Ren Tao

*

Mikor felébredtem, még mindig lázam volt. Nem a Pilicával közös szobánkban feküdtem, hanem az egyik vendégszobában, az ablakok be voltak árnyékolva függönyökkel, hogy ne zavarjon a fény alvás közben. Lassan kinyitottam a szemem.

Pilica ott ült az ágyam mellett egy széken és édesen aludt. Egy kicsit mintha sápadt lett volna, a szemei alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek. Sokat virraszthatott mellettem…

Megpróbáltam halkan felkelni az ágyból, de a karomba nyilalló fájdalom visszavett némileg a lendületemből. Kimentem a konyhába, ahol Faust ücsörgött és éppen a Yohtól kapott walkmanjét nézegette.

- Jó reggelt – mondtam kimérten, miközben leültem a mellette lévő székre.

- Jó reggelt, Ren. Öt napig nem volt alkalmunk neked ezt mondani… - mondta cinikusan.

- Hogy?! – fortyantam fel.

- Így volt a legjobb. Néhány napig még nem szabad használnod a karodat és minél többet kell pihenned. Itt van a gyógyszered, lehetőleg evés után vedd be – ezzel elémtolt egy opálos folyadékkal telt poharat. Elfintorodtam.

- Kösz… nem tudod, mi lett a meccsemmel?

- Lett volna? – kérdezte kitérően.

- Ne csináld, Faust!! – kiáltottam rá idegesen, mire csak kuncogott.

- A legjobb lesz, ha egyenesen Silvát kérdezed. Ő majd elmagyarázza a helyzetet.

- Helyes! – és már indulni is akartam, de ekkor eszembe jutott valami. – Majd reggeli után felkeresem – mondtam, Faust pedig szélesen elmosolyodott.

Legalább egy hete nem ettem. Ez alatt az idő alatt többször menekültem meg életveszélyes helyzetekből, mint ahányszor egy átlagember fogat mos… A gyomrom pedig mintha meg akarta volna ezt ünnepelni. Mire észhez kaptam, megittam 3 bögre tejet és felfaltam egy doboz kekszet. Ha így folytatom, a sámán viadal végére szép kövér leszek. Vagy szép halott…

Mikor sikerült abbahagynom az evést és felöltöznöm(fél kézzel ez meglehetősen bonyolult műveletnek bizonyult), kisétáltam a ház elé és elkezdtem töprengeni, hogy mi volt az a kód, amivel néhány nappal ezelőtt sikerült riasztanom Silvát. Fel, fel, jobbra, balra, jobbra, balra? Nem… Akkor talán: le, le, fel, fel, balra, jobbra? Nem jött be… a fenébe is! Szólnom kéne Pilicának! De mégsem ébreszthetem fel, most, hogy végre elaludt… Na mégegyszer…

És ez a próbálkozás végre bejött. Silva természetesen a hátam mögött bukkant fel és sikerült rám hoznia a frászt…

- Miért hívtál?

- Meg akartam kérdezni, hogy mi lett a meccsemmel, amin nem jelentem meg.

- A mérkőzést elhalasztottuk.

- Tudtommal tilos a meccseket elhalasztani. – jegyeztem meg cinikusan.

- Jól tudod. De a te esetedben úgy döntöttünk, kivéltelt teszünk, mivel megmentetted Dobby Villaget. Annyi időt kapsz a felépülésre, amennyit csak akarsz.

- Szóval így állunk – mosolyodtam el sötéten – Utálom, ha kivételeznek velem… három napot kérek. Aztán ott folytathatom, ahol abbahagytam? – néztem kérdően Silvára.

- Természetesen.

Ezzel a beszélgetést lezártnak tekintettem és visszaindultam a vendégszobába. Fauston, Pilicán és rajtam kívül senki nem volt itthon. Biztos valakinek a meccsére mentek. Azt azért furcsának találtam, hogy még June sem maradt, de nem aggasztott különösebben. Ahogy beléptem a szobába, azt vettem észre, hogy Pilica lefeküdt az ágyra. Elmosolyodtam és már indultam volna fel, mikor Pilica váratlanul összegömbölyödött, mint egy kiscica és kinyitotta a szemeit. Egyenesen rám nézett, amitől zavarba jöttem és elvörösödtem. Már éppen mentegetőzni akartam, mikor a szemei visszacsukódtak és rájöttem, hogy ezek szerint nem volt ébren…

Sóhajtottam egyet és mentem volna már, mikor valaki megragadott hátulról. Annyira megrémültem, hogy kis híján felkiáltottam.

- Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem! – Pilica annyira nevetett, hogy könnyek csordultak ki a szeméből – Jól rád ijesztettem!

- Egyáltalán nem ijedtem meg! – kiáltottam rá idegesen, de úgy tett, mintha észre sem venné. Majd szétrobbantam a dühtől, mint a bomba pár napja Dobby Villageben, de végül elintéztem a dolgot egy legyintéssel.

- Komoly dologról akartam veled beszélni, Pilica. – néztem mélyen a szemébe és az arcáról lehervadt a mosoly.

- Láttam rajtad a baleseted előtti napokban, hogy valami elszomorít, de nem volt bátorságom megkérdezni. Muszáj róla beszélnünk?

- Igen, azt hiszem. – mondtam gondterhelten és a hajamba túrtam. – Az eljegyzésünkről van szó… Tudod, nálunk Kínában nagyon szigorúan veszik a hagyományokat és mint családfőnek, kötelességem lenne egy másik, híres, kínai dinasztiából feleséget választani. De én nem akarok, Pilica. Csak téged szeretlek.

- Kövesd a szíved szavát. – mondta és a mellkasom bal oldalára tette a kezét. – Hallod?

- Igen. Te leszel a feleségem, akkor is, ha az egész világgal kell szembeszállnom. – suttogtam a fülébe. – Te leszel a Sámán Királynő…

- Hahaha! Akkor kezdhetsz felségnek szólítani! – kuncogott Pilica és a fejemhez vágott egy párnát.

- Ezért megfizetsz! – kiáltottam nevetve és visszadobtam neki egy másikat, ami elhúzott mellette és kishíján leverte az éjjeli szekrényen álldogálló asztali lámpát… Addig kergetőztünk, amíg az ágyban kötöttünk ki. Csakhogy én voltam alul…

- Most megvagy! – kiáltotta Pilica csillogó szemekkel és elmosolyodott, amitől én elvörösödtem. De ahelyett, hogy megölt volna, megcsókolt…

*

Sajnos két nappal később, délután Junenak és Lysergnek vissza kellett utaznia Japánba. Nekem úgy tűnt, hogy June meglehetősen hosszasan búcsúzott el Fausttól… de ez csak az én véleményem.

Pilica is ott állt mellettem, emlékszem, hogy a felszálló repülőgép által kavart szél lobogtatta hosszú, kék haját. Olyan volt, mintha lángok lennének… aztán az illúzió elmúlt és én átöleltem. Sokáig nem engedtem el és hosszú csókot nyomtam a szájára – mintha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó… Mikor elengedtem megmagyarázhatatlan rossz érzés tört rám. Biztonságba akartam őt helyezni, de magam sem tudtam, mitől kéne itt tartanom.

- Jézusom, már hat óra! – sikkantott fel. – Megígértem Annának, hogy ma én hozom el a vacsoránkat az étteremből. Bocs Ren, de rohannom kell. Ugye nem haragszol? – nézett rám aggódva, mikor meglátta az arckifejezésemet. Megráztam a fejem.

- Semmi gond, megértem… de kérlek, légy óvatos… - mondtam halkan, ahogy a libbenő haja után fordultam. Amilyen gyorsan belépett az életembe, olyan gyorsan távozott is… de mindent felkavart és soha nem bántam meg, hogy beleszerettem…

Úgy döntöttem, hogy ma kihagyom a vacsorát és korán lefekszem, mert másnap tudtam, hogy meccsem lesz, de nem éreztem magamban kellő erőt hozzá. Sokáig néztem mereven a plafont, nem tudtam elaludni. Egyre csak a délutáni rossz érzés járt a fejemben…

*

Reggel arra ébredtem, hogy Pilica nincs mellettem az ágyban.

- Hogy én milyen hülye vagyok… - gondoltam bosszúsan. – Biztos már az étteremben van és éppen Yohékkal reggelizik. De miért nem ébresztett fel? Tudhatta volna, hogy nem veszem zokon…

Magamra kaptam a ruháimat és próbára tettem a jobb karomat. Faust nem tévedett, várhattam volna még a küzdelemmel néhány napot, de nem érdekelt. Így sokkal izgalmasabb lesz, gondoltam és sötéten elmosolyodtam.

Csakhogy ahogy lementem a nappaliba, észrevettem, hogy mindenki ott ül, mintha vártak volna valamire. Most minden tekintet rám szegeződött. Egyikben sem volt öröm.

- Elmondaná valaki, hogy mi a baj? – csattantam fel idegesen.

- Pilica nem jött vissza, Ren. – mondta halkan Trey. – Nem tudjuk, hol lehet…

Éreztem, hogy megfordul velem a világ… Kénytelen voltam a guan daomra támaszkodni, hogy ne essek össze. Ha valami baja érte…

- Akkor miért nem ébresztettetek fel?! Egyáltalán mire vártok?! – kiabáltam növekvő haraggal. – Azonnal a keresésére kell indulnunk! Pilica nem szokott figyelmeztetés nélkül eltűnni! Mi van, ha baja esett!?

Mindenkinek a szeme elkerekedett a reakciómtól. Kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy egyfolytában engem bámulnak!! Szorítást éreztem a mellkasomban. A félelem, amit olyan ritkán éreztem, erősebben kerített hatalmába, mint eddig bármikor… kimondhatatlanul féltem, hogy elveszíthetem…

Szóltam Silvának, hogy nem tudok részt venni a mai meccsemen. Silva meglepődött és ellenkezni akart, de nem volt időm a magyarázkodásra, úgyhogy egyszerűen leráztam. Ahogy kiértem a völgyből a hátsó kijáraton keresztül, láttam, hogy Treyék a nyomomban loholnak. Megálltam és néztem a felkelő napot.

- Bason! – kiáltottam.

- Igen, Ren mester?

- Meg tudod keresni azt a sátrat, amiben néhány napja fogva tartottak?

- Igyekezni fogok! – mondta és eltűnt. Időközben utolértek a többiek.

- Miért jöttél ide, Ren? – szegezte nekem a kérdést Yoh. – Egyáltalán nem biztos, hogy az X-Hunters rabolta el Pilicát… lehet, hogy csak találkozott egy régi barátjával a faluban, vagy ilyesmi… - fejezte be Yoh sután, mert nem jutott az eszébe több kifogás…

- Nem, Yoh - néztem rá megsemmisítően. – Most Pilicáról van szó, nem Annáról, úgyhogy hagyd, hogy én döntsek! Különben sem kértem, hogy segítsetek, megtalálom őt egyedül is!

- De tényleg, haver… - mondta Trey maga elé meredve. – Mi van, ha valaki más rabolta őt el?

- Az nem lehet, Trey! – csattantam fel türelmemet vesztve. – Nem tűnt fel, hogy az emberrabló nem hagyott üzenetet? Vagyis nem vár váltságdíjat. Ő csak ölni akar. Minket. Valószínűleg csapda fog ránk várni ott, ahol Pilicát találjuk. De engem nem érdekel! – zártam le a vitát.

Még egy nyomós okom volt arra, hogy Maresukét gyanúsítsam Pilica elrablásával. Az, hogy az emberrablók nem hagytak üzenetet, azt is jelenti, hogy tudták, hogy náluk fogjuk keresni Pilicát. Mert már ismerjük őket…

Ekkor felbukkant Bason és kizökkentett a gondolkodásból.

- Sehol nem látom a sátrat, mester. Sajnálom…

- Nem baj, Bason. Számítottam rá, hogy ezúttal jobban fogják álcázni. Bason, a guan daoba! – kiáltottam és a fegyveremet aranysárga derengés fonta körül.

- Yoh! Emlékszel még rá, mikor Mikihisha azt a feladatot adta nekünk, hogy találjuk meg a rizsszemünket? – néztem az Asakura fiúra.

- Hát persze…

- Nos, most ugyanaz a feladat. Csak egy kicsit tovább fog tartani, mert nem tudhatjuk, milyen messzire vitte Maresuke Pilicát. Egy éjszaka alatt akár Kínáig is eljuthatott. – jegyeztem meg sötéten.

- Fel a fejjel, haver… - mondta Trey sápadtan, ami nem tette őt túl meggyőzővé…

Ekkor kezdtük meg keserves versenyfutásunkat az idővel és az időjárással. Az idő ugyanis viharos gyorsasággal telt, az időjárás pedig viharossá vált. A 100-120 km/h sebességű széllökések közepett alig bírtunk talpon maradni és emellett nagy pelyhekben hullott a hó, ami a tavaszi meleg levegő közeledtét jelezhette, de lehetett egy kósza légáramlat következménye is…

Fogalmunk sem volt róla, mennyi idő telt el, de szerintem már bőven túl voltunk egy nap erőltetett tempójú menetelésen. Mind fáradtak voltunk, de nem mertünk megállni pihenni. Még Jocó és Ryo is képes volt befogni a száját, ami üdítően hatott rám, akkor is, ha mínusz 70 Celsius fok közeli volt a hőmérséklet és kezdett erőt venni rajtam a fáradtság. Aztán hirtelen mintha éreztem volna valamit…

Megálltam és Yohra néztem, aki bólintott. Időközben enyhülni kezdett a hóesés, most pedig teljesen elállt. A terep túlnyomórészt sík volt, most mégis egy domb előtt pillantottam meg azt a bizonyos baljós sátrat. Előtte pedig mintha egy elmosódott, kék folt hevert volna a havon…

- Pilica…! – kiáltottam hangtalanul és minden maradék erőmet összeszedve rohanni kezdtem. Megcsúsztam és legurultam a domboldalon, amitől ismét sajogni kezdett a jobb karom, de nem törődtem vele. Térdre rogytam a lány előtt és az arcára tettem a kezemet.

- Itt vagyok, Pilica… - suttogtam halkan. Felületesen szedtem a metsző hideg levegőt. Láttam, hogy hatalmas seb van a bal kulcscsontja alatt, éppen a szívénél… felvetődtek a pillái és látni engedték a testében tomboló hatalmas fájdalom tükröződését a szemében...

- Ren… ne haragudj… - mondta halkan, erőtlenül.

- Nem haragszom rád Pilica… hisz utdod, hogy képtelen lennék rá… Csak kérlek, ne halj meg! Minden rendben lesz… Én szeretlek, Pilica! Feleségül akarlak venni… kérlek, ne hagyj itt… - suttogtam rekedten, miközben finoman megfogtam a kezét. Jéghideg volt… gyerekkorom óta nem sírtam. Szinte el is felejtettem, milyen érzés… és ez az ismeretlen dolog most teljesen magával ragadott…

- Én is szeretlek… - mondta és utoljára elmosolyodott. Lassan lecsukódtak a szemei és éreztem, ahogy a szíve egy utolsót dobban, aztán elhallgat. Megcsókoltam a homlokát. Örökre belémrögzült az a kép, ahogy ott fekszik a havon, a haja szétterülve körülötte, élettelenül, hidegen…

Tudtam, hogy nem méltó hozzám a sírás, de nem érdekelt a büszkeség. Semmi nem érdekelt. Pilica meghalt… nem tudom már neki teljesíteni az ígéreteimet… minden értelmetlen… Könnycseppek gurultak le az arcomon, a hóra estek és megfagytak. Ekkor vettem észre, hogy Trey áll mögöttem. Eltakarta az arcát, csak a hangokból tudtam következtetni arra, hogy ő is sír. De én nem voltam olyan, mint Trey. A Taok vezére nem rejtheti el a könnyeit… inkább büszkén vállaltam őket.

Ekkor vettem észre, hogy az egyik markában Pilica továbbra is szorongat valamit. A jin-medál volt az… alig egy hete adtam oda neki… milyen boldogok voltunk… és a legnehezebb pillanataiban, mikor a fogvatartói kínozták, levette és abból merített erőt… ez olyasvalami volt, ami egyértelműen bizonyította a hűségét és a szeretetét irántam… ahogy én is feltétel nélkül szerettem és szeretni is fogom őt. Kiemeltem a medált a halottfehér ujjak közül és hallani véltam a fülemben Pilica szavait.

- Dehisz ez csodálatos! – amit a tőlem kapott karácsonyi ajándékára mondott…

- Szeretlek, Ren… - ahogy esténként nézett rám…

- Nagyon sokat kell még tanulnod a lányok érzéseiről… - ahogy elgondolkodva méregetett, miután veszekedtem Mayuval.

- Nem, Pilica… én soha többé nem akarok lányokkal érintkezni… - gondoltam magamban.

- Ezt azonnal fejezd be, Ren! Soha nem adhatod fel a harcot! Megértetted?! Soha!! – ahogy könnybe lábadt szemekkel kiabált velem.

- Nem fogom, Pilica… - suttogtam halkan és a markomba szorítottam a jin-medált. Nagy erőfeszítésembe került, hogy felálljak. Yoh és a többiek csak most értek oda mellénk.

- Felesleges, Faust… - mondtam, mikor láttam, hogy leguggol Pilica mellé. Nem azért mondtam, mert kegyetlen és szívtelen voltam… egyszerűen láttam rajta, hogy már nem lehet őt megmenteni… de ezt magamban tudatosítani bizonyult a legnehezebb feladatnak…

- Ha tudom, hogy ilyen mély érzelmek fűznek titeket össze, vártam volna még a megölésével. – mondta Maresuke gúnyosan mosolyogva. – Késtetek, csak önmagatokat hibáztathatjátok a lány haláláért… Ne szomorkodjatok, hamarosan találkozhattok vele – a másvilágon!

- Hogy merészelsz így beszélni Pilicáról?! – kiáltottam sötéten – Nem, Maresuke… itt és most csak ti fogtok meghalni… Ezúttal nem tévesztesz meg. Sajnos közölnöm kell veled, hogy az általad halottnak ítélt Kívülálló-barátunknak kutya baja, köszöni szépen! Láttam, hogy szívtad el az összes furiyokuját… hogy is mondtad egyik találkozásunkkor? Eldobtad a sámánok gyengeségeit... hozzátenném, hogy helyettük egy csomó újat szereztél! – magam sem tudtam, mit csinálok, de mintha Pilica szellemének a jelenléte késztetett volna, hogy megpróbálkozzak valami újjal… ami még soha, senkinek nem sikerült… hogy ellen tudjak állni Maresuke energia-szipolyának…

- Tripla médium! – kiáltottam, mire mindenki elképedve nézett rám. Először beküldtem Basont a guan daomba, aztán a Vihar Szablyába és végül összekötöztem őket a jin nyaklánccal, hogy Maresuke még véletlenül se tudjon belőle furiyokut nyerni. Láttam az arcán a döbbenetet és félelmet és ez csak felerősítette a lelkemben tomboló bosszúvágyat…

- Üdv a pokolban! – kiáltottam és hasba szúrtam őt új fegyveremmel. De ez nem volt elég. Még több kínt akartam neki okozni… visszafizetni azt a neki tengernyi fájdalmat, amit Pilicának okozott… egyre jobban belemélyesztettem a testébe a guan dao hegyét. A kezem már majdnem hozzáért Maresukéhoz. Éreztem az arcomon az utolsó lehelletét, ahogy a szelleme örökre elhagyta ezt a világot. Egyetlen undorodó rántással kiszabadítottam a fegyveremet. Zihálva néztem körül. Nem érdekelt sem Yoh, sem a többiek döbbenete… megéreztem az ölés mámorát… némileg kitöltötte a Pilica elvesztése miatt keletkezett űrt és nekem ennyi is elég volt… nem kegyelmeztem meg egy X-Hunternek sem… mindannyiukkal egyesével végeztem. Emlékeztem En bácsi szavaira: Pusztíts, vagy elpusztulsz! Újra átéreztem ezt a gondolatot… Yohnak mégsem volt igaza… pusztítanunk kell, ha élve akarunk maradni…

Megtörtem a tripla médiumot és visszamentem Pilicához. A nyakába akasztottam a medálját, az ölembe kaptam, nem törődve a jobb karomban égő fájdalommal és elindultam vele vissza a faluba. Lesütöttem a szemeimet, csak a havat néztem, melyet ellenfeleim kontott vérétől vöröslött… és éreztem, hogy lassan, de biztosan elveszek…

*

Napokig nem szóltam senkihez. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni azt, ami történt… éltem, de ugyanakkor semmi értelmét nem láttam már az életemnek…

Pilica temetése egy gyönyörű, kora tavaszi napon történt… bár még csak január 17-e volt, a faluba beköszöntött a nyár. Szélesen sütött a nap, de nem olvaszthatta meg az örök jeget, ahogy az én szívemet is hidegen hagyták furcsán derengő sugarai.

Levettem a nyakamból a jangot jelképező medált és a jinnel együtt visszatettem a dobozába – örökre… De soha nem felejtettem el, mennyi fájdalmat okozott nekem az a medál…

Többet nem próbálkoztam a tripla médiummal. Nem éreztem sportszerűneka többiekkel szemben. Amikor legyilkoltam az X-Hunters csapatot, nem érdekelt, de most elhatároztam, hogy nem használom többet. Nem veszett még ki belőlem minden emberség…

A kínaiaknál a fehér a gyász színe…én is ebben a színben jelentem meg a temetésen. Elég furcsán néztem ki, mert a fekete hajam éles kontraszontot alkotott a fehér öltönyömmel… Ott és akkor már nem tudtam sírni. A könnyeim nyomtalanul felszívódtak, mintha nem is lettek volna. A helyüket felváltotta az üresség. Nem ideig óráig tartó, hanem hosszú, nagyon hosszú üresség, ami valósággal marta a szívemet…

*

- Ren… talán túltehetnéd már magad azon, ami történt. – szólt hozzám egy reggel Yoh. – Tudom, mit érezel, de az, hogy senkinek nem beszélsz az érzéseidről csak ront a helyzeteden…

- Te meg miről beszélsz?! Méghogy tudod, mit érzek?… Tudod mit, Yoh?! Fogalmad sem lehet arról, min megyek keresztül!! Ne próbálj meg tanácsokat osztogatni nekem olyan dologgal kapcsolatban, amikről fogalmad sincs, mert nem vagyok rájuk vevő!! – kiabáltam dühösen, felpattantam az asztal mellől és már indultam volna a szobámba, mikor Faust halkan megszólalt.

- Én viszont pontosan tudom, mit érzel – mondta szinte közönbösen, de volt valami földöntúli a hangjában. - , mert én is pontosan ugyanezen mentem keresztül.

- Az nem jelenti azt, hogy beszélni is akarok veled róla… - mondtam egyszerűen és kisétáltam a konyhából.

Attól a reggeltől kezdve valósággal menekültem Faust elől. Semmiképpen nem akartam vele kettesben vele maradni. Féltem. Féltem, hogy szembeállít az érzéseimmel és újra éreznem kell majd a szomorúság fojtogatását a torkomban, melyet sikerült a szívemhez száműznöm, de korántsem legyőznöm… Lassan, de biztosan elkezdtek kiveszni belőlem azok az érzések, amelyeket a barátaimnak köszönhettem. Pilicát elvesztettem és semmi sem maradt nekem, csak a magány és a keserűség…

*

Nem hagytam abba a csatákat a sámán viadalon, mert ez volt Pilica egyik utolsó kívánsága. De elhatároztam, hogy a legkézenfekvőbb dolgot fogom cselekedni: öngyilkos leszek…

A Mennyei Birodalomban, ahogy Kínát másképpen szokták nevezni, ez egyáltalán nem számított rendkívüli eseménynek. A mi bátorságunk kevésbé a tettlegességben, mint a visszafogottságban nyilvánult meg. Közönyösen tekintettünk a halálra. Egyszer úgyis szembe kell néznünk vele – mi értelme félni, reszketni?… Még lelkiismeret-furdalásomnak sem kell lennie, hiszen csak visszaadom En bácsi kezébe a család vezetését. Aligha fogja zokon venni…

Valljuk be: gyilkos vagyok… rengeteg ellenségemnek kioltottam már az életét és egyik sem indított meg. Miért jelentene problémát a saját életemnek véget vetni? Annyi az egész, hogy ezúttal nem valaki másba, hanem magamba fúródik majd a guan dao pengéje… Nekem csak egy vágyam maradt, mióta Pilica elment: hogy viszontláthassam őt… Hogy máshogy tehetném ezt meg, mint hogy követem őt oda, ahova ment: a szellemvilágba?…

Nem volt szükségem végrendeletre. En bácsi majd elrendezi a dolgokat. Ez volt az egyik specialitása. Különben is, mi felett rendelkeztem volna? Még jóformán át sem vettem a család irányítását. Nem tettem érte semmit… de talán még megmenthetem a becsületünket, azzal, hogy öngyilkos leszek. A halálommal teszem a legjobbat a caaládomnak… különös, de így van…

Hajnalban akartam véget vetni az életemnek, talán, mert Pilica és én is ezt a napszakot szerettem a legjobban. Minden apró dolog az életben rá emlékeztet… most is látom magam előtt, ahogy a párkánynál áll és nézi az eget… a szeme fényesebben ragyog, mint akármelyik csillag…

Rendet raktam a dolgaim között, hogy a szellememnek ne kelljen többet visszatérnie ide. Még egyszer utoljára az ablak elé álltam és emlékeztem Pilica szavaira. Minden ott kavargott a fejemben… szinte elfeledkeztem magamról, a guan daomat a falnak támasztva hagytam. Kísértetiesen emlékeztetett ez a reggel egy bizonyos másikra… mikor mámorosan ébredtem az első együtt töltött éjszakánk után…

Észre sem vettem, hogy valaki belépett a szobába…

- Ne haragudj, ha megzavartalak gyakorlás közben. – mondta Faust, mikor meglátta a guan daomat. – Itt van a gyógyszered. Vedd be még reggeli előtt.

- Kösz – biccentettem kurtán, de miután kiment, sötét mosolyra húztam a számat. – De már nincsen szükségem rá…

Nem gondolkodtam túl sokat. Megmarkoltam a guan daomat és egyetlen határozott mozdulattal végighúztam a hasamon. Láttam, hogy a földet elborítja a vér. Néhány pillanatig még magamnál voltam és számoltam a lustán csöpögő vércseppeket. Mintha Bason hangját hallottam volna.

- Ren mester… - kiáltotta elhalóan. Erről eszembe jutott, hogy nem is búcsúztam el senkitől… de mi értelme lett volna?… Csak nehezebbemre esett volna, hogy végezzek magammal. June biztos ki fog borulni… de még az ő kedvéért sem lettem volna képes tovább itt maradni… Pilica nélkül nem…

Mintha sikítást hallanék, aztán vége mindennek…

*

Ahogy felébredtem és kinyitottam a szemem, csak elmosódott foltokat láttam. Belefájdult a fejem a fókuszálásba, úgyhogy inkább visszacsuktam a szememet.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Anna tőle szokatlan kedvességgel.

- Mint aki túlélt egy öngyilkossági kísérletet… - morogtam bosszúsan. Mégis hogy érezném magamat?!

- Nem sokon múlt – mondta szenvtelenül – Ha Faust nem fordul vissza, hogy ellenőrizze, hogy bevetted-e a gyógyszeredet, már nem élnél.

- Most örülnöm kéne? – kérdeztem nyersen. – Azt hittem elég nyilvánvaló, hogy nem akarok többé életni!

- Ezt Fausttal kell megbeszélned. – jelentette ki tárgyilagosan Anna, felállt, kisétált a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Csak most vettem észre, hogy Faust végig ott ült a sarokban, a fal árnyékában. Most viszont felállt és elfoglalta Anna helyét. Cseppet sem volt ínyemre, hogy ilyen kiszolgáltatottan és gyengén kellett mutatkoznom a férfi előtt, de végső soron én juttattam magamat ide…

- Amit tenni akartál, az nem megoldás, Ren. Pilica nem akarná, hogy feláldozd magad miatta… - vigasztalni próbált, de engem a legkevésbé sem érdekelt, mit akar mondani…

- Ugyan mit tudtál te Pilica érezéseiről?! Semmit! – kiáltottam megvetően.

- Igazad van. – mondta komoran, ami eléggé meglepett, de nem csillapított le teljesen. – Te viszont ismerted az érzéseit. Mondd ki őszintén: szerinted ezt akarta volna?…

A dühöm elvakított, rá akartam vágni, hogy igen, csak hogy ellent mondjak Faustnak, de aztán eszembe jutottak Pilica szavai. Soha nem szabad feladnod a harcot! Milyen csalódott lett volna, ha megtudja, hogy rögtön feladtam, amint elment és úgy gondoltam, nem figyel többé… könnyek csorogtak le az arcomon és hullottak a takarómra…

- Muszáj viszontlátnom Pilicát… és ha ő nem térhet vissza hozzám, akkor úgy döntöttem, én csatlakozok hozzá… - ekkor szöget ütött a fejembe egy gondolat, amitől meglehetősen izgatott lettem. Újra feléledt bennem a remény, de már előre féltem, mi lesz, ha ez is csak csalódást fog okozni.

- Faust! Ha Anna vissza tudta neked adni Elisát, akkor talán…

- Nagyon sajnálom Ren. – mondta Anna a küszöbről lassan, lesütött szemekkel. – De nem hozhatom neked vissza Pilicát. Engedd el őt! Ez az egyetlen megoldás…

- Soha!! Mi az, ami meggátol abban, hogy megidézd a szellemét?! Válaszolj! – kiáltottam a régi énemre jellemző, parancsoló hangon.

- Biztosan tudni akarod? – kérdezett vissza, de a dühtől izzó pillantásom eloszlatta a kétségeket. – Hát legyen… Egy év. Ez a legkevesebb idő, amit egy szellemnek a másvilágon kell töltenie ahhoz, hogy bejárhassa az előre kijelölt útját. A lelkek útja nem ér véget a halál pillanatában… a túlvilágon is vannak kötelességeik. Valakinek több, valakinek kevesebb. De ha túl korán hívjuk őket vissza, összezavarhatjuk a személyiségüket. Ha most megidézném őt, Pilica nem bírná feldolgozni azt, ami vele történt. Tönkretenné magát és azonosítatlan szellemmé válva soha többé nem léphetne be az szellemek világába. Mi több, arra lenne kárhoztatva, hogy itt bolyongjon az idők végezetéig… talán ezt akarod? Igen?!

És akkor megértettem, hotgy számomra minden remény szertefoszlott arra, hogy viszontláthassam Pilicát. Egyet kivéve. Nem is tudom, miért nem jutott ez előbb az eszembe. A Lelkek Királyának a segítségével a Sámán Király bármit elérhet… vagyis… akár a halottakat is feltámaszthatja. Pilica vissza fog térni hozzám és ő lesz az én Sámán Királynőm…

Attól a naptól fogva semmi más nem érdekelt, csak a viadal. Újra használni kezdtem a tripla médiumot, az sem érdekelt, hogy mit kockáztatok vele…

Az események egyszercsak felgyorsultak. Először Jocó esett ki a küzdelemből, aztán Ryo, Trey és Faust… nem éreztem többé az idő múlását. Csak edzettem és harcoltam… Érted tettem, Pilica, kedvesem…

*

Milyen irónikus a sors. Újra és újra meg kell vívnunk ugyanazokat a csatákat. A különbség csak annyi, hogy megvan az esély egy esetleges másmilyen végkifejletre. Annyi lehetőség, amit nem veszünk észre – vagy nem akarunk észrevenni…

Én lettem az egyik döntős, aki harcolhatott a Lelkek Királyának elnyeréséért. Az ellenfelem pedig Yoh Asakura volt… az egyetlen sámán, akiről nem állítottam teljes bizonyossággal, hogy le tudom győzni. Mindketten éreztük, hogy itt most a világ sorsáról van szó. Ez nem csak egy meccs… hanem a végső harc.

Mikor legutóbb összemértük az erőnket, döntetlen lett az eredmény. De vajon most ki lesz a győztes? Ez a harc már nem lehet döntetlen. Csak egy valaki birtokolhatja a Lelkek Királyát… és az én leszek!

Este nem tudtam elaludni. Csak Pilica járt az eszemben… vajon mi lett volna, ha nem gyilkolják meg?… Eljutottam volna idáig? Kötve hiszem… De nem is érdekelt volna. Amíg Pilica velem volt, én voltam a legboldogabb ember az egész világon, de most én vagyok a legszomorúbb… alig ismerek magamra, mikor a tükörbe nézek. Régen mindig égett a szememben valami tűz, de most nem látok semmit, ha tükörbe nézek. Csak ürességet… De hogy engedhetném el Pilicát?! Ő volt az egyetlen lány, akit tiszta szívből szerettem… soha nem fogok mást szeretni, mint őt… akármibe kerül, vissza kell térnie hozzám!

*

Mindenki ott volt azon a bizonyos napon. Hajnalodott és mi ott álltunk pár lépésnyire attól a bizonyos totemoszloptól, amin Faust végtelenül soknak tűnő idővel ezelőtt végighúzta a kezét… bárcsak ne találtuk volna meg és Pilica még mindig élne…

De nem ez történt. Harcoltunk, győztünk és most itt állunk… csak én és Yoh, hogy megvívjuk az utolsó csatánkat… a tét “csupán” a világ megmentése…

- Kész vagy? – kérdeztem gonosz mosolyra húzva a számat.

- Hát persze. – bólintott Yoh.

- Akkor tripla médium!

- Amidamaru! Dupla médium!

- Csalódást okoztál, Yoh. Azt hittem, te is fejlődni fogsz még valamit ez előtt a csata előtt. Így nem lesz túl hosszú… - mondtam megvetően.

- Azt majd meglátjuk! – kiáltotta és támadásba lendült. A guan daommal könnyedén elhárítottam a csapását és egy ugrással az oldalához kerültem.

- Lassú vagy!

- Mondtam már, hogy mennyire utálok korán kelni? – kérdezte vigyorogva, miközben kivédte a vágásomat és újra talpon volt. Hát igen… ez Yoh. “A szelleme a barátja, folyton viccelődik, állva alszik, vesztesekkel lóg és mégis mindig győz.” Így jellemeztem őt kevesebb, mint egy évvel ezelőtt… mennyire félreismertem…

Be kellett látnom, hogy megint alábecsültem Yoht. A támadásai ugyanolyan higgadtak voltak, mint mikor legutóbb harcoltam vele. Alig védtem ki az egyiket – máris jött a másik és kiütötte a kezemből a guan daomat. Elrepült és 5 méterre tőlem ért földet.

- Ne! – kiáltottam és megsemmisülten horgasztottam le a fejemet. – Akkor ennyi volt… sajnálom, Pilica…

- Miről beszélsz, Ren?

- Azért akartam megszerezni a Lelkek Királyát, hogy visszahozzam Pilicát… de most már mindegy…

- De Ren… - nem érdekelt, mit mond Yoh, viszont láttam, hogy sikerült elterelnem a figyelmét.

- Bason! – kiáltottam és a következő pillanatban a guan dao újra a kezemben volt. Felugrottam a totemoszlop tetjére és gúnyos mosollyal az arcomon néztem le a fiúra. – Semmit sem változtál, Yoh! Ugyanolyan kiszámítható és érzelgős vagy, mint régen! Bason! Aranykaró támadás!! – kiáltottam és a követező pillanatban a földből mindenfelé fegyverek álltak ki. Az egyik eltalálta Yoht és bár nem sértette meg, megtörte a szellemkontrollját.

- Dupla médium! – kiáltotta Yoh. Csodálkoztam, hogy van ereje még egyszer létrehozni ezt a kimerítő szellem kontrollt. Ezek szerint mégiscsak fejlődött az elmúlt hetekben. Nem támadott újra. – Ren, nincs igazad. Nem hozhatod vissza Pilicát, értsd meg… ha neked sikerülne is visszahoznod őt, nem lennél igazságos többé. Akkor mindenkinek vissaz kéne adnod az elvesztett szeretteit… de ez nem lehetséges! A szellemeknek a túlvilágon van a helyük, ahogy az élőknek pedig itt! Ha ez a cél vezérel téged, nem fogod tudni megmenteni a világot a Pusztulás Csillagától!

- Nem érdekel! – kiabáltam és újra hagytam, hogy elvakítson a düh.

- Emlékszel arra, amit Silva mondott? “ A Sámán Királynak az egész világot kell megmentenie, nem csupán egy-két személyt.” Szerintem igaza volt!

- Te ezt nem értheted, Yoh! Neked nem kellett érezned azt a fájdalmat, amit nekem… az én sorsom, hogy Sámán Király legyek és az egész világ felett uralkodjak – Pilicával…

- Ha ezt az utat választod, olyanná fogsz válni, mint Zeke! Ne hagyd, hogy a dühöd vezessen, mert akkor nem tudsz tisztán látni!- kiáltotta miközben kivédte a vágásomat.

- A düh tesz engem erőssé! A részem! – kiáltottam két újabb támadás között.

- Ez nem igaz, Ren… Pilica szerelme a legjobb részedet erősítette… ne hagyd, hogy a halála után a szeretete gyűlöletté váljon… ezt ő sem akarná… - nyögte a támadásomat hárítva.

- Elismerem, Yoh, hogy igazad van. – eresztettem le a fegyveremet. – Te mindig is jobb vezető voltál, mint én. Megérdemled, hogy Sámán Király legyél…

- Kösz, haver. – mondta Yoh, miközben összekulcsolta a kezét a tarkóján.

- …de készülj fel, mert nem fogom neked harc nélkül átengedni a trónt! – kiáltottam és újra nagy zuhatag támadást zúdítottam a nyakába, mire ő csak bólintott. Többé nem érdekelt engem, hogy melyikünk győz. Még meg is könnyebbültem most, hogy a felelősség terhe leszakadt a vállamról. Nem adtam neki könnyen a győzelmet, de tudtam, hogy végül felém fog kerekedni.

Yoh lett a Sámán Király és Anna a Sámán Királynő. De mielőtt elhagytam Dobby Villaget, megmondtam Yohnak, hogy ne merjem a fejébe szállni a dicsőség, mert akkor kénytelen leszek őt emlékeztetni rá, hogy ki is valójában és nem szép szavakkal fogom tenni… Yoh csak vigyorgott.

- Mintha ez megtörténhetne!

Jocó elhatározta, hogy nagy komikus lesz(csak engem meg ne próbáljon többé megnevettetni…), Ryo éttermet készült nyitni az autópálya mellett, Faust visszatért a hivatásához(sebész lett egy kórházban),Yoh pedig rocksztár akart lenni… Egyedül Trey lepett meg, aki elhatározta, hogy velem jön Kínába. Vagy inkább Mayuval?… Nem tudjuk még, hogy mihez fogunk kezdeni, de előttünk a jövő és nem félünk majd szembenézni a kihívásaival, ebben már biztosak vagyunk!

Sokmindent megtanított nekem a sámán viadal, de méginkább Pilica elvesztése. Rájöttem, hogy a barátaimra mindig számíthatok, hogy az élet nem áll meg és nem hagyhatom abba a harcot… Azt hiszem, jobb ember is lettem… de most már elég az érzelgősségből! Hamarosan indul a gépünk, amit June küldött értünk és nem akarom rókázással tölteni az utat…