megúsztam vágás nélkül… Rájöttem, hogy ezt az állapotot nem tarthatom sokáig. Ha sikerülne kivernem a kezéből a guan daomat…

- Csak ennyit tudsz? – tártam szét a karjaimat kihívóan, amivel sikerült még jobban feldühítenem őt. Hatalmasat vágott, de elvétette. Csak erre vártam. Elkaptam a guan dao nyelét pár centire a két ágú pengétől és tiszta erőből megcsavartam. A lány felszisszent és a kezéhez kapott, a guan dao pedig a földre esett. Ahogy koppant, belerúgtam és a terem másik végében állt meg.

- Jól vagy? – néztem rá egy kissé aggódva. Már attól féltem, hogy sikerült eltörnöm a csuklóját, de ekkor teljesen váratlanul vállon ütött. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ a karomba nyilalló éles fájdalomtól. Újra támadott, ezúttal egy rúgást akart bevinni. Hirtelen ötlettől vezérelve leguggoltam és elgáncsoltam őt. Olyannyira sikerült, hogy vízszintesen megfordult a levegőben. Szerencsére, mielőtt földet érhetett volna, elkaptam. Felálltam, de nem tettem őt le. Percekig csak zihálni tudtunk és mélyen egymás szemébe néztünk… Nagyon vonzott, amit a szemeiben láttam…

Hát ezt már tényleg nem értem! Hogy vagyok képes ilyeneket írni, mint “vonzó”?! Hiszen ő is csak egy lány és különben sem hiszem, hogy pont velem akarna randizni… nem mintha én akarnék vele… a francba!!!

- Letennél? – szólalt meg halkan és most először kedvesen.

- Hogyne… bocsánat! – szabadkoztam.

- Mit is mondtál, mióta jársz ide?

A fenébe! Miért kell ilyeneket kérdeznie?! Most kénytelen leszek neki elmondani, hogy hazudtam…

- Ha jól emlékszem, még nem mondtam ezzel kapcsolatban semmit… ugyanis én alapítottam ezt a klubot. A nevem Tao Ren.

- Hahaha! Ez jó vicc volt!! – mondta és a hasát fogta a nevetéstől.

- Most meg min nevetsz?! Igazat mondok! – csattantam fel. Egy pillanatig kételkedve nézett rám, aztán legyintett.

- Ugyan! Te nem lehetsz Tao Ren! Annyira azért nem harcolsz jól… De ügyes próbálkozás volt, elismerem! Akkor megmondod az igazi nevedet?

- Kösz! Szóval nem vagyok méltó a saját nevemre. Nos, ez tényleg hasznos info… találkozunk a tanfolyamon. Remélem jobb tanítvány leszel, mint ellenfél… - azzal bosszúsan hátat fordítottam neki és kisétáltam a szobából.

Egész nap nem bírtam koncentrálni… csak ő járt a fejemben, a balettcipőivel, a táskájával, a lila szemeivel és a hosszú, fonatokkal tarkított fekete hajával… Fekete ruhákat viselt. Hihetetlen, mennyire jól állt neki az a szín. Egyáltalán nem tűnt benne lelketlennek. Mintha a fekete szín életre kelne rajta és beszélne… suttogná a titkait egy olyan nyelven, amit csak az érthet meg, aki mindenét feláldozná érte…

Úgy harcolt, mint egy macska. Igen, csak az lehet. Egy hajlékony, karcsú fekete macska. Csak remélhetem, hogy nem hoz balszerencsét, mert képtelen vagyok neki ellenállni…

*

- Halló? Te vagy az, Ren? Nem hívtál fel délelőtt. Talán Miss Wong elfelejtette átadni az üzenetemet?

- Jaj, tényleg, ne haragudj, June! Teljesen megfeledkeztem miatta róla…

- Kiről beszélsz, Ren?…

- Áhh, mindegy! – bosszankodtam. – Még egyszer elnézését. Remélem, nem volt fontos.

- Tulajdonképpen nem… csak szólni akartam, hogy May barátnője, Shiho ma érkezik… tudod, hogy Treynek nem túl nagy az albérlete… úgyhogy felajánlottam neki, hogy lakhat nálad… persze, csak amíg saját lakást nem talál.

- TREYNEK?!

- Dehogy! Shihonak! Nem figyelsz? Remélem nincs kifogásod ellene, bár most már úgyis mindegy… elvileg egy órával ezelőtt kellett megérkeznie a lakásodra.

- Miért nem hívod fel? – kérdeztem sokatmondóan.

- Nem akarom őt zavarni a pihenésben. Egy repülőút eléggé meg tudja viselni az embert és Shiho különben is érzékeny rá…

- Honnan vannak ilyen pontos értesüléseid, nővérkém?

- Maytől. Szóval a saját érdekedben ajánlom, hogy legyél hozzá kedves! Minden jót, Ren! – mondta meglepő határozottsággal és letette a kagylót.

Pont ez hiányzott nekem, hogy egy fárasztó konferencia után még a saját lakásomban se lehessen nyugtom! Imádom, mikor a hívatlan vendégek csak úgy betoppannak… Hát Junenak már semmi sem szent!?

Na jó, elismerem, lehet, hogy kissé túldramatizáltam a helyzetet. Mikor hazaértem, Shiho összegömbölyödve aludt a kanapén. Kissé ugyan sápadt volt az arca, de látszott, hogy kutya baja. Hihetetlen, hogy mennyire megválozott… lélegzetelállítóan vékony volt és ami azt illeti, talán magasabb is nálam… egy szupermodellre emlékeztetett. Minden egybevágott, a hosszú, hullámos, szőke haj, az égszínkék szemekről nem is beszélve...

Mégsem bírtam kiverni a fejemből azt a lányt a klubból… még a nevét sem kérdeztem meg! Hogy lehetek ilyen hülye?! Mi van, ha sikerült elvennem a kedvét az egésztől és többet vissza se jön? Vagy ha még mindig nem hisz nekem?… Nos, akkor kénytelen leszek őt kiábrándítani. Egyébként nem értem, miért akarhat egy ilyen csinos lány efféle sportot űzni…

*

Lezuhanyoztam, aztán megálltam a tükör előtt és alaposan szemügyre vettem a tükörképemet. Valami megváltozott rajtam… és most nem a magasságomra, vagy a hajamra gondolok! Más lettem, de nem tudom, miért…

Ahogy elgondolkodva meredtem a semmibe, egyszercsak megláttam Pilicát – a tükörben! Percekig nem tudtam szólni a döbbenettől…

- Pilica! – kiáltottam hirtelen és a tükörhöz nyúltam. Nagyon szomorúnak látszott… aztán az arca halványulni kezdett.

- Ne menj el, kérlek! Mondj valamit…! Várj! – kiáltottam kétségbe esve, de eltűnt, ugyanolyan hirtelen, ahogy felbukkant és még abban sem lehettem biztos, hogy nem csak hallucunáltam-e ezt a képet… Fárasztó napom volt, de akkor is… Olyan valóságosnak tűnt… Még mindig a tükörnek volt támasztva a kezem, mikro Shiho belépett a szobámba.

- Kihez beszéltél, Ren? - kérdezte halkan.

- Hogy?… Csak Junenal beszéltem telefonon…

- Aha. – mondta minden meggyőződés nélkül. – Nem úgy volt, hogy ma éjjel utazik egy híres rendezvényre, Osakába, úgyhogy nem lesz elérhető?

A francba, ez teljesen kiment a fejemből!!

- Kétségbe vonod a szavamat?! Junenal beszéltem és kész! Különben is, semmi közöd a dolgaimhoz! Most pedig kifelé! – kiabáltam nyersen. Az ijedségtől elkerekedett szemekkel iszkolt ki és becsukta az ajtót. Magamra maradtam a kétségeimmel és a fájdalmammal…

- Tanítványok, ő itt Julia She, akinek feltett szándéka, hogy megnyerje a whu shu világversenyt. – mondtam kételkedő hangsúlyjal, miközben széles mosolyra húztam a szám. – Mától ebbe a csoportba fog járni. Fogadjátok szeretettel.

Julia teljesen elvörösödött, ami jól illett a bíbor topjának a színéhez, amihez bő, fekete nadrágot viselt. A haját lófarokba fogta, de így is jól látszottak benne a fonott tincsek.

- Rendben, kezdjétek el a gyakorlást! Lássuk csak… - mondtam még mindig mosolyogva. – Mindenkinek 100 fekvőtámasz, 200 lebegő ülés és 500 guggolás, bemelegítésnek. Julia mindegyiknek a kétszeresét csinálja.

- Tessék…? - nézett rám a lány hitetlenkedve.

- Jól hallottad! Aki világbajnok akar lenni, annak jóval keményebben kell edzenie! Ha pedig meggondolnád magad, felvilágosítalak, hogy ez itt se nem balettintézet, se nem óvoda! És ha nem készülsz el a többiekkel egyszerre, ne kerülj többé a szemem elé!

Hátat fordítottam neki, de még sokáig láttam magam előtt, ahogy ott áll megalázva, kétségek között… hidegen hagyott az egész.

Sajnos időben elkészült a feladatokkal és az óra további részében is kiemelkedően teljesített. Mintha csak bizonyítani akart volna nekem... Mintha ez egyáltalán lehetséges volna! Ezzel ugyan nem fog levenni a lábamról! Méghogy ő világbajnok akar lenni! Ennél nagyobb marhaságot…

- Rendben, mára befejezhetitek. Köszönöm a részvételt mindenkinek, találkozunk holnap – mondtam, miközben fejet hajtottam előttük és ők is viszonozták a gesztust.

- Nem is mondasz semmit?… - kérdezte Julia halkan, lesütött szemekkel, mikor már mindenki kiment a teremből. Megfordultam és egyenesen a szemébe néztem.

- Nincs mit mondanom. Hacsaknem azt, hogy őrült vagy, amiért ezt tűzted ki célodul. Mégis mi van abban, ha valaki világbajnok?… Nem jelent semmit, csak egy olcsó kis közhely! – mondtam keserűen mosolyogva.

- Hogy mondhatsz ilyet?… - mondta szinte suttogva, a beálló csendben mégis jól hallhatóan. A szemeit nem látszottak a sűrű, fekete haj árnyékában, de láttam, hogy könnyek csorognak végig az arcán, le a földre…

- Igenis sokat jelent, ha az ember elmondhatja magáról, hogy van valami, amiben ő a legjobb! És szégyellhetnéd magadat, amiért ennyire lenézed azt, amit elértél! Talán tévedtem. Nem érdemled meg, hogy világbajnok legyél!

Kiviharzott és becsapta maga után az ajtót. Remek! Egyszerűen remek! Pont ez hiányzott, hogy még miatta is bűntudatom legyen! És különben is, mit képzel magáról, hogy ilyeneket mond?! Mégis mit jelentene, amit elértem? Ez is csak egy szánalmas, korlátolt, emberi dolog! Ráadásul ma este még egy vacsorára is hivatalos vagyok, a Nankingi utca egyik legelegánsabb éttermébe. Hogy én ezt mennyire rühellem!!

*

Borzasztó volt ez a konferencia. Egyértelműen kiderült, hogy hiába güriztem minden este az elmúlt három hétben. Azt hittem, ma este végre megállapodást köthetünk, erre bejelentik, hogy még gondolkodási időre van szükségük… legszívesebben hidegre tenném őket, a másvilágon annyi idejük lenne gondolkodni, amennyit csak akarnak! Már javasoltam Junenak, de elvetette az ötletet, mert szerinte túl sokan vannak hozzá. Ez aztán idegesítő!!

Épp kisétáltam a zuhany alól. A szemembe lógó tincsekről az arcomba csöpögött a víz. Elsétáltam a tükör előtt… és akkor újra megláttam őt.

Megráztam a fejem. Lilásfekete hajamról vízcseppek spricceltek a falra és a tükörre. De Pilica még mindig ott állt… úgy rémlett, mögöttem. De mikor hátranéztem, nem láttam senkit. És akkor megszólalt.

- Megváltoztál, Ren. Már nem ismerek rád. – csak ennyit mondott lesütött szemekkel, aztán csend borult a szobára.

- Nem tudom, miről beszélsz, Pilica…

- Gondolkozz, Ren! Tegnap kiabáltál Shihoval, pedig csak aggódott érted. De neked ez nem jelentett semmit. Ma pedig olyan kegyetlen voltál Juliával…

- De hát ő mondta, hogy meg akarja nyerni a világversenyt! – kiáltottam mérgesen. - Muszáj keménynek lennem hozzá, különben semmi esélye nem lesz…

- Jól tudod, hogy nem az edzésmódszereidet kifogásoltam, Ren. Megszégyenítetted a többi tanítvány előtt. Nevettél rajta… és ami még rosszabb, kigúnyoltad az álmát. Ez volt számára a legfontosabb… Persze neked nem jelentett semmit. – teljesen váratlanul rám rivallt. – Nézz a tükörbe, Ren és mondd el nekem, mit látsz!

- Nem látok semmit különöset. Sajnálom. – mondtam nyersen, de nem az igazat. Már én is észrevettem, hogy más lett a tükörképem, csakhogy fogalmam sem volt, hogy miért.

Nézzek szembe önmagammal? Hát ennek meg mi értelme!? És akkor rádöbbentem. A szemeim szinte színtelenre voltak fakulva… egyáltalán nem tükröződött bennük semmi. Sem félemem, sem aggodalom, se düh… mintha nem is egy élőé lennének…

- Üresek… ez nem mehet így tovább! Két évig voltam távol – és ezalatt teljesen felemésztetted azt a kedves Ren Taot, akit ismertem, akit mindennél jobban szerettem! – mondta és könnyesek lettek a szemei.

- Ne haragudj, Pilica… - mondtam zihálva. Ugyanazt feszítést éreztem, mint amikor először láttam őt holtan…

- Az üresség szörnyű dolog, Ren! Semminek nem lenne szabad, hogy üres legyen! Inkább legyen tele fájdalommal, kétségbeeséssel vagy szomorúsággal – de soha ne legyen üres!

- De én nem tudlak téged elfelejteni, Pilica! Ne kérj erre…

- Ren, csak addig kellett hűségesnek lenned hozzám, amíg éltem! Most már felejts el végre! Én mindig várni fogok rád itt. És ha majd egy napon meghalsz, én üdvözöllek majd elsőként, ígérem. Fogadd el, Ren, hogy két éve meghaltam… és lépj tovább végre!

- De én nem tehetem ezt, Pilica! – mondtam és könnyek lepték el a szememet. – Megígértem, hogy örökké szeretni foglak, hogy csak téged…

- Az örökké bűvös szó, Ren… Emlékszel? Ezt mondtam neked egyszer, egy fagyos, rideg, téli éjszakán. Amíg emlékszel rám, szeresz. Mert az emlékezéshez szeretet kell és akit szeretünk, azt sohasem feledjük el! – és ekkor elmosolyodott.

- Már nem üres a szívem és ígérem, többé nem is lesz… Sokkal tartozom neked, Pilica. Egyszer már megmentettél és az imént megismételted. Valószínűleg soha nem fogom tudni meghálálni. De köszönöm. – mondtam és szomorúan elmosolyodtam.

- Óh, Ren… nincs mit. – mondta Pilica és csak úgy ragyogott az arca az örömtől. – Remélem, hamarosan találsz valakit, akit ugyanúgy szeretsz majd, ahogy engem szerettél. Azt hiszem, többé nem jövök ide. Hacsak nem történik valami égbekiáltó, amit őszintén remélek. Ég veled, Ren! Egy nap újra találkozunk! – mondta és rám kacsintott.

- Ég veled, Pilica! – mondtam. Néztem, ahogy hátat fordít nekem, egyre távolodik és eltűnik. Azon gondolkoztam, mihez fogok kezdeni nélküle… Nem lesz egyszerű feladni azt, amihez éveken keresztül makacsul ragaszkodtam. De igaza van Pilicának. Az én történetem még nem ért véget. Az ember egyszerűen kénytelen folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá a életének következő kötetében és remélni, hogy bármi jön, nem lesz túl durva. Még ha a lelke mélyén tudja is, hogy nagy valószínűséggel az lesz. Nagyon durva.

*

Hallottam, hogy kattan a zár és kimentem az előszobába, hogy megnézzem, ki jött. Már éjfél is elmúlt. Shiho lépett be az ajtón és észre sem vett engem. Zavartnak tűnt. Tudtam, hogy ma találkozott először Mayjel, több mint két év után, szóval nem csodálkoztam rajta...

Igazi bombázó volt. Hullámos, szőke haja kibontva omlott a vállaira, kék szemei szinte szikráztak. A szája égővörös volt. Ugyanilyen színű koktélruhát is viselt és hozzó egy vörös táskát. Szinte belefeledkeztem a nézésébe…

- Óh, Ren…? – mondta feltűnően vékony hangon és mintha félelem csillant volna égkék szemeiben. Hogy is kiabálhattam vele tegnap?…

- Szia Shiho… - mondtam kedvesen és elmosolyodtam. Tudtam, hogy a gátlásait csak a testi szerelem oldhatja majd fel… Láttam a szemeiben, hogy kétségbe van esve valami miatt, amit akkor még nem is sejtettem… Szinte önként kínálta fel magát nekem. Hamarosan már az ágyon feküdtünk és azzal voltunk elfoglalva, hogy megszabadítsuk egymást a ruháitól. Vadul csókolóztunk és meg sem fordult a fejünkben, hogy helytelenül cselekszünk.

Nem éreztem ugyanazt az elsöprő érzést, mint mikor Pilicával együtt jutottam el a csúcsra, de nem zavart. Ahogy fáradtan feküdtünk egymás melett, eszembe jutott egy gondolat, amitől megijedtem. Mi van, ha Shiho majd azt akarja, hogy járjunk, vagy ami még rosszabb, hogy feleségül vegyem?!

Meg is kérdeztem őt erről, de szerencsére azt mondta, hogy esze ágában sincs ilyesmit kérni. Ezután az este után szinte minden éjjel együtt aludtunk… ez volt az egyetlen dolog, ami helyreállíthatta a lelki békémet a hosszúra nyúló konferenciák után…

Ezzal párhuzamosan Julia edzése egyre keményebb lett. Egy hét múlva végre eljött a pillanat. Ha ezt az edzést is kibírja, van esélye a versenyen. Őszintén reméltem, hogy elbukik, de sajnos ez nem történt meg… Miért kell ilyen makacsnak lennie?! Miért nem látja be, hogy a célja értelmetlen? Miért nem adta még fel?…

- Gratulálok. – mondtam karbafont kézzel az edzés után.

- Tessék?… - kérdezett vissza nagy szemeket meresztve.

- Azt mondtam gratulálok. Nem állsz messze attól, hogy elérd a célodat. Bár nem értem, miért akarod ezt… de a te dolgod. Egyébként érdekes neved van. Duplán érdekes. Julia… - mosolyodtam el. – Ez engem valamiért a Romeo and Juliára emlékeztet…

- Helytelenül. Annak a drámának a címe Romeo and Juliett, nem Julia. De csak folytasd!

- Nem kéne folytatnom, ha nem szakítottál volna félbe. Szóval másrészt… - mondtam összehúzott szemekkel. – She azt jelenti…

- … hogy kígyó! – horkantott. – Igen, azt.

- Ismered a mondást: kígyó kígyót eszik, hogy sárkány lehessen.

- Mint a Tao család címerében… - mosolygott lopva.

- Szép karkötőd van. – jegyeztem meg, mire elvörösödött.

- Ööö… köszi… - csakhogy most vettem észre, hogy az nem is karkötő, hanem egy jel. Egy kanyargó kígyó volt a csuklójára tetoválva. Különös ízlésre vall…

Majd amikor azt hitte, hallótávolságon kívül értem, hozzátette:

- Nem is tudod, mennyire igaz a mondás…

El sem tudom képzelni, mire célozhatott ezzel. De nem is akarom tudni…

*