Ren Tao

Negyedik rész

Este elmondtam Pilicának, hogy mi történt Tamarával. Eléggé kiakadt… de hát én is ki voltam akadva…

- Itt most nem csak Tamaráról van szó, Pilica… én vagyok a Taok vezére, kötelességem megnyerni a viadalt, hogy dicsőséget szerezzek a családomnak. De ha Zeke Yoht támogatja, mennyi esélyem marad arra, hogy legyőzzem?… Elég kevés! – nevettem fel keserűen. De a legnagyobb elképedésemre Pilica lekevert nekem egy hatalmas pofont.

- Ezt azonnal fejezd be, Ren! Még soha nem láttam, hogy így viselkedtél volna… igazad van, ez nem méltó a Tao névhez! Az őseid sohasem adták fel a harcot, bármilyen reménytelennek is tűnt! Szedd össze magad! Ilyen hozzáállással tényleg kizárt, hogy legyőzöd Yoht! Hová tűnt az a Ren Tao, akit ismertem?! A harcos! – kiabálta könnybe lábadt szemekkel. Olyan vádlón nézet rám, hogy szégyellni kezdtem magam…

- Rendben. Nem fogok többé “így” viselkedni…- mondtam gúnyosan mosolyogva – De most mennem kell… Anna 60 km futást szabott ki ránk büntetésül, amiért elkéstünk az ebédről és még Tamarát is feltartottuk… nem hiszem, hogy hajnal előtt visszaérünk…

- Ne haragudj, amiért úgy kiabáltam. Csak azt akarom, hogy ne feledkezz meg arról, ki is vagy – mondta Pilica, miközben megdörzsölte a szemét.

- Ígérem, nem felejtem el többé és meg fogom nyerni a sámán viadalt… aludj jól, Sámán Királynőm! – mondtam neki, miközben betakartam és egy búcsúcsókot leheltem az arcára.

Másnap délben, mikor az utcák zsúfolva voltak sámánokkal, én meg Yoh pedig hullafáradtan aludtunk egy padon, egyszercsak megszólaltak a már régen felszerelt hangszórók az utcasarkokon, de előtte olyan durva hanghiba volt, hogy még Yoh is felriadt…

- Elnézést kérünk az iménti hibáért… szóval. Mint tudjátok, eljött az ideje, hogy sort kerítsünk a sámán viadal harmadik, vagyis záró körére. Itt ismét egyedül fogtok harcolni. A mérkőzések időpontját, helyszínét és az ellenfeletek nevét mindig jelezni fogja az orákulum harangotok. Ne feledjétek, ha elveszítenétek az orákulum harangotokat, csak szóljatok és adunk másikat! Eredményes versenyzést kívánok mindenkinek és győzzön a jobb!

Ennyi közhely egy szövegben… felfordult a gyomrom… még szerencse, hogy különben sem tudok enni, annyira fáradt vagyok. Ásítottam egyet és már visszafeküdtem volna, hogy tovább aludjak, mikor megint ott termett…

- Yoh, Ren!! Hát semmit sem lehet rátok bízni?! Már régen haza kellett volna érnetek a bevásárlásból.

- De Anna, mi tényleg bevásároltunk, csak Yoh megkért, hogy álljunk meg egy kicsit pihenni és… és… - próbáltam magyarázkodni.

- Elég a gyenge kifogásokból! Most azonnal hazajöttök és 2000 fekvőtámasz még vacsora előtt! Jól hallottad Yoh!!

- De Anna, hallottad, hogy kezdődnek a mérkőzések! Ilyen fáradtan esélyünk sem lesz az ellenfelünkkel szemben…

- Ne legyél már nevetséges Yoh! Persze, hogy hallottam! De veled ellentétben még emlékszem az első körre, ahol mindig három nappal a leendő mérkőzés előtt értesítették a részvevőket és mivel most is egyesével harcoltok, bizonyára úgy lesz. Igaz, Silva?

- Téged nem lehet meglepni, Anna… Igen, a sámánoknak most is három nap áll majd a rendelkezésükre, hogy pihenjenek a csaták között. Nem túl sok idő, ha engem kérdeztek, de még így is nagyon hosszúra nyúlhat a bajnokság, ugyanis három egymást követő meccset kell elveszíteni ahhoz, hogy valaki kiessen.

- Megáll az eszem, még mindig nem tápászkodtatok fel?! Hallottátok, amit Silva mondott! Amíg nem kezdődnek el a csatáitok, edzenetek kell!! Vagy csak még több fekvőtámaszt akartok?… - kérdezte vészjóslóan, úgyhogy felálltam, bár kissé szédültem a kimerültségtől, de elszánt voltam és elindultam hazafelé…

Mindenki valósággal lázban égett az izgalomtól, hogy folytatódik a bajnokság… valljuk be, néha kételkedtünk benne, hogy ez a nap eljön még valaha…

Ígéretet tettem Pilicának, hogy megnyerem a viadalt és én még soha nem szegtem meg a szavamat. A győzelem az enyém lesz, bármibe kerüljön is!

Este a közös vacsorázás közben egyszercsak csipogást hallottunk.

- Morty, nem megmondtam, hogy kapcsold ki a mobilodat?!! – kiabálta Anna.

- De az nem is egy mobil, hanem egy laptop és nem szokott csipogni! – mondta Morty dühösen és sértődötten.

- Jaj ne, lehet, hogy valamit benn felejtettem a mikróban?!- kapott a fejéhez Ryo.

- Mondjátok, ti komolyan ennyire hülyék vagytok?! – kérdeztem lüktető fejjel.

- Kit neveztél te hülyének? – csattant fel Anna és már nekem akarta hajítani Mortyt, de félbeszakítottam.

- Nyilvánvaló, hogy valakinek az orákulum harangja csipog! – erre mindenki ledöbbent, Anna meg elfelejtette letenni Mortyt…

- Vajon kié az? – gondolkodott hangosan Ryo.

- Nézzük meg! – kiáltotta Jocó és mielőtt Anna bármit is tehetett volna elrohant a többiekkel együtt, felborítva az összes széket… mikor kisétáltam, a konyha úgy nézett ki, mint egy csatatér…

- Áhá, az enyém!! – kiáltottam fel. De nem csak a saját hangomat hallottam… valaki más is felkiáltott ugyanabban a pillanatban.

Trey volt az…

*

Pilica ezután az este után teljesen magába zárkózott. Nem tudtam, miért, de olyan szomorúnak tűnt…

Számíthattam volna rá, hogy előbb vagy utóbb meg kell küzdenem a barátaimmal, de nagyon nehéz lesz… Mindegy, most csak az edzésre kell koncentrálnom. Én nem veszíthetek... ígéretet tettem Pilicának, hogy én leszek a Sámán Király. Teljesíteni fogom, még ha ez azt is jelenti, hogy le kell győznöm a bátyját…

Egyre többet edzettem, de nem érdekelt… közben csak Pilica járt a fejemben… valami bántja… de akkor miért nem szól róla? Eddig semmit sem titkolt el előlem… Lehet, hogy már nem bízik bennem?

- Vigyázz, Ren mester! – kiáltott rám Bason. Futás közben ugyanis nem igazán figyeltem, úgyhogy kis híján átbukfenceztem egy padon… lihegve álltam meg mellette. Nagyon fáradt voltam, de ez még csak a második nap volt, még nem volt szükséges leállnom az edzéssel. Majd holnap pihenek…

- Kösz, Bason… - mondtam kurtán és továbbfutottam. Késő éjszaka értem haza, akkor is csak azért, mert havazni kezdett és bár a felettünk lévő jégmennyezet némileg enyhítette, teljesen nem kapcsolta ki ezt a számomra kellemetlen tényezőt.

Ahogy beosontam Pilicával közös szobánkba igyekeztem csendes lenni, mert biztos voltam benne, hogy a lány már alszik, de nem így volt. A nyitott ablaknál állt és az ablakpárkányra könyökölve gyönyörködött az égen látható északi fényekben.

- Talán aludnod kéne… - mondtam neki kedvesen – Sápadt vagy. Tudom, hogy nem tartozik rám, de elmondhatnád, hogy mi nyomaszt. Hátha tudnék segíteni…

Csak ekkor vettem észre, hogy egész testében remegett és könnycseppek hullottak a szemeiből az utcára ütemesen…

- Nekem mindegy, hogy te győzöl vagy Trey… az egyikőtöket elveszítem… én ezt nem akarom… - zokogott. Gyengéden átöleltem a vállát és a fejét a mellkasomra fektettem. Olyan törékeny és szép volt… örültem, hogy megvédhetem.

- Ne aggódj, Pilica… hiszen tudod, hogy soha nem hagynálak el, ahogy Trey se… ígérem, nem fogok ártani a bátyádnak, inkább vállalom a vereséget. Nyugodj meg…

- Szeretlek, Ren… - suttogta Pilica és hosszan megcsókolt. Határozottan, de finoman visszacsókoltam, az ágyhoz kísértem és gyengéden végigfektettem rajta.

- Próbálj meg aludni… meglátod, nem lesz semmi baj… - suttogtam a fülébe, miközben betakargattam, majd óvatosan mellébújtam az ágyba és átkaroltam a derekát. A haján meg-megcsillant a holdfény és én még sokáig ébren maradtam, hogy nézzem, ahogy alszik… végül én is álomba merültem az egyenletes szuszogásától. Akkor még nem sejtettem, mit hoz a holnap…

*

Reggel arra ébredtem, hogy Pilica nincs mellettem. Már azt hittem, hogy elment és fel akartam pattanni, de ekkor megláttam, ahogy ott áll az ablaknál és deja vu érésem támadt.

- Nagyon vicces, álomszuszék! – nevetett Pilica. Megkönnyebbülve láttam, hogy a régi csillogás visszatért a szemébe.

- Nem… azt hiszem én is veled tartok. – mondta elmerengve, miközben én magamra kaptam a ruháimat.

- Hát ez nagyszerű… egyébként nem láttad tegnap Treyt? – kérdeztem, miközben a felsőm csatjaival babráltam.

- De. Azt mondta, elmegy túrázni a környékre, gondolom így akar kikapcsolódni a harc előtt…

- Ezt kikapcsolódásnak nevezni?! Erre is csak a lökött bátyád képes! – mondtam, de Pilica fel se vette, hiszen kiérezhette a hangomból, hogy nem gondolom komolyan amit mondok.

Csakhogy Trey egész nap nem került elő, mi pedig egyre jobban aggódtunk, különösen Pilica. Fogalmam sem volt, mit tervezhetett Trey, mert aligha szórakozásból hagyott itt minket. Készül valamire. Csak nehogy az X-Hunterek meglepjék… Legalább a nővérének elmondhatta volna, hogy mit tervez. Így most megint maga alatt van és ez egyszer fogalmam sincs, hogy vigasztaljam meg.

A holnapi csatán kívül semmi másra nem tudok gondolni… Vajon melyikünk kerül majd ki győztesen? Időközben Yoh orákulum harangja is működésbe lépett. Ő egy számunkra ismeretlen sámánnal fog megküzdeni. De nem féltem túlságosan Yoht, főleg Anna edzése miatt…

- De Anna, megígérted, hogy ebben a három napban a csaták között nem fogsz minket terrorizálni! – nyögött fel keservesen két felülés között.

- Ki mondta, hogy beszélhetsz?! Azon kívül én semmi ilyesmit nem ígértem! Csak annyit mondtam, hogy három napotok lesz… de azt nem lustálkodásra kell pazarolni! Arra ráérsz majd az utolsón! Most pedig gyerünk!! Még az edzésprogram felével sem végeztél és mindjárt dél!!

Anna egyre ingerlékenyebb volt. Szerintem a tévékészülék és ennek következtében a szappanoperák hiánya fokozta fel benne a stresszt… vagy az, hogy folytatódott a bajnokság? Inkább az első…

Nem szívesen ismerem el, de néha hiányoltam a nővéremet, például most. Főleg, hogy Pilicára sem támaszkodhattam, mert neki is megvolt a maga baja… nem lehetek ilyen önző… nem lenne fair vele szemben… A fenébe is! Mit nyavalygok?! Voltam már ennél rosszabb helyzetben is… biztos csak attól van, hogy olyan rég harcoltam utoljára. Még élénken élt bennem a harc Dashuaival. Nem szívesen ismerem el, de kemény ellenfél volt…

Ami Mayut illeti teljesen megváltozott… remélem nem okoztam benne maradandó károsodást azzal, hogy leszidtam… Gondolom Trey semmit sem tud a vitánkról és ez így van rendjén. Nem akarom lerombolni az önbizalmát. Biztos kiakadna, ha megtudná, hogy csak Mayu játékszere volt. De nem! Mayu nem hagyta ott Treyt, ahogy vártam, sőt még közelebb került hozzá és egy kicsit szerényebb is lett… Volt miből visszavennie, valljuk be… De még soha nem találkoztam hozzáfogható lánnyal… Trey szerencsés… de én soha nem hagynám el Pilicát…

Délután úgy döntöttem, veszek egy fürdőt, hogy megteremtsen a lelki békémet és felkészüljek a holnapi harcra. Talán egy fürdő után jobban átlátom majd a helyzetet.

Bementem, felakasztottam a köntösömet és körül se nézve elkezdtem ledobálni a ruháimat. Már készültem volna belecsusszanni a medencébe, mikor eszembe jutott, hogy előtte le kéne zuhanyoznom, különben Anna ki fog nyírni… úgyhogy a zuhanykabinra néztem – és ekkor vettem észre Pilicát, aki már a zuhanyrózsa alatt állt, de nem vett észre…

Hihetetlenül zavarba jöttem és teljesen elvörösödtem. Még arra sem volt időm, hogy magamra kapjam a köntösömet, mikor Pilica is észrevett és hasonlóképpen reagált…

- Ne haragudj, hogy megzavartalak… - nyögtem, mire Pilica csak a fejét rázta.

- Nem zavarsz… - mondta és ma először mosolyra húzódott a szája, miközben megnyitotta a csapot. Hagyta, hogy a víz eláztassa az egész testét és a haját is. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Megengeded, hogy csatlakozzam?… - kérdeztem tétován. Nem volt rám jellemző a bizonytalankodás, de még soha nem láttam Pilicát így és lenyűgözött a szépsége. Ő csak némán bólintott. Óvatosan odasétáltam a zuhanykabinhoz, elhúztam az ajtaját és beléptem Pilica mellé…

- Dehisz ez… jéghideg!! – kiáltottam fel a meglepetéstől, mire Pilica csak nevetett…

- Én mindig hideg vízben fürdöm… segít koncentrálni, megnyugtat és megerősít a döntéseimben… De teljesen el kell csitítanod a lelkedet ahhoz, hogy ne fázz meg! Ha úgy érzed, hogy nem megy, akkor hagyj fel a próbálkozással, különben a holnapi csatád rovására mehet! – figyelmeztetett.

- Nem adom fel… egyek vagyunk! – mondtam határozottan, átkaroltam a derekát és magamhoz húztam. Elégedetten felsóhajtott és nekem simult. Nem tudom, meddig álltunk így, de teljesen megnyugodtam. Olyan érzés volt, mintha a vízsugarak simogatnák a lelkemet… a testemet egyáltalán nem éreztem és ennek következtében nem is fáztam. Mikor végre kisétáltam a zuhany alól, úgy éreztem, új erőre tettem szert.

Este mindketten korán lefeküdtünk és egyikünk sem szólalt meg. Azon gondolkodtam, mi lesz, ha Trey nem kerül elő?… Ha történt vele valami és csata nélkül jutok tovább? Remélem, hogy nem így lesz… már várom, hogy összemérhessem vele az erőmet… mint barát a barátéval!

*

Képtelen voltam aludni. Homályos tekintettel figyeltem a napfelkeltét. Közeledett a tavasz. Már érezni lehetett az eljövetelét. Mint mikor a napsugarak rózsaszínre festik az eget, de a nap valójában csak percekkel később bukkan fel a látóhatár szegélyén, hogy megkezdje útját…

- Ne okozz csalódást, Ren… - szólalt meg Pilica hangja váratlanul a hátam mögött.

- Hogy?…- kaptam oda a fejem – Nem fogok, ígérem…

A csatának pontban 9 órakor kellett kezdődnie a falu határában. Yoh és a többiek mindannyian eljöttek, hogy lássák a küzdelmünket.

- Még öt perce van – jegyezte meg szúrósan Anna. Én nem szóltam semmit, csak a fejemet leszegve higgadtan vártam és a guan daomra támaszkodtam. Így teltek a percek… pedig éveknek éreztem őket.

- Egy perc – mondta kurtán Anna ás a lábával idegesen dobbantott. Láttam Pilicán, hogy se élő se holt az izgalomtól. Már mind lemondtunk arról, hogy viszontlássuk Treyt, mikor egyszer csak beállított épp abban a pillanatban, mikor az orákulum harangjaink fülsértő csipogással és villogással jelezték a csata kezdetét.

- Már azt hittem, hogy ide se tolod a képed! – mondtam miközben futva indultam feléje.

- Tudod haver, én nem lustálkodással töltöttem ezt a három napot… Gyerünk, Corey! A deszkába! – kiáltotta, miközben a snowboardba irányította aprócska szellemét.

- Képzeld, én sem! Bason! A guan daoba!!! – kiáltottam és ahogy végeztem, lekicsinyítettem a fegyver méretét.

- Akkor elkezdjük végre?!

Alig akartam elhinni, de máris sikerült megtörnöm a szellemkontrollját és utána még további kétszer megcsináltam. Viszont hiába gúnyolódtam rajta, nem figyelt rám és ez kezdett dühíteni… készült valamire… hamarosan megtudtam, mivolt az, de egyáltalán nem tett boldoggá…

- Eljött az ideje az ellentámadásnak… Jól figyelj, Ren!! – kiáltotta végre – Észak szellemei! Ha halljátok a hangomat, segítsetek!

És ekkor nagyon furcsa dolog történt… olyan volt, mintha Trey befolyásolta volna az időjárást… hatalmas hóvihar kerekedett, de érdekes módon Treyt elkerülte és minden dühe rám összpontosult. A szemem elé kaptam a kezemet és minden izmomat megfeszítve próbáltam dacolni a jeges széllel, de tudtam, hogy hasztalan. Olyan volt, mintha egy hatalmas lavinába keveredtem volna, amit élve el akart temetni…

- Vége Ren, akár fel is adhatod! - kiáltotta Trey. De én tudtam, hogy nem szabad feladnom… Megtört a szellemkontrollom, de gyorsan visszahoztam.

- Próbáljuk meg újra Bason! – kiáltottam és ekkor eszembe jutott Pilica… és a gyakorlat, amit tegnap mutatott. Eggyé kellett válnom a vízzel… ugyanezt fogom csinálni…

- VIHAR! – kiáltottam és támadásba lendültem. Többé nem tarthatott vissza a szél… de vajon honnan tudta Pilica, hogy szükségem lesz erre?…

- De… az hogy lehet?… - hebegte Trey elkerekedett szemekkel.

- Mondjuk azt, hogy én is tanultam egyet s mást! Készen állsz a végső harcra?!

- Én mindig készen állok! Jégrengés!!

- Bason! Aranykaró Vihar Támadás! – minden erőmet be ellett vetnem, hogy bele tudjam szúrni a guan daomat a fagyos földbe. Az ebben a pillanatban égnek meredő lándzsák megtörték Trey jegét és az egyik őt is elérte. Tudtam, hogy ezzel vége… megtört a szellemkontrollja és nem volt már több furiyokuja…

- És a győztes Tao Ren! – kiáltotta Silva. Elégedetten rántottam ki a guan daomat a jégből és rátámaszkodva gyorsan felmértem a helyzetet.

- Ne… az nem lehet…- mondta Trey térdre esve.

- Fel a fejjel, Trey! Nagyon jól harcoltál, kis híján le is győztél! Különben is csak annyi a dolgod, hogy a következő két csatából legalább egyet megnyerj! – nem tudtam, miért mondom ezt… de aztán rájöttem: mert Trey a barátom volt… és az a tény, hogy legyőztem mit sem változtatott ezen…

- Hát minden elismerésem a tiéd, haver… legyőztél… - mondta Trey még mindig maga elé meredve.

- Talán pár évvel ezelőtt elégedettséggel töltött volna el ez a süket duma, de az-az énem már a múlté! Ne vágj ilyen fancsali képet! Menjünk haza és ünnepeljük meg a győzelmemet! – mondtam öntelt mosolyra húzva a számat.

- Te ugyan egy szemernyit sem változtál, haver! – gúnyolódott Trey, miközben feltápászkodott a földről és ő is elvigyorodott.

Csak fáradtam mosolyogtam Trey reakcióján, ekkor azonban nekem ütközött Pilica. Teljesen megütköztem, mikor megláttam a könnyeket az arcán...

- Most meg miért sírsz?! – kérdeztem fintorogva.

- Ti olyan, de olyan hülyék vagytok! – kiáltotta toporzékolva és mielőtt felocsúdhattam volna, átöleltem engem Treyjel együtt, aztán zokogva elrohant.

- Te értetetted, haver? – kérdezte felcsóválva Trey.

- Nem… - ráztam meg a fejem – Akkor megyünk bulizni?…

Hazaérve azonban egy meglehetősen ízléstelen és kellemetlen meglepetéssel kellett szembesülnünk, hála Jocónak…

Az egész házat ronda, karácsonyi díszekkel és idétlen, villogó lámpafüzérekkel dekorálta ki… ez már mindennek a teteje!! Különben is, mióta ünnepeljük mi a karácsonyt?! Gyerekkoromban egyáltalán nem is ünnepeltük, nem mintha hiányzott volna… az Újév úgyis elég nagy felhajtást jelentett!! De ha ezeken eluralkodik a karácsony-mánia, kénytelen leszek megölni valakit és már van egy tippem, hogy ki legyen az…

- Te megőrültél?! Minek díszítetted fel a házat, mikor még csak december 5.-e van?! Még legalább 20 napig ráértél volna!! – kiabáltam magamból kikelve.

- Hagyd Ren… szerintem tök jó, hogy máris megcsináltad a díszítést, Jocó! – vigyorodott el Yoh – Így sokkal meghittebb lett az egész ház…

- Ha azt akartad mondani, hogy ocsmányabb, akkor én is csatlakozom! – vágtam rá mérgesen, de senki nem figyelt rám, ahogy rendesen…

Nem állítom azt, hogy mindenkinek a mérkőzéseit és elért eredményeit feljegyzem a naplómba, ez ugyanis lehetetlen, még akkor sem lennék képes rá, ha semmi más dolgom nem lenne, pedig éppenséggel van elég!… Ha az embernek minden harmadik napon harcolnia kell, hozzászokik a feszültséghez és az esetleges vereségekhez… mert ebből is volt bőven! Nem is tudom, hány harcot állhattam ki összesen, míg megkaptuk a jól megérdemelt szünetünket…

Előtte azonban Tamara, Pilica és Mayu borzalmas ötlettel állt elő…

- Mi lenne, ha megajándékoznánk egymást karácsonykor, ahogy Japánban szokták az emberek? – mondta Tamara lámpalázasan, miközben Pilica és Mayu lelkesen bólogatott.

- Ez még viccnek is rossz… mégis hogy gondoljátok, hogy lenne pénze a többségnek arra, hogy mindenkinek vegyen egy személyre szóló ajándékot?! Az fejenként több, mint 10 ajándékot jelentene! – csattantam fel idegesen, és mikor oda értem a célozgatásban, hogy nem mindenki engedhet meg magának ennyi plussz kiadást, Anna feje idegesen vörösödni kezdett. Amitől kénytelen voltam elvigyorodni…

- Igen, erre mi is gondoltunk, ezért találtuk ki ezt! – mutatott fel Mayu egy virágos kalapot…

- Hé, több napon át kerestem!! – kiáltott fel Fasut dühösen.

- Bocsi… szóval mindenkinek a neve rajta van egy cetlin. Húzni fogunk egyet-egyet, így megtudjuk, hogy kinek kell ajándékot adnunk! Ja, és természetesen saját készítésűnek kell lennie! – hadarta Pilica, de én egy kukkot sem értettem az egészből… csak annyit vettem észre, hogy az orrom alá dugja a kalapot és önkéntelenül húzok egyet… ez súlyos hiba volt…

Teljesen megfeledkeztem a cetliről, egyszerűen zsebre vágtam, aztán elkezdtem duzzogni, mert Jocó dekorálási akciója következtében egyszerűen nem tudtam bejutni a szobánkba. Az ajtóban ugyanis egy karácsonyfa és egy élethű, majd’ kétméteres Mikulás állt…

- Ez azért már több a soknál!- kiáltottam és kergetni kezdtem, hogy ízekre szedjem, de Trey és Yoh lefogott… - Egyszerűen nevetséges! Miért kell nekünk ünnepelnünk ezt a hülyeséget?! – mondtam reszketve a dühtől.

- Hát… izé… - vakarta meg a fejét Yoh – Szép hagyomány, nem?…

- Megvolt a véleményem erről a hagyományról, amit egy gyűlölködő pillantással azonnal Yoh tudomására is adtam…

- Nagyszerű! Jobb helyet az ünneplésre keresve sem találhattatok volna! És ha akarjátok, akár személyesen át is adhatjátok a Mikulásnak a kívánságlistátokat, úgyis itt van a műhelye a sarkon túl… - legyintettem fáradtan.

- TE TUDOD, HOL LAKIK A MIKULÁS?! – kiáltotta egyszerre Jocó, Morty, Yoh és Trey az ötéves gyerekek áhítatával…

- Ez nem lehet igaz, mivel érdemeltem én ezt ki?! – keseregtem és faképnél hagytam az egyértelműen alacsony értelmi színvonallal megáldott társaságot…

*

És az elkövetkező napokban csak romlott a helyzet. 16-án Yoh beszerezte első közös karácsonyunk himnuszát: Beethowen 9. szimfóniáját, ahogy ő nevezte, a Daikut…

- Miért pont ezt a vackot kell hallgatnunk?! – fakadtam ki 24 óra monoton zenehallgatás után…

- Ugyan Ren! Nálunk, Japánban is mindig ezt hallgattuk karácsonykor! – mondta Yoh, miközben kényelmesen hátradőlt az egyik fotelben.

- Megkérdezhetem, hogy miért? - csattantam fel türelmemet vesztve(nem mintha lett volna…).

- Hát… tudod… ez hagyomány! – mondta végül Yoh, hogy a tanácstalanságát leplezze…

- Ezek szerint az állandó fejfájás is a karácsonyi hagyomány része… - morogtam sötéten.

- Hé, Yoh, Rennek igaza van! – kiáltotta Trey lelkesen, mire furcsálkodva néztem rá – Ideje váltani! Ezt hallgassátok meg! – és még mielőtt leállíthattuk volna, betett valami elviselhetetlen diszkózenét a CD-lejátszóba.

- Azonnal kapcsold ki ezt a szemetet!!! – üvöltöttünk rá.

Szóval maradt a Beethowentől 9. …

A harcok december 24-e és január 3-a között fel lettek függesztve, hogy mindenki zavartalanul ünnepelhessen… A legrosszabb az egészben az volt, hogy sikerült teljesen megfeledkeznem a több hete a nadrágzsebembe gyömöszölt kis cetliről. Ez egyértelműen kiderült számomra az egyik Treyjel folytatott beszélgetésem során…

- Te tudod már, hogy mit fogsz adni annak, akit húztál?

Mire én riadtan visszakérdeztem:

- Te meg miről beszélsz?!

- Jaj, azt ne mondd, hogy elfelejtetted… tudod, ajándékot kell csinálnunk annak, akinek a nevét kihúztuk… rémlik? – mondta kézzel lábbal mutogatva, ahogy az ember egy gyengeelméjűnek szokott magyarázni…

- Ne nézz hülyének, persze, hogy tudom, mit fogok csinálni, de ha tőlem vársz tanácsot, azt lesheted!! – ordibáltam le a fejét aztán dühösen felcsörtettem a szobámba.

- Kérlek, add, hogy ne Pilica legyen, csak ne ő legyen… kérlek!! – gondoltam, miközben megkerestem a cetlimet…

Természetesen Pilicát húztam…

- Mégis mi a fenét adjak neki?! Én egyáltalán nem értek az ajándékokhoz, főleg nem egy lánynak!! Soha nem adtam Junenak semmit… fogalmam sincs, mit szeretnek a lányok! De ezt a többiek semmiképp sem tudhatják meg! Nekem nincs szükségem segítségre, bármikor kitalálhatok valamit…

Csakhogy az a bizonyos “bármikor” egyre későbbi időpontra tolódott…

Egyébként örülhettünk, mert Maresuke karácsonyi “ajándékát”, miszerint egy hónapon belül elintézi, hogy mindannyian csatlakozzunk a szellemvilághoz, sajnos nem kaptuk meg… ezek szerint megint közbejött nekik valami. Ez történik, ha az embernek távolról kell irányítania a dolgokat, mert nem teheti be a lábát Dobby Villagebe…

December 23-án, éjszaka rájöttem, mi lesz a legszebb ajándék Pilicának, aminek igazán lesz értelme és sajátkészítésű is lesz egyben. Óvatosan kiosontam a hálószobánkból és kimentem a friss levegőre. Tudtam, hogy mire vállalkozok, úgyhogy rögtön bele is vágtam. Fárasztó és időigényes volt ugyan, de még hajnal előtt befejeztem. Nagyon reméltem, hogy tetszeni fog Pilicának…

Ryo tényleg kitett magáért és az ünnephez méltó hatalmas lakomát készített. A desszert pedig természetesen egy hagyományos, japán karácsonyi édesség volt: tejszínhabos eper, amiről mindenki tudta, hogy Yoh kedvenc kajája a sajtburger után. Csakhogy volt egy kis probléma vele…

- Jaj, ne már, Anna!! – rimánkodott Yoh kétségbeesetten – Egy évben csak egyszer van karácsony, kérlek, hadd egyek a tortából!!

- Szó sem lehet róla! A sámán viadalt viszont csak ötszáz évente rendezik meg! Ennek a tortának még a látványa is súlyos hatással van a kilókra! Persze ehetsz belőle, ha… - töprengett Anna hangosan.

- Ha? Mit kell tennem, Anna?! – vágott közbe Yoh lelkesen.

- Ha vállalod, hogy egy héten keresztül dupla edzésadagot teljesítesz! – jelentette ki Anna.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan!! – kiáltotta Yoh rémült grimasszal – Múlt héten is megdupláztad már egyszer az edzést, ennél többet lehetetlenség csinálni!!

- Akkor sajnos csak szemtanúja lehetsz annak, hogyan eszük meg a tortát! Vita lezárva! – kiáltotta Anna, Yoh pedig megsemmisülten horgasztotta le a fejét.

- Fel a fejjel, haver! – kacsintott rá Trey – talán jövőre több szerencséd lesz…

- Ismered a mondást, az élet nem habos torta! Értitek? Habos torta, mint ez, hehehe! – nyögte be Jocó, mire Pilica és Tamara a hasát fogta a nevetéstől, bennem pedig újra feltámadt a gyilkolási vágy… Érdekes módon még Yoh sem tartott vissza, mikor kikergettem Jocót a házból, nyilván mélyen felkavarta a habos torta említése…

- Nem értem, hogy bírtok enni ebből a borzalomból… - fintorodtam el – Ryo olyan édesre csinálta, hogy szinte ehetetlen!

- Már megbocsáss, kisgatyós barátom, de mióta értesz te a konyhaművészethez? – kérdezett vissza Ryo sértődötten.

- Lehet, hogy nem vagyok szakács, de annyit azért meg tudok állapítani, hogy egy kaja ehető-e vagy sem!! – kiabáltam mérgesen, de senki nem volt velem egy véleményen, Trey pedig egyenesen degeszre tömte magát, súlyosbítva Yoh szívfájdalmát…

- Haver egy morzsa sem férne már belém… - mondta elégedetten, miközben megpaskolta dudorodó hasát.

- Helyes, mert egy morzsát sem a hagytál a többieknek!! – kiáltottam rá – Még jó, hogy karácsony csak egyszer van egy évben…

Aztán eljött az este, mikor mindenki átadta illetve megkapta a maga ajándékát. Megvolt a véleményem az ajándékozásról, de kivételesen inkább nem mondtam semmit…Engem Faust húzott és egy saját készítésű CD-t kaptam tőle, ami engem ugyan nem hozott lázba, de Treyt annál inkább…

- Wow! Ezen rajtavan annak az új, kínai rockbandának az első száma?! Honnan szerezted?! Tűvé tettem érte az összes lemezboltot… el kell mondanod!!! – és ehhez hasonló dolgokkal nyúzta Faustot. Az este hátralévő részében a Daiku helyett Faust CD-jét hallgattuk és el kellett ismernem, hogy Faustnak igaza volt: ha nem is ismertem el a többiek előtt, bejött nekem ez a zene. Kiderült, hogy Yoh is régóta rajong már ezért a bandáért és Treyjel éppen szenvedélyes vitába kezdett arról, hogy melyik albumuk volt a legjobb…

Én észrevétlenül kiosontam a nappaliból, hogy megkeressem Pilicát, aki éppen teát készített a konyhában.

- Pilica… gyere, mutatni akarok valamit… - mondtam halkan, miközben megfogtam a kezét és kissé el is pirultam közben… úgy éreztem magam, mintha lázam lenne…

- Bocs Ren, de nem tudok… muszáj odavinnem ezt a teát Annának… - mondta bágyadtan. Biztos kifárasztotta őt a sok izgalom. Aggódva segítettem fel őt a székről.

- Hagyd ott, Anna egyedül is meg fogja találni – jelentettem ki határozottan és Pilicának nem volt ereje ellenkezni.

- Hová viszel? – kuncogott fel, mikor a folyosó végéhez értünk.

- Ez az én ajándékom neked… - suttogtam a fülébe, miközben kikísértem őt a teraszra. Halkan felsikkantott, aztán elakadt a lélegzete. Egy pillanat erejéig elfogott a kétség, hogy vajon tetszik-e neki, aztán…

- Dehisz ez fantasztikus! – mosolyodott el és a szemében már nyoma sem volt fáradtságnak – Köszönöm! – suttogta a fülembe és átölelt. Sokáig álldogáltunk ott a teraszon és néztünk le a fehéren ragyogó hóra, amibe világító zuzmókkal a következő szöveget rakta ki valaki: I love you… nem volt túl bonyolult, de éreztem, hogy a mi igaz szerelmünkben nincs helye a fellengzős szövegeknek… csak elvonták volna a figyelmet a három örökérvényű szóról…

- Van itt még valami – mondtam, miközben előhúztam a zsebemből egy apró dobozt – Remélem elfogadod…

A dobozban a Tao család régi ereklyéje volt, egy kettétört medál, ami egy jingjang jelet mintázott és körülötte a címerünkön is látható sárkány tekergett. Még June adta nekem, a viadal kezdete előtt. Persze nem akartam elfogadni, mert eszembe sem jutott, hogy valaha is úgy érezhetek valaki iránt, ahogy Pilicát szeretem, de ő csak azt mondta:

- Vidd csak magaddal! Mikor eljön a pillanat, tudni fogod, mit kell tenned vele – még mindig magam előtt látom őt, ahogy mosolyogva rám kacsintott.

- Ren… - szólt hozzám Pilica halkan mosolyogva, mikor látta, hogy elmerülök a gondolataimban – Boldogan leszek a feleséged…

Óvatosan kihúztam a dobozból a jin jelet ábrázoló darabot és óvatosan összecsatoltam neki a tarkóján, aztán megigazítottam a csillogó kék hajzuhatagot.

- Gyönyörű vagy… - suttogtam, de ekkor észrevettem, hogy a szemében megjelent egy könnycsepp.

- Valami baj van? – kérdeztem, mire finoman megrázta a fejét és az ujjai közé fogta a medált.

- De te még nem vetted fel a tiédet… - erről teljesen megfeledkeztem és látva a zavaromat, Pilica elnevette magát – Majd én, jó? – súgta és tudtam, hogy fölösleges válaszolnom. Kiemelte a dobozból a medál másik darabját, a jangot és a nyakamba akasztotta. Egy pillanatra véletlenül hozzáért a hátamhoz a törékeny kezével, mire rózsaszín pír öntötte el az arcát, de folytatta a lánc felcsatolását. Mikor végzett, a mellkasomra fektette a kezét és csodálkozó szemekkel nézett rám. Én is így éreztem…

- Ígérem, Pilica… hogy soha nem fogok mást szeretni, csak téged… - mondtam a szépségétől megidézve.

- Én sem fogok szeretni mást, Ren… - biggyesztette el a száját Pilica egy cinkos kis félmosolyra, aztán pajkosan szólalt meg újra – Hideg van. Vigyél innen máshova, mert a végén még megfázom!

Elmosolyodtam és az ölembe kaptam Pilicát, majd felvittem őt a hálószobánkba.

- Nálad akarom, Ren… - suttogta Pilica, én pedig nem szóltam semmit, míg be nem csuktam magunk mögött az ajtót. Ott álltunk összeölelkezve a varázslatosan személytelen kis szoba közepén, akkor is csak annyit mondtam:

- Kedvesem… - és az egyik kezemet az arcára tettem, hogy ne tudja elkapni a fejét, de ahelyett, hogy eltávolodott volna két csók között zihálva azt mondta:

- Veled akarom, Ren. Most. Gyorsan.

A következő pillanatban az másik kezem már a ruhája csatjának a kikapcsolásával volt elfoglalva, miközben óvatosan megemeltem a hihetetlenül karcsú derekánál fogva és gyengéden lefektettem őt az ágyra…

*

Másnap reggel mámorosan arra ébredtem, hogy Pilica ott fekszik mellettem és az arcomat fürkészi.

- Utálom, ha néznek, miközben alszom. – mondtam fáradt hangon, miközben csókot leheltem az arcára.

- Jaj, ne haragudj… - mondta zavartan babrálva a haját – Nem vettem észre, hogy felébredtél… - majd hirtelen furcsálkodva elhallgatott – Mi ez a zaj?

- Nézzük meg… - mondtam, miközben kikászálódtam az ágyból, de hamarosan rájöttem, hogy ez mégsem lesz olyan egyszerű… a ruháink ugyanis szanaszét hevertek a szobában. Végül azért mégis sikerült felöltöznünk és félálomban letámolyogtunk az előszobába.

- Ren!! Úgy örülök, hogy újra látlak! – mondta June és puszit nyomott az arcomra…

- June, kérlek! Zavarba hozol… - csattantam fel idegesen elvörösödve, miközben kibontakoztam a nővérem öleléséből. Yoh, Lyserg és Trey már ott volt és most rajtam nevettek… de ekkor June szeme megakadt a nyakamban lógó medálon és hirtelen nagyon izgatott lett.

- El sem hiszem, hogy megtetted!! Miért nem szóltál?! És ki a szerencsés?! – hadarta egyszerre June, mikor meglátta a mögöttem álldogáló Pilicát, aki most szintén elvörösödött.

- Még nem volt hivatalos… - morogtam bosszúsan Junenak címezve - Csak azután akartuk bejelenteni, miután megkérdeztelek téged, Trey… Mi a véleményed róla?

- Hát, haver… - kezdte lassan - fogalmam sincs róla, mit eszik rajtad Pilica, amikor olyan mogorva pokróc vagy… de ha neki nincs, akkor nekem sincs kifogásom a dolog ellen – kacsintott rám. Szóval így történt, hogy karácsony napján eljegyeztük egymást. Egyébként mondanom sem kell, hogy tegnap éjjel nem gondoltunk a védekezésre, ami kissé aggasztott, de volt ezer más dolog, ami miatt aggódhattam…

- Beszélnünk kell, June – mondtam neki, mikor pár óra múlva mindenki napirendre tért June és Lyserg érkezése fölött – Nem tudok hazamenni az Újév idejére sem – sóhajtottam, June pedig elkomorult.

- Pedig ez fontos rész lenne a vezérré válásodban. Mint családfő, kötelességed lebonyolítani és részt venni a napokon keresztül tartó ceremóniákat. Most megmutathatnád, hogy hű vagy a családodhoz, csakúgy, mint a hagyományokhoz…

- Tudom, June! – csattantam fel – De most a sámán viadalról van szó… és a Tanács nem fog nekem külön kimenőt adni, hogy elmehessek a világ másik végére! – horkantam fel. – Én tényleg szeretnék ott lenni, de nem tudok. Úgyhogy a segítségedet kell kérnem. Értesd meg a rokonainkkal, hogy muszáj maradnom, ha én akarok lenni a Sámán Király. A ceremóniákkal kapcsolatban pedig – folytattam – Majd En bácsi levezeti őket, ahogy eddig is minden évben.

- Ahogy gondolod, Ren – nézett rám aggódva June – Sajnálom, hogy ilyen fiatalon kellett átvenned a család vezetését. Talán nem volt bölcs dolog… - mondta óvatosan, mire félbeszakítottam.

- Badarság! Amint véget ér a sámán viadal, visszatérek Kínába és folytatom majd, amit a szüleink elkezdtek. Addig pedig köszönöm June és felesleges miattam aggódnod – már fel akartam állni, hogy csatlakozzak a többiekhez, mikor újra megszólalt.

- Van itt még valami, Ren.

- Hm? – mordultam fel.

- Komolyan gondolod, hogy feleségül akarod venni Pilicát?

- Igen – mondtam határozottan.

- De hát Ren, ő nem kínai… nem hiszem, hogy a család jó szemmel fogja nézni…

- Én vagyok a Tao család vezére, ha nem emlékeznél rá, June! – kiáltottam rá dühösen, amivel sikerült őt megijesztenem, bár nem állt szándékomban és nagyon szégyelltem magamat érte… - Amikor szükség lesz rá, érvényesíteni fogom az akaratomat és el fogom érni, hogy a rokonaink befogadják őt a családunkba, de csak miután véget ért a sámán viadal…

- Emlékszel, mit mondogatott En bácsi a házasságról? – nézett fel rám June – “Túl fontos dolog ez ahhoz, hogy a fiatalok kezébe adjuk a döntést.” Nem állítom, hogy igaza volt, de mégis… ha te vagy a családfő, akkor a te nemes feladatod, hogy fenntartsd családunk ősi vonalát. Alaposan meg kell fontolnod, hogy kit jelölsz jövendőbelidnek. Nem biztos, hogy Pilica…

- Nézd, June. Pontosan tudom, hogy miről beszélsz. Én is tisztában vagyok a feladataimmal. Kérlek, ne nézz gyereknek, mert ezt a döntést nekem kell majd meghoznom, bármilyen nehéz lesz is – mondtam sötéten és otthagytam őt.

Lyserg nagyon megváltozott az alatt a több, mint egy hónap alatt, amit kénytelen volt kórházban tölteni Maresuke miatt. Nem akartam vele kettesben maradni, bár magam sem tudtam rá választ adni, hogy miért… vajon attól féltem, hogy dühös lesz rám, amiért elvettem tőle az esélyt, hogy folytassa a viadalt? Vagy mert attól tartottam, hogy engem hibáztat majd a balesetéért? Elvégre Maresuke akár engem is megtámadhatott volna…

De egyik sem történt meg. Helyette egyik reggel, mikor korán keltem, hogy főzzek magamnak egy teát Anna szadista edzésének a kezdete előtt, összetalálkoztam vele a konyhában.

- Bocs, nem akartalak megzavarni... – mondtam tőlem szokatlan stílusban.

- Tőlem maradj nyugodtan – mondta Lyserg – Készítettem teát, ott van a tűzhelyen, ha kérsz.

- Köszönöm. – mondtam kimérten. Töltöttem magamnak és leültem mellé.

- Már régóta el akartam mondani – fogott bele a mondókájába Lyserg én pedig felkészültem a legrosszabbra – Hogy mennyire hálás vagyok neked, amiért megmentetted az életemet.

- Hogy?! – hördültem fel meglepetten és majdnem félrenyeltem a teát.

- June elmondta, hogy mi történt. Ha te nem vagy, már nem élnék. Köszönöm. – egy szót sem bírtam kiejteni… azt feltételeztem, hogy dühös lesz és mennyire félreismertem… de az érzelgősség ezen fokát már nemigen tudtam viszonozni, úgyhogy csak legyintettem.

- Semmiség, bárki ezt tette volna a helyemben.

- Nos nekem mennem kell – mondta aztán – Csak öt napot maradok és addig szeretnék minél több időt veletek tölteni. Sok szerencsét a sámán viadalhoz! – mosolyodott el, aztán kisétált a konyhából, én pedig ott maradtam a döbbentettől kővé dermedve…

Az ünnepek azonban véget értek és újra mindenki a meccsekkel volt elfoglalva. De aki azt hiszi, hogy a csatákra nem lehet ráunni, az nagyon téved. Az egyik hétvégén, mikor éppen nem volt meccsem, elhatároztam, hogy teszek egy sétát a falun kívül, mert már idegesített, hogy ide vagyok kötve a viadal miatt.

Nem mentem messzire, épp csak annyira távolodtam el, hogy lássam még a távolban a falu helyét jelző nagy totemoszlopot. Felmerengtek bennem az emlékek és a kérdések. Mi értelme van családfőnek venni, ha nem vehetem el azt, akit szeretek? Mindig is fontosnak tartottam a család dicsőségét és jó hírét. Ezért is akarok Sámán Király lenni. De mi lesz Pilicával, ha a rokonaim nem fogadják el? Sajnos tudtam, hogy June feltételezése nem alaptalan. Valószínűleg egy másik híres, régi, , befolyásos kínai dinasztiából származó lányhoz akarnak majd hozzáadni. Csakhogy én Pilicát szeretem. A családom ellen kell szegülnöm, ha vele akarok lenni? Képes leszek erre egyáltalán?

Ahogy elgondolkodva sétáltam a hóban, észre sem vettem, hogy lábnyomokat látok. A fejemben már rég meg kellett volna szólalnia a vészcsengőnek, de ha jelzett is, a nyomasztó gondolatok a fejemben elnyomták a hangját. Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki hozzám szól.

- Üdv újra köztünk, Tao Ren. Ez lesz az utolsó találkozásunk, ígérem… - Maresuke a hátam mögött állt. Megpördültem a tengelyem körül és elő akartam húzni a guan daomat, hogy beleküldjem Basont, de elkéstem. Egy golyó fúródott a jobb karomba, úgyhogy esélyem sem volt többé védekezni.

- Az elmúlt hónapokban egyikőtöknek sem jutottunk az eszébe? Vagy alán azt hittétek, hogy feladtuk? Csalódást kell okoznom nektek. Pár napja elkészültünk. Jobb is, hogy te nem leszel ott Dobby Villageben, mikor megsemmisül. Veled személyesen akarok végezni! – húzta gonosz mosolyra a száját Maresuke. Én azonban nem törődtem vele, ahogy a karomban lüktető fájdalommal sem.

- Miről beszélsz?! Hogy akarod elpusztítani Dobby Villaget?! Válaszolj!! – kiáltottam dühösen.

- Rövid leszek: nem. Nem követem el többször azt a hibát, hogy megosztom veled a terveimet. Tudod, az benned a bosszantó, hogy hajlamos vagy a szökésre. Jól figyelj majd éjjel, mert olyan tűzijátékot, amilyen Dobby Villageben lesz, még Kínában sem láthattál! – nevetett fel sötéten. Szemem előtt vörös és fekete hullámok jelentek meg. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne essek össze. Minden erőmmel Basonre gondoltam és reménykedtem, hogy meghallja a hívásomat.

- Kötözzétek meg! – zökkentett ki a koncentrálásból Maresuke nyers hangja. Két nálam jóval nagyobb srác jött oda hülyén vigyorogva. Tanultam néhány dolgot a csomókról, mikor harcosnak képeztek, úgyhogy tudtam, mit kell tennem. Minden izmomat megfeszítettem, amennyire csak bírtam és reménykedtem, hogy ennyi elég lesz. Az egyik kötél vágta a sérült karomat, úgyhogy kis híján elájultam a fájdalomtól. De nem volt rá idő. Durván lökdösni kezdtek, úgyhogy mentem az orrom után és hamarosan egy sátor elé étem. Belöktek aztán elmentek. Én pedig ott maradtam a kínjaimmal…

Már feladtam a reményt, hogy Bason megérzi a hívásomat, de ekkor ott termett.

- Mester, ne haragudjon…

- Semmi gond, Bason. Erre most nincs idő. Szellemek! Egyesüljünk! – kiáltottam és egyesültem Basonnel. Azonnal enyhült a fájdalom a karomban és újra képes voltam tisztán gondolkodni. Először is megnyugodtam aztán elkezdtem ellazítani az összes izmomat. Erre tíz percet szántam. Az eredmény kielégítő volt. Nem hullottak le ugyan rólam a köteleim, de nyertem egy kis mozgásteret. Tudtam, hogy hosszú és nehéz munka vár rám. A sátorban uralkodó sötétség pedig cseppet sem könnyítette meg a dolgomat.

Éreztem, hogy az egyik kötélhurok lecsúszik a csuklómról. Mostmár csak a kézfejem kellett áthúznom a hüvelykujjam kificamítása nélkül. De elakadtam. Negyedóráig nem csúszott ki más, csak néhány szitokszó a számon. De azért sem adtam fel. Végülis nem volt más dolgom. Nem tudhattam, mikor jönnek vissza az X-Hunterek, de ha meg akarják semmisíteni Dobby Villaget, az ellen lesz egy-két szavam!

Nem tudtam, mennyi idő telhetett el. Talán egy óra. Talán több. Már-már lemondtam az egészről, mikor kiszabadult a bla kezem. A bőrömet lehorzsoltam és több sötét folt volt rajtam, mint a barackon a sarki éjjel-nappali boltban, de mozogtak az ujjaim és a nehezén túl voltam.

Ezután felgyorsultak az események. Kiszabadítottam mindkét lábamat és végül a jobb karomat is, bár teljesen felesleges volt, mert úgysem vehettem hasznát. Jobb híján felkötöttem az egyik kötéllel, hogy ne zavarjon, ha harcra kerülne a sor. Mikor felálltam, úgy éreztem magamat, mint egy ruha, amit kivettek a centrifugából. De sikerült kiszabadulnom! Most már csak húsz állig felfegyverzett sámán állt közém és Dobby Village közé.

De mielőtt elhagytam a sátrat, körülnéztem. A sarokban valami nagyon érdekes dolgot találtam. Zsinórokat. Elég furcsán néztek ki. Fehérek voltak és elég vastagok. Rajtuk kívül csak néhány elégett gyufaszálat találtam. Olyan bénák lennének, hogy még tábortüzet sem tudnak gyújtani? Vagy valami mást akartak. És ekkor minden összeállt…

Dobby Village megsemmisítése. Az utalás a tűzijátékra. A vastag, fehér zsinórok. Az elégett gyufaszálak. Mindez csak egy dolgot jelenthet.

Fel akarják robbantani Dobby Villaget.

A gond már csak az volt, hogy fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok. Ahogy kiléptem a sátorból, hunyorogva álldogáltam néhány percig, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez. Csakhogy sehol nem láttam a totemoszlopot és Maresukéék még útjelző táblákat sem tettek ki…

- Bason! Menj és keresd meg Dobby Villaget! – kiáltottam és szétválasztottam a lelkeinket. Iszonyatos fájdalom hasított a jobb karomba de csak összeszorítottam a fogamat és felszisszentem. Nem hagyhattam el magamat, különben a többiek bánják meg. Lehorgasztott fejjel és meggörnyedt vállakkal vártam néhány percet, mikor Bason ki visszatért a mini alakjában.

- Megtaláltam, Ren mester! Kövessen! – mondta és lassan, meg-megbotolva követtem őt. A köpenyemen jókora vérfolt jelezte a sérülésemet és éreztem, hogy lázasodok, de nem adtam fel. Lassan, tétován haladtam, de nem érdekelt, ha elestem. Csak azért fohászkodtam, hogy legyen erőm talpra állni. Időközben besötétedett. Tartottam tőle, hogy már semmiképpen nem akadályozhatjuk meg Maresukéék akcióját.

- Nem! – gondoltam magamban – Pilica sem adná fel! Ha nem tudom megakadályozni a katasztrófát, akkor legalább az áldozatok számát csökkenthetem…

Alig voltam már magamnál, mikor a totemoszlophoz értünk. Onnan egy hosszú és meredek lépcső vezetett le a völgye, ahol Dobby Village feküdt. Még nappal, éberen is nehéz volt lemenni rajta anélkül, hogy az ember meg ne csússzon, de éjszaka, fél kézzel kész öngyilkosságnak tűnt.

Felmértem az esélyeimet. Ha állva indulok el, nagyot eshetek. Nem túl elegáns, de ez lesz a legjobb… Leguggoltam és elkezdtem lemászni a lépcsőkön, csakhogy egy kézzel még ez is nagy kihívást jelentett. Vagy fél óráig tartott, de megúsztam. Nem tört el semmim, éltem és csak ez számított. Az első gondolatom az volt, hogy szólok Yohéknak és biztonságba helyezem őket. De aztán rájöttem, miről is van szó. Ezek most már nem válogatnak, mindenkit meg akarnak ölni. Akkor ez nem csak ránk tartozik immár…

A tanács székhelyéhez mentem és próbáltam bejutni, de rá kellett jönnöm, hogy zárva van… nagyszerű! Eljutottam idáig, a tüdőmet valósággal marja a jeges, sarkvidéki levegő, a karom szúr és vérzik, lázas vagyok – és minden hiába, mert senkit sem fogok tudni figyelmeztetni a veszélyre…

Elkeseredésemben nyomkodni kezdtem az orákulum harangomat. Hogy is mutatta Pilica? Eszembe jutott, mennyire értett ezekhez a kütyükhöz… bárcsak most itt lenne… és ekkor megjelent előttem Silva. Azt hittem, csak hallucinálok a láztól, de valóságos volt.

- Miért hívtál ide az éjszaka kellős közepén az orákulum harangoddal? – szegezte nekem a kérdést. Próbáltam válaszolni, de minden szó nehezemre esett.

- Fel fogják… robbantani Dobby… Villaget. Ki kell üríteni… mindent…

- Miket beszélsz? – Silva mintha egy árnyalattal sápadtabbá vált volna – Dehiszen te megsérültél. Biztos csak álmodtad az egészet.

- NEM ÁLOM VOLT! – kiáltottam dühösen, miközben az egyre hevesebben lüktető karomat szorítottam – Küldjenek el mindenkit, mert hamarosan felrobban az egész és egy túlélő sem lesz!

- De hát az éjszaka közepén? És kik tennének ilyet?!

- Maresuke és az X-Hunters – mondtam sötéten. Silva arca elkomorult. Láttam rajta, hogy felismeri a nevet. Nem kérdezett többet, csak kinyitotta az ajtót és bement. Én pedig elindultam Yohék háza felé.

Ekkor, mikor körös-körül felharsantak a szirénák. Silva jó munkát végzett. Nem tudtam, mennyi időm maradt, de nem becsültem túl hosszúra. Már mindenki a ház előtt állt és furcsálkodva indultak el a völgy bejárata felé, ahol az imént bejöttem.

- Nézzétek, Ren! – kiáltotta June.

- Ren! – sikította Pilica, felém szaladt és hozzám simult, mire felszisszentem. – Dehisz te megsebesültél… - mutatott remegő ujjakkal a kezemre. De engem már egyáltalán nem érdekelt a sérülésem. Eljutottam a fájdalomnak arra a pontjára, ami már jólesett. Ha nem kellett volna menekülnünk, leültem volna és elalszom, de nem tehettem meg.

- Yoh! Igyekezzetek! Én szóltam Silvának, hogy ürítse ki a falut. Maresuke és a bandája fel akarja robbantani. Még ma éjjel. Minél gyorsabban el kell tűnnünk. – mondtam egyre nehezebben. Sok vért veszíthettem, mert egyre inkább nehezebbemre esett állva maradni.

- Rendben. – bólintott komoran Yoh – Faust, hozd az elsősegélydobozt. Merre menjünk?

- Ha a bejárat felé indulunk, akkor talán túl késő lesz. Menjünk a hátsó kijáraton. – ezek voltak az utolsó szavaim, aztán Trey és Yoh által két oldalról támogatva elindultunk a bejárattal ellentétes irányba. Csakhogy már túl késő volt. Akkor felrobbant az egyik bomba.

Pokoli robaj volt. Nem csak hangos, nem csak fülsértő, hanem pokoli. Megrepedt felettünk a felszín, a közepesen vékony jégréteg, mint egy hatalmas üvegház teteje szakadt ránk. Az arcom elé kaptam a bal karomat, hogy ne karistolják össze lehulló jégszilánkok. Tűz, füst és pára borított el mindent. A házak égni ugyan nem tudtak, de a bennük lévő bútorok egytől egyig hamuvá lettek.

Egyre szaporodtak a robbanások a falu túlsó végén. Tudtam, hogy ha ilyen tempóban haladunk, utol fognak érni minket, de nem tehettem semmit. A robbanások elérték a város közepét – és minden előzetes figyelmeztetés nélkül alábbhagytak.

Megálltunk és tátott szájjal bámultuk az elénk táruló megdöbbentő látványt. Egy város ép és lerombolt felét… nem tudhattuk biztosan, hogy véget ért-e a robbanássorozat, vagy nem, de közös egyetértésben indultunk vissza a házunk felé. Valami azt súgta, hogy megint sikerült teljesítenem a lehetetlent: keresztülhúztam Maresuke számításait. Én ugyanis nem hagytam ott a zsinórokat. Gondoltam, szükségük lehet még rájuk, valószínűleg azért van nekik még belőlük, mert nem készültek el teljesen a bombák “kötözésével”. Én pedig fogtam és az egészet elrejtettem a sátortól úgy 10 méterre a hó alatt. Tudtam, hogy nem fogják ott keresni…

Mit számít mostmár, hogy a fél város oda! Senki nem sérült meg, hála a szirénáknak és rengeteg ház maradt meg épségben. Maresuke tűzijátéka nem bontakozhatott ki teljes valójában, ahogy ő azt elképzelte.

Ahogy hazaértünk, Faust nekilátott, hogy kiszedje a kezemből a golyót. Aztán bekötözte a sebemet és én napokra mély álomba zuhantam. Nyugtalan, de mély álmokba, amelyekből nem volt menekülés…