Ren Tao

Pár napja eltűnt Faust és Elisa. Anna azt mondta, hogy elutaztak valahova, mert “kettesben akarnak lenni”… azt hiszem, rosszul leszek…

Szép is lenne, ha minden párocska elutazna turbékolni! Például Trey Mayuval, Yoh Annával, én meg Pilicával… Jocónak meg elő kéne kerítenie Njorajt(azt a pszichopata kiscsajt aki mindenkivel el akarta hitetni, hogy “sötétség” van a szívében, amitől csak az ő éneke szabadíthatja meg…).

Ha naplóm egy népszerűséghajhász fantasy-regény lenne, ennek a fejezetnek valami olyasmi lenne a címe, hogy “A jel” vagy hasonló… erre szokták azt mondani, hogy sötétet a sötéteknek…

A lényeg, hogy ma éjjel valami nagyon furcsát álmodtam… a Végzet Csillagát láttam, ahogy átszeli az éjszakai égboltot. Aztán hirtelen felriadtam. Kinéztem az ablakon, de semmit nem láttam… lehet, hogy csak álom volt? Vagy annyira vágyom rá, hogy újra megpillantsam, hogy már hallucinálok is?…

Próbáltam kiverni a fejemből, de nem ment. Egész nap a suliban csak ekörül forogtak a gondolataim. Mi van, ha nem álom volt? Lehetséges, hogy folytatódik a viadal? Akkor meg mire várok?… Este szólni fogok Pilicának, mielőtt útnak indulok. Az nem lehet, hogy csak álom volt. Olyan valóságosnak tűnt… tudom, mit kell tennem! Követem a végzetemet. Nem akadályozhat meg senki!

Vacsora után bementem a szobájába és vettem egy nagy lélegzetet.

- Pilica! Mondanom kell neked valamit… - kezdtem feszengve.

- Mi az, Ren? – kérdezte, miközben azokkal a nagy, kék szemekkel nézett rám…

- Lehet, hogy őrültség, de én láttam a Végzet Csillagát. Északra tartott és…

- Mi?! Te tudsz róla?… - kérdeztem elképedve.

- Igen. Mind láttuk. De a verseny részvevői másnapra elfeledkeztek róla. Ahhoz, hogy újra képesek legyenek rá emlékezni, a hatodik sámán érzéküket kell használniuk. Ez amolyan próba – vonta meg a vállát.

- De miért nem mondtátok el nekünk, ha ti emlékeztetek rá?! Megkímélhettetek volna minket ettől az agyrémtől!!!

- Ha bármit mondunk nektek róla, diszkvalifikálhattak volna titeket a versenyből – nézett rám Pilica sokatmondóan.

- Akkor meg kell értened Pilica, hogy azonnal indulnom kell. Faust és Elisa már jóval előttem járnak… - mosolyogtam keserűen.

- Igen. De kérlek, engedd meg, hogy veled menjek! Légy szíves! – kérlelt engem.

- Te is tudod, hogy ez lehetetlen… örülnék, ha velem jöhetnél, de túl nagy a kockázat. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam bajod esne…

- De… mi van, ha veled történik valami?…Nem is fogok tudni róla… - mondta és átölelt. A szemeiből kövér, gyöngyházfényű könnycseppek gurultak le a vállamra.

- Miattam ne aggódj. Óvatos leszek. De ígérd meg, hogy csak Annáékkal utazol majd. Amíg velük vagy, nem eshet bántódásod… találkozunk majd Dobby Village-ben. Ígérd meg, hogy a többiekkel együtt fogsz jönni!

- Ígérem… - mondta halkan és a szemembe nézett. Az arcán rózsás pírfoltok jelentek a sírástól, de ettől csak még aranyosabban nézett ki. Búcsúzóul megcsókoltam, aztán kisétáltam a szobájából, ahol mindig különleges félhomály uralkodott. Hallottam, hogy leroskad az ágya szélére és láttam magam előtt, ahogy szomorúan néz utánam. Remegtek a szemei, mintha azon gondolkozna, lát-e még valaha… nekem is ez járt a fejemben…

Nem vittem magammal sok dolgot. Csak a hátizsákom, a guan daom és az úti köpönyegem volt nálam. Ahogy átléptem a város határát, érzetem, hogy végre újra szabad vagyok… szabad és ugyanakkor magányos, mint egy harcos, ahogy már megszoktam… kényszeredetten elmosolyodtam és folytattam az utamat egyenesen északnak.

*

Hogy felejthettem el, mennyire utálom a havat?! Ez egyszerűen szörnyű!! A sámán viadal második fordulójában 1 hónap állt rendelkezésünkre, hogy megtaláljuk Dobby Villaget. Megjegyzem szükségünk is volt rá… de most, hogy Yohék – egyelőre – nem lassítanak, kevesebb is elég lesz. Minden estre még rengeteg időm van. Ha visszagondolok a látomásomra, úgy láttam, hogy a Csillag a Sarkcsillag felé száguld. Ez pedig csak egyet jelenthet; hogy Dobby Village átköltözött a sivatagból az Északi-sarkra… Lehet, hogy nem ártott volna magammal vinnem néhány melegebb ruhát, de nem aggódom különösebben. Az nem illene a stílusomhoz. Kerültem már szembe zordabb idővel is… Legalább visszanyerem a kondimat ez alatt a kis éta alatt. Két egymást követő sérülés után ez a legkevesebb…

Még pár egyhangú és unalmas nap és elérem a sziget északi csücskét. Onnantól repülővel fogom folytatni az utat. Ki nem állhatom a tengert és a hajókat! Nem beszélve arról a borzalmas szagról… Szóltam Junenak, ő majd intézkedik. Mégiscsak kényelmesebb egy repülőgép ablakából nézni le a tengerre, mint rajta hánykolódni…

Vajon Faust is oda tart, ahova én?… Talán már ott is van? És Yohék elindultak már vajon? Kötve hiszem… ami Yoht illeti, álmodott már ennél meghökkentőebbeket is. Biztos nehezére esik majd rájönni, hogy Trey szivacsagyáról ne beszéljek. Ezek szerint újra találkozunk majd A Kívülállókkal; Jeannenel, Marcoval és Lyserggel. És ekkor eszembe jutott Maresuke meg a vassámánok. Nem véletlen, hogy nem próbálkoztak többször, miután én meghiúsítottam a leszámolásról készített tervüket. Egyszerűen nem volt rá már idejük! Mert bár nem résztvevői a versenynek, ugyanaz hajtja őket, mint Zeket; hogy megszerezzék a Lelkek Királyát és ők uralkodhassanak a világ felett. És természetesen nem szabályos küzdelemben akarják megszerezni… Szóval ugyanaz a képlet, mint a második fordulóban; megint meg kell akadályoznunk, hogy a rosszfiúk rátegyék a kezüket a Lelkek Királyára, aki mellesleg nyilvánvalóan az enyém lesz, nem értem, minek ez az utolsó forduló… Egy dologban szerencsénk van: mivel nem résztvevők, az X-Hunterek nem léphetnek be Dobby Village területére. Hacsak végleg le nem győzik a Sámán Tanácsot…

*

Most már egészen biztos, hogy összeesküvés áldozata vagyok!! Miért mindig velem történik ilyesmi?! Nem elég, hogy át kellett verekednem magam a sziget fagyos, északi oldalán, még ez is?! Yohék már a kikötőben jártak rám. Ők meg busszal jöttek és June meginvitálta őket, hogy tartsanak velem a magánrepülőmön!! Mikor legutóbb együtt utaztunk, az lett a vége, hogy lezuhantunk… igaz nem Yohék, hanem az Üdvöskék miatt… de ez akkor is rossz előjel! Legközelebb megitltom Junenak, hogy bármit is csináljon, amire én nem kértem meg!! Már rég meg kellett volna tennem…

De ez még nem minden! A pilóta ugyanis eltűnt! Sehogy sem tudtuk előkeríteni, úgyhogy vállalnom kellett a gép vezetését… pár éve csináltam ilyet, de nem túl nagy lelkesedéssel csinálom újra. Először is halálosan unalmas, másrészt meg fárasztó. Ráadásul “véletlenül” találkoztunk Lyserggel, Yohék pedig őt is meghívták… Komoly kétségeim vannak, hogy egyáltalán fel tudunk-e majd szállni ekkora túlsúllyal!

Szóval amíg a többiek az utastérben ökörködnek, amivel ráadásul zavarnak a koncentrálásban, addig én a felhőket kémlelhetem… nem így képzeltem el ezt az utat! Ez a feladat inkább Yohnak való lenne… közben nyugodtan aludhatna és senki se zavarná. Vagy Treynek…neki úgysincs agya! Hát ez pont testhezálló feladat lenne a számára! Csak tartani a botkormányt és bámulni ki a fejünkből…

Értelmetlen lett volna letenni a gépet közvetlenül a parton… Hisz akkor még egy csomót gyalogolhattunk volna az egybefüggő jégmezőkön, amire a legkevésbé sem vágytam. Próbáltam bemérni a csillagok alapján, hogy merre járunk. De ahogy egyre közelebb értünk a sarkponthoz, egyre sötétebb lett. Aztán belegabalyodtunk egy hóviharba… hát ez végülis elkerülhetetlen volt…

- Mi történik, Ren?! – kiáltotta Faust, miközben erősen megtámasztotta magát az ajtófélfában, hogy ne csapódjon az ablaknak, mert a gép éppen az oldalára fordult 90 fokos szögben...

- Egy hatalmas hóvihar epicentrumában vagyunk… nem bírom már sokáig tartani a gépet… készüljetek fel a landolásra! – kiáltottam minden idegszálamat megfeszítve, hogy elkerüljem az egyre nagyobb széllökéseket, amelyek ketté is törhették volna a gépet… De hála a furiyokumnak, sikerült egyben letenni. Más jót viszont nem mondhattam el róla…

- Nagyszerű! Hát ez igazán remek! – kiabáltam dühösen, miután mindenki épségben kikászálódott a roncsból.

- A gépem! Most hogyan tovább?

- Természetesen gyalog… hát, végülis nem olyan nagy ügy – vonta meg a vállát nevetve Yoh.

- Ti talán gyalog, de én a snowboardomon! Tudtam, hogy hasznát fogom venni az úton!

- Zseniális, Trey!!! Miből vontad le már akkor azt a messzire menő következtetést, hogy szükséged lehet rá?!! Csak nem abból, hogy éppenséggel az Északi-sarkra indultál, a világ egyik leghidegebb és legjegesebb területére?!!

- Hé, nem kell berágni, haver! – kiáltotta sértődötten Trey.

- Hallottátok már a viccet a mirelit borsóról? Tudjátok… - fogott bele lelkesen Jocó.

- Ne merészelj viccet mondani!!!! – kiáltottunk rá egyszerre Treyjel.

- Hé, srácok, odanézzetek! – mondta Yoh álmodozó hangon – Ti is látjátok, amit én?

- Mit kéne látnunk? – kérdeztem, miközben a mutatott irányba fordultam és elakadt a lélegzetem…

- Dehisz ez…

- Egy város! – azonnal félbeszakítottuk a vitáinkat és elindultunk a városka felé abban a reményben, hogy találunk valami harapnivalót és szállást az éjszakára… lehetne éppenséggel nappalra is. Mindkettő egyformán sötét…

Azért meglehetősen ritka látvány egy egész város a semmi közepén. Nem is fűztem hozzá túl nagy reményeket. Felesleges lett volna…

A városka teljesen kihaltnak tűnt…sőt még annál is kihaltabbnak. Szinte olyan volt, mint egy kísértetváros.

- Mit szólnátok hozzá, ha szétválnánk, úgy gyorsabban átkutathatjuk ezt a helyet! Ha valaki talál valamit, kiáltson! – vázolta fel Yoh a nem-túl-bonyolult tervet…

Elindultam egy szűk utcában. Aztán befordultam balra, még egyszer balra és elértem a város szélét, de nem találkoztam senkivel. Az életnek nyoma sem volt… Benéztem néhány házba, de ott sem találtam semmit. Többségükben be sem voltak bútorozva… mintha soha nem is laktak volna bennük…

Várjunk csak! Hogy ez miért nem jutott előbb az eszembe! Figyelmeztetnem kell a többieket… Csakhogy hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ez nem lesz olyan egyszerű… ugyanis egyszerűen eltűntek…

- Yoh!! – kiáltoztam az utcán, de senki nem felelt… egyáltalán senki. Teljes volt a sötétség, de nem tudott megijeszteni. Megálltam és összpontosítottam. Az egyetlen esélyem az volt, ha megérzem a furiyokujukat. Talán így megtalálhatom őket… De nem volt könnyű dolgom. Yohék furiyokuya még nagy jóindulattal sem volt nagyon erősnek nevezhető… Aztán mégis éreztem valamit. Gondolkodás nélkül elindultam arra, ahonnan a furiyoku-kisugárzást éreztem. Egy romos templomba vezetett az út. A boltíves kapu félig le volt szakadva, így könnyű volt bejutnom. Sehol nem volt senki. Már azt hittem, hogy csalódnom kell, de ekkor megakadt a szemem egy ajtón. Két lépcső rejtőzött mögötte. A felfelé vezetőt eltorlaszolta egy halom törmelék, míg a lefelé vezető üresen ásított… de mégis miért mentek volna le oda Yohék?… Ennek semmi értelme!

- Hát ez meg… - suttogtam önkéntelenül. A hangom kísértetiesen visszhangzott a templom csöndjében. A lépcsőn pedig még mindig ott hevert Trey snowboardja, csakhogy darabokban…

Mindig is utáltam a pincéket. Nem félek tőlük, de ki nem állhatom a hozzájuk hasonló sötét, nyirkos helyeket. Itt még az árnyékok is máshogy viselkednek… Beirányítottam Basont a guan daoba és lassan lementem a lépcsőn. Az aljában megálltam. Még ilyen nagy csöndben sem hallatszottak a lépteim, nekilapultam a falnak és hallgatóztam. Próbáltam beazonosítani az árnyékok alapján a pincében található dolgokat. Aztán elszántam magam a cselekvésre és kiugrottam a fal takarásából. Földbe gyökerezett a lábam a látványtól…

Ott hevertek a földön… Yoh, Ryo, Jocó, Lyserg és Faust… mindenük csupa vér volt… élettelenül feküdtek és nem mozdultak meg, nem láttak engem… mind halottak voltak…

- Nem… ez nem lehet igaz… - mondtam elhaló hangon és térdre rogytam. Ekkor zajok ütötték meg a fülemet. Léptek közeledtek felém valahonnan a föld mélyéből, mennydörgő visszhangot verve a dohos pincefalak között. Előreszegeztem a guan daomat és támadóállásba helyezkedtem. Akárkik is tették ezt, meg fognak fizetni azért, amiért ilyen barbárul végeztek a barátaimmal!

De ekkor minden érzékszervem kikapcsolódott…

*

Mikor felébredtem, lüktetett a fejem a fájdalomtól. Egy elsötétített szobában voltam…

- Hé, mi van, haver? Már azt hittük, sosem ébredsz fel! – vigyorgott a képembe Trey.

- Hogy lehetséges ez? Ti nem is… - kérdeztem zavarodottan.

- Hát persze, hogy nem patkoltunk el! Gyere, ők mindent elmagyaráznak… - Yoh kiráncigált az ágyból és egy tágas konyhába vezetett engem. Vagy húsz ember sürgölődött ott és finomabbnál finomabb ínyencségeket kreáltak.

- Remélem, nem haragszol ránk a tegnapi tréfánkért – szólt hozzám egy ősz bácsi – Tudod, ez egy úgynevezett díszletváros. Azért építettük, hogy speciális horrorfilmeket forgathassunk itt, amikben csak sámánok szerepelnek. Csakhogy pár hét alatt kifogytunk az ötletekből… De hála nektek újra ihletet kaptunk! Ugye megbocsátotok, amiért nem figyelmeztettünk titeket előre?…

- Hát persze! Örülünk, hogy segíthettünk! – szabadkozott Yoh nevetve.

- Lassan a testtel, Yoh! Én egyáltalán nem vagyok tőle elragadtatva, hogy kis híján halálra ijesztettek a beleegyezésem nélkül! – mondtam sötéten.

- Csak nem rezeltél be, haver? – kérdezte Trey kihívóan, miközben oldalba bökött.

- Dehogyis – válaszoltam talán kissé túl hevesen is – Egyszerűen csak pofátlanságnak tartom…

- Ren beijedt! Ren beijedt! – kántálta Trey gúnyosan.

- Ebből elég legyen!! Rendezzük ezt az ügyet inkább egy sámán harc keretében, rendben?

- Semmi szükség nincs rá! Egyszerűen ismerd el, hogy megijedtél!

- Nem szívesen hivatkozok erre Trey, de ismered a mondást; mindenki magából indul ki… - mondtam színlelt nyugalommal.

- Hé ezt azonnal vond vissza!

- Miért, mi lesz, ha nem?!

Szívesen folytattam volna még a veszekedést, de a színészek elkészültek a reggelivel, ami igazán pompás volt. Még a tegnapi kellemetlenségekért is bőségesen kárpótolt minket. A lakoma után fájó szívvel vettünk búcsút a kissé különc sámánoktól, akik abban lelték örömüket, hogy művértől ragacsos horrorfilm-kasszasikereket készíthettek… hát, ez is egy életforma… vagy inkább halálforma…

Hálájuk jeléül nekünk ajándékozták Trey mű-totálkáros-snowboardjának a darabjait. Remélem nem fogunk több hálás sámánnal találkozni az úton, különben egészen biztosan sérvet fogunk kapni a hálaajándékok súlyától, mielőtt még megtalálnánk Dobby Villaget…

*

- És még te gúnyolódtál rajtam, mikor pár napja kijelentettem, hogy utálom ezt a helyet! Mi van, hűtött agyú? Elpárolgott a jókedved? – ciccentettem gúnyosan.

- Ugyan, srácok! Nézzétek a jó oldalát! Egy hónapon belül meg kell hogy találjuk Dobby Villaget… - próbálkozott Yoh.

- Ha meg nem találjuk meg, akkor hóember lesz belőlünk. – morogtam sötéten.

- Hóembert mondott valaki? Még jó, hogy magammal hoztam a szükséges kellékeket! – Jocóra rájött az öt perc, úgyhogy beborította Treyt hóval, adott neki egy seprűt, egy fazekat a fejére és répaorrot – Hát nem csodálatos? – kérdezte teljesen eltelve magától.

- Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de ez tényleg jól sikerült – vettem szemügyre Treyt gúnyosan vigyorogva.

- Hé, ezt nem viszed el szárazon, haver! – kiáltotta Trey idegesen, havat köpködve, miközben lerázta magáról Jocó idétlen “kellékeit” és a deszkájára pattant, majd teljes erőből nekem jött… én meg alatta kötöttem ki.

- Behatoltál a személyes terembe! – kiáltottam dühösen – Bason! Nagy zuhatag támadás!!!

- Fejezzétek már be, forrófejű barátocskáim! Ha nem látnátok, Yoh mester éppen koncentrál! Nyilván Dobby Villaget próbálja bemérni a hatalmas sámánérzéke segítségével… - mondta Ryo áhítattal.

- Vagy csak simán alszik – szakította félbe Trey, mire Ryo méltatlankodva húzta el az orrát.

- Hozzám szóltatok? – mondta Yoh ásítva – Bocs, skacok, csak elaludtam, amíg azon tanácskoztunk, hogy merre menjünk tovább. – vigyorgott, míg Trey jelentőségteljes pillantást vetett Ryora.

- Lehet, hogy jobban kellett volna vigyázni arra a repülőre… - mondta Lyserg morfondírozva – Amilyen hatalmas és egyforma ez a terület, esélyünk sincs rá, hogy megtaláljuk Dobby Villaget útmutatás nélkül, kivéve persze, ha véletlenül belebotlunk…

- Akkor meg mire várunk?! Egy biztos, Dobby Village nem fog elénk jönni! – jegyeztem meg cinikusan. Ebben mindenki egyetértett, úgyhogy továbbindultunk és próbáltuk elterelni a gondolatainkat arról, hogy mi lesz, ha nem találjuk meg… Lyserg folyton arra panaszkodott, hogy valami tompítja a jeleket Dobby Village felől és nem tudja miatta rendesen bemérni az irányt az ingájával.

Ami pedig a társaságot illeti, annyira korlátozott volt, hogy már-már hiányoltuk a horrorfilmes sámánokat… bár nem volt a legjobb humorérzékük, de legalább feldobtak minket. Pontosabban csak a talpunkat… Ez a fehér egyhangúság kikészíti az embert… órát persze senki nem hozott, úgyhogy csak saccolni tudtuk, hogy mikor van nappal és mikor éjjel, Yoh pedig mindig az éjszakára szavazott, hogy többet aludhasson… Szerintem jót tett neki ez az éghajlat, vagy Anna távolléte miatt volt olyan jó kedve?…

*

De várt még ránk egy kellemetlen meglepetés, mielőtt célba értünk volna… ami azt illeti, nem is kicsi…

Ahogy teltek a napok, egyre idegesebbek lettünk. Nem csak azért, mert tök sötét volt, hideg és csak havat láttunk mindenfelé, ha szétnéztünk, hanem azért is, mert fogalmunk sem volt, hogy jó irányba megyünk-e… Lyserg sokat fejlődött, mióta utoljára találkoztunk vele, de azért nem lehettünk benne teljesen biztosak, hogy jó irányban haladunk…

Egy nap aztán végre ráakadtunk egy falura. Már alig vártam, hogy normális házban alhassak a Trey áltál összetákolt, precíznek nagy jóindulattal sem nevezhető igluk helyett… A falu csak úgy hemzsegett az emberektől, úgyhogy akár le is mondhattunk róla, hogy fogadóban szálljunk meg…

- Te meg mit vigyorogsz?! Semmi értelme nem volt annak, hogy idejöttünk!! – förmedtem rá Yohra idegesen.

- Igaz, de nem vettél észre valami furcsát, Ren?

- Nem, miért kellett volna?!

- Hát attól függ, mennyire tekintjük furcsának… de ez a falu hemzseg a sámánoktól… ha ennyien itt vannak, az azt jelenti, hogy már nem lehetünk messze Dobby Villagetől! – mondta és elmosolyodott.

- Még ha igazad is van, jobb lesz, ha vigyázunk – morogtam sötéten – Ez már a sámán viadal harmadik köre… a döntő, ha úgy tetszik. Szerintem nem egy sámán örülne neki, ha még a viadal előtt csökkenthetné a lehetséges ellenfelei számát…

- Az X-Huntersről nem is beszélve – bólintott Trey.

- Te vagy a főnök, Yoh. Van valami terved, hogy hogyan fogjuk megtalálni Dobby Villaget?

- A terv: ma étteremben vacsorázunk! – ez annyira jellemző Yohra… belehalna, ha egyszer valamit komolyan venne?!

- Remek terv! – vágta rá lelkesen Jocó.

- Akkor ezt megbeszéltük! – vigyorgott Yoh.

- Álljon csak meg a menet, Yoh! – szegeztem neki a guan daomat – Ajánlom, hogy legyen kínai kaja abban az étteremben, mert ha nem, kénytelen leszek legyömöszölni a torkodon az összes sajtburgert, amit csak találok!

- Hihihi… hát persze, hogy szerzünk kínait Ren! Még ha Kínáig kell is érte elmennünk – kacsintott mosolyogva.

Úgyhogy bementünk az egyetlen vendéglőbe, ami csak volt a környéken és ahol szerencsére volt kínai kaja. Azt hiszem, beleőrültem volna, ha még egyet kell ennem Trey bálnazsír-konzervjeiből…

Az étterem zsúfolásig volt a legkülönbözőbb sámánokkal, így igazán nem keltettünk feltűnést. Mégis végig olyan érzésem volt, hogy valaki figyel minket. Egy csuklyás fazon a terem másik végéből… de az is lehet, hogy csak az utcát nézte, mi ugyanis az ablak előtt ültünk… persze nem én választottam ezt a pocsék helyet, de most már mindegy… Ráadásul a fickó nem tűnt sámánnak, mert nem volt nála orákulum harang. Ekkor már be kellett volna indulnia az agyamban a vészjelzőnek, de sajnos úgy látszik éppen tönkre volt menve…

Miután mindenki jól lakott, még sokáig lógtunk a faluban. Éppenséggel nem volt sem nagynak, sem érdekesnek nevezhető, de két hét egyhangú pusztaság után valóságos nagyvárosnak tűnt… Sajnos nem csak mi adtuk a fejünket egy kis éjszakai sétára a kihalt utcákon…

Egyszercsak még sötétebb és hidegebb lett, mint volt, csak a hold és a csillagok fénye tükröződött vissza innen-onnan. Fémesen…

- Legyetek üdvözölve a kivégzéseteken! – hallottam egy ismerős hangot kacagni…

- Sohasem tanulsz a leckéből, Maresuke? – kérdeztem kaján vigyorral – Miből gondolod, hogy ezúttal nem hiúsítom meg a tervedet, mint ahogy rendszeresen szoktam? De ebből hagyd ki a többieket. Egyedül is elbánok veled! – kiáltottam és előreszegeztem a guan daomat. Úgy rémlett, mintha Maresuke újabb tagokkal gazdagította volna a csapatát, akik szokásukhoz híven állig fel voltak fegyverkezve. Csodáltam, hogy nem süllyednek el ott helyben a hóban…

- Többé nem győzhettek le minket, mert már egyáltalán nem vagyunk sámánok… feloldottuk a köztünk és köztetek lévő köteléket és ezzel eldobtuk a gyengeségünket. Nem fogjuk feladni a harcot, amíg ti sem! Ezt garantálhatom!

- Elnézést, de valaki elmondaná, hogy ki ez az alak? – tette fel a jogos kérdést Lyerg, akiről teljesen elfeledkeztünk…

- Ez hosszú história Lyserg! Ha nem bánod, hanyagoljuk egy ideig… - mondta Yoh homlokráncolva.

- Csak nem egy Kívülálló? – nevetett az egyik vassámán - Azt hittem, Zeke végzett mindegyikkel…

- Szóval ti Zeke oldalán álltatok? Akkor küzdjetek meg velem! – kiáltotta Lyserg és előhúzta az ingáját.

- Mégis mit képzelsz magadról?… Nekem sokkal több elszámolnivalóm van Maresukéval, mint amennyit te valaha el tudnál képzelni! Úgyhogy most állj félre!! – förmedtem rá Lysergre.

- Azt már nem!… - szállt szembe velem.

De a vita hevében nem vettük észre, mire készülnek az X-Hunterek… Fél körben álltak és felhúztak egy látszólag nagyon erős védőgömböt. A gond csak az volt, hogy mindenki kívül maradt. Kivéve Lysergöt…

- Rosszul ítélsz meg minket, Kívülálló! Mi nem tartozunk Zeke elvakult követői közé. A mi célunk az övénél egyszerűbb; megszerezni a Lelkek Királyát és korlátlanul uralkodni az alsóbbrendű faj, az emberek fölött! Meg fogjuk szerezni a hatalmat… De ti azt már úgysem fogjátok látni, ha minden sámánnal egyszer és mindenkorra végeztünk. Vedd megtiszteltetésnek, hogy te lehetsz az első! – nevetett zordan.

- Csakhogy én nem fogom harc nélkül megadni magamat! Szállj, Cloey! – kiáltotta Lyserg. Mi viszont nem tehettünk mást, mint hogy tehetetlenül néztük őt. Megpróbáltam áttörni a gömböt, de az eredmény a már ismert betonfal-effektus volt… szerencse, hogy egy sámán se halt még bele egy kis agyrázkódásba…

- Ostoba… - mondta Maresuke szárazon. Meghúzta a puskája ravaszát és még mielőtt Lyseg bármit is tehetett volna – rálőtt egy vakító, kék színű energianyalábot. Lyserg térdre esett, a szemei kerekre tágultak a félelemtől. Aztán nem tudom, mi történt. Olyan volt, mintha kiszívná Lyserg lelkét, de az lehetetlen! Az egyszerűen nem történhetett meg! Nem szállt el a lelke, vagyis nem azt akarta. De akkor mit?… Egyszer csak felhagyott a támadással, Lyserg pedig élettelenül nyúlt végig a földön – és nem mozdult többé…

- Most láthattátok, hogyan harcolunk mi, felsőbbrendű sámánok! – kiáltotta hetykén Maresuke – Jöhet a leszámolás!

Nem bírtam tovább tétlen maradni… Nem nézhetjük végig, ahogy végez Lyserggel, azt már nem!

- Készülj Yoh, hogy megtörjük az energiagömböt! Aztán mind támadás!! – kiáltottam ugrásra készen. De elkéstünk… abban a pillanatban, hogy Yohval megtörtük a gömböt, az egyik sámán lesújtott a szablyájával Lysergre, aki teljesen védtelen volt… szinte keresztüldöfte… és ami a legijesztőbb, hogy ismertem a szemében villanó vörös fényt… én is azt láttam, valahányszor gyilkoltam…

Már rántotta fel a magasba a fegyvert, hogy újra lesújtson, de nem adtam meg neki ezt az örömöt – a guan daom pengéjével állítottam meg. Sikerült félrelöknöm, de értékes másodperceket vesztegettem el vele, ami akár az életembe is kerülhetett volna, ha Yoh nem fedez engem oldalról…

- Állj! Vége a harcnak. Most fontosabb dolgunk van. Kár, hogy nem volt időnk egyesével végezni veletek, ahogy a Kívülállóval! – nevetett Maresuke – De így is élveztük a műsort! Egy hónapon belül úgyis mind meghaltok a világ többi sámánjával együtt! Kellemes kimúlást!

Fogalmam sincs, mi történt azután… egyszerűen eltűntek és még azt sem tudtam megfigyelni, hova…

- Lyserg!! – hallottam Ryo kiáltását és eszembe jutott, ami vele történt pár perccel ezelőtt. Pedig nekem kellett volna vele megküzdenem. És megint Lyserg áldozta fel magát értem, ahogy a Csillag Szentélyben, mikor Zeke csatlósai ellen harcoltunk…

- Nem érzem a pulzusát és nem lélegzik…- mondta Faust. Átadtuk neki az összes furiyokunkat, de még azzal is csak egészen gyenge szívritmust sikerült elérnünk. Visszavittük a jégkunyhóba. Lehet, hogy furcsának tűnik, hogy miért nem egy házba vittük, de bár sokat szidtam Trey tákolmányait, el kell ismernem, hogy belülről nagyon is kellemesek voltak. Ha akartunk volna, nyugodtan üldögélhettünk volna kisnadrágban is a tűz mellet, de erről a luxusról könnyű volt lemondanom…

- Faust… van rá esélye, hogy túlélje? – kérdezte Trey színtelen hangon.

- Nem tudom, én tényleg nem tudom… mindent megteszek azért, hogy életben maradjon, de őszintén szólva kevés az esély rá…- mondta Faust megtörten.

- De miért lenne Lysergnek kevésebb esélye a túlélésre, mint nekem vagy Treynek? – kérdeztem – Mi is kaptunk már nagy vágásokat és hála neked Faust, még mindig élünk és virulunk, bár az ellenségeink épp az ellenkezőjének örülnének… - jegyeztem meg cinikusan, de Faust megrázta a fejét.

- Ti mind a ketten egyesülve voltatok a szellemeitekkel, mikor megsérültetek, de valami érthetetlen okból Lysergnek szinte egy csepp furiyokuja sem lehetett a sebéből ítélve...

- Szóval ez volt az, amit az enegianyaláb elszívott belőle… az összes furiyokujától megfosztotta… - gondoltam és ökölbe szorult a kezem.

- De nem ez a legnagyobb baj, hanem hogy a fegyver eltört és nem tudhatom, hogy hány szilánk van még a sebben. Mire mindet sikerülne kioperálnom, könnyen lehet, hogy Lyserg elvérezne. Én nem tudom, mit tehetnék még…

- Ne hibáztasd magadat Faust – tettem a vállára a kezemet – Most rajtam a sor és én tudni fogom, hogyan mentsem meg Lysergöt… te csak tartsd addig életben, jó?

Mielőtt bárki megkérdezhette volna, hogy mire gondolok, kibújtam a kunyhóból és elfutottam a falu irányába. Szerencsére láttam egy telefont abban az étteremben, ahol vacsoráztunk. Nem hittem volna, hogy egyszer önszántamból fogom felhívni Junet, mialatt úton vagyok Dobby Village felé, de a sors útjai kifürkészhetetlenek és ködösek. Főleg ködösek.

Miután lezajlott köztünk egy rövid, de annál nevetségesebb csevegés, sikerült neki elmagyaráznom, mit akarok… bár néhány percig azt hittem, szóhoz sem fogok jutni, annyira örült annak, hogy beszélhet velem… ennek csak az volt a hátrányos következménye, hogy mindent egyszerre akart elmondani, tehát nem értettem belőle egy szót sem…

De June kitett magáért és pár óra múlva leszállt egy gép orvosokkal a fedélzetén, akik Lysergért jöttek.

- Sajnálom, haver – gondoltam, ahogy Lysergre néztem – De ha nem is tudsz részt venni a Sámán Bajnokságon, a fő az, hogy életben maradj.

Mind fájó szívvel és kétségek között néztünk a távolodó gép után, amit alighogy felemelkedett elnyelték a felhők.

- Mostantól óvatosabbnak kell lennünk… a legjobb lesz, ha máris elindulunk, nehogy Maresukéék dolguk végeztével visszajöjjenek hozzánk haverkodni. Minél előbb a hátunk mögött hagyjuk ezt a helyet, annál jobb. – jegyeztem meg szerény véleményemet.

- De mégis merre menjünk? Eddig Lyserg megérzésire támaszkodtunk… - mondta Trey.

- Akkor kövessük őket továbbra is! Menjünk arra, amerre mutatta és nem tévesztjük el a célt. Bízzunk Lysergben! – kiáltotta Yoh, hogy lelkesítsen minket.

- Igen!

Úgyhogy újra elindultunk át a jégmezőkön, ahogy eddig és bár aggódtunk Lysergért, de tudtuk, hogy addig úgysem kaphatunk hírt róla, míg Dobby Village-be nem érünk. Feltéve, hogy megtaláljuk…

*

Szóval újabb unalmas napok következtek, a helyzet csak annyiban változott, hogy eggyel kevesebben voltunk és egy hatalmas hóvihar kellős közepén találtuk magunkat.

- Állj meg, Ren! – kiáltotta Yoh, miközben a szeme elé tartotta a kezét, hogy az arcába süvítő jeges széltől ne csorduljon ki a könnye – Ha ebben az időben megyünk tovább, el fogjuk téveszteni az irányt, amit Lyserg mutatott!… Le kell táboroznunk!

- Miért éppen nekem mondod?! – horkantam fel – Trey a szállásmesterünk… - mondtam cinikusan.

- Ez a hála?! – kiáltott fel sértődötten Trey. Én csak a fejemet csóváltam…

Szóval megint pihenésre kellett vesztegetnünk az értékes időnket. Eközben Yoh újra hódolhatott kedvenc sportjának: az alvásnak… Mikor pár órával később felébredtünk, és kimásztunk a kunyhóból, meglepetten vettük észre, hogy a vihar elvonult és hetek óta először megpillantottuk a kelő(vagy lenyugvó?…)nap szikrázó sugarait. Fantasztikus látványt nyújtott, ahogy az kopár táj folyékony arannyá mosódott össze a szemünk előtt…

- Milyen jó lenne, ha Pilica is itt volna - gondoltam magamban a láthatárt kémlelve. Hiányzott a vidámsága, a könnyelműsége és néha a szeleburdisága is… nélküle valahogy olyan sivárnak és kietlennek éreztem a napokat, mint amilyen ez a zord, sarkvidéki táj volt. Pilicát pedig csak a napsugarakhoz tudtam volna hasonlítani, akik életre keltik a színeket és átlényegítik a dolgokat a szemünk előtt, mindössze pár másodperc leforgása alatt… mintha varázslat lenne, ugyanakkor tudom, hogy valóság is, igaz is…

De aztán a nap újra eltűnt a szürke jégtenger alatt és sötétség borult mindenre, mi pedig továbbálltunk…

- Az meg mi?! – kiáltott fel Yoh hirtelen, több órányi monoton menetelés után.

- Mi lenne? Nyilvánvalóan csak egy fa… - legyintett Trey.

- Hát persze, Trey! Igaz, hogy több kilométer választ el minket a talajtól és még zuzmók sem nőnek, de biztosan egy fa lesz az!! – kiáltottam idegesen. Hogy lehet valaki ennyire sötét?!

- Ismeritek azt a viccet, hogy…? – ragyogott fel Jocó szeme.

- Ki ne mondd!!! – kiáltottam fenyegetően Treyjel együtt.

- Két favicc ül a fán, az egyik megkérdezi a másiktól: Hát te meg min nevetsz? Mire a másik: Magamon! Háháháh! Értitek?…

- Meg akarsz halni?! – kiáltotta Trey magánkívül.

- Én megölöm… - mondtam halkan és felemeltem a guan daomat, de Yoh sajnos megint félbeszakított, mielőtt megtehettem volna, amit már rég meg kellett volna…

- Nem srácok, szerintem ez nem fa… inkább egy totemoszlop… - ahogy közelebb értünk, el kellett ismernünk, hogy Yoh fején találta a szöget.

- De hol van Dobby Village? Azt hittem ez az oszlop azt jelenti, hogy jó helyen járunk…- türelmetlenkedett Trey.

- Jó helyen is járunk, hónyuszi! Ahelyett, hogy folyton csak nyavalyogsz, megerőltethetnéd néha a szivacsagyadat, talán akkor sikerülne megtalálnunk!! – förmedtem rá dühösen.

- Mi ez a jel… - szakított félbe minket Faust és végighúzta az ujját az egyik faragványon, ami alig észrevehetően besüppedt. Ezt alighanem nem kellett volna megtennie…

- Bizonyítsátok, hogy méltóak vagytok! – hallottam egy nagyon ismerős hangot és öt hatalmas, megvadult jegesmedve jelent meg körülöttünk…

- Hát ez meg milyen rossz vicc, haver?! – csattant fel Trey, miközben elugrott az egyik négyméteres példány mancsa elől.

- Gondolom… egy… mindegyikünknek…- zihálta Yoh, miközben a saját medvéjének a csapását próbálta elkerülni. De ezek nem közönséges jegesmedvék voltak. Csordultig voltak töltve furiyokuval, úgyhogy elég ijesztő benyomást keltettek… Egy pillanat! Mit is mondogatott Lyerg? Hogy nem tompítva érzékeli a jeleket Dobby Villageből… lehet, hogy ami akadályozza a jelek szabad áramlását, az maga a jégpáncél?!

- Hé, össze kell bújnunk! – kiáltottam.

- Nem lehet igaz, hogy még ilyenkor is azon viccelődsz, hogy fázol… - morogta Trey verejtékezve, miközben a deszkáját pajzsnak használva megpróbált az egyik medve háta mögé kerülni.

- Veled ellentétben én nem akarok medveeledel lenni, úgyhogy tedd, amit mondtam!! - kiáltottam rá nyomatékosan.

- Háromra rugaszkodjatok el a földtől! Egy, kettő, HÁROM!!! – kiáltottam. Ahogy számítottam rá, a jég beszakadt alattunk és nem evilági sötétség vett körül minket…

*

- Hol vagyok?…- kérdeztem magamtól, ahogy lassan kinyitottam a szememet és visszatértek az emlékeim… Dobby Village keresése… a vérszomjas jegesmedvék… a zuhanás… de mit történt velem?…

- Eljött az utolsó próba ideje, Tao Ren… döntsd el, mit tennél meg azért, hogy Sámán Király lehess! – hallottam a Lelkek Királyának semmi máshoz nem hasonlítható hangját.

- Bármit! – kiáltottam, miközben ökölbe szorult kezem.

- De Yoh Asakura jobb harcos nálad… sokkal több furiyokuja van, ezt te is tudod… de én megadom neked a lehetőséged: szabályos harcban esélyed sincs arra, hogy legyőzd, úgyhogy csak egy dolgot tehetsz, öld meg, még mielőtt arra kerülne a sor!

A hangja szinte hipnotizált engem… nem tudtam, mit teszek… lángokat láttam mindenfelé, ahogy szétnéztem és ekkor megjelent előttem Yoh…eszméletlen volt és ki volt kötözve egy nagyon ismerős fához, amit utoljára a Csillag Szentélyben láttam. Már rászegeztem a guan daomat, hogy egy pontos csapással végezzek vele, minden izmom pattanásig feszült, de akkor eszembe jutott az a nap, mikor döntetlen lett a meccsünk eredménye a sámán viadal első fordulójában… mikor eljött a családi kastélyhoz a többiekkel, hogy segítsen nekem legyőzni Ent… mikor együtt találtuk meg a rizsszemeinket… és rádöbbentem, hogy képtelen vagyok megtenni… az az idő elmúlt!

- Nem! – kiáltottam határozottan – Nem fogok ártani a barátomnak!

- Őrültségeket beszélsz! Hagynád, hogy ő legyen a Sámán Király és romba döntse azt, amiért a családod 400 éven át keményen dolgozott?!

- Ha ez az ára annak, hogy ne váljak a barátom gyilkosává – néztem fel lassan, rezzenéstelen tekintettel – Akkor igen!

Olyan volt, mintha egy tűzorkán söpört volna rajtam végig. A kezeimmel próbáltam védeni az arcomat, de hiábavaló volt. Éreztem, hogy a tűz végigperzseli a torkomat és a tüdőm megtelik vele, hogy mindenestül a lángokba veszek, örökre…

*

- Yoh, Ren, ti álomszuszékok, azonnal ébredjetek fel, mindenki rátok vár!! Ki az ágyból egy-kettő, különben reggeli nélkül fogjátok végigcsinálni a programot!! – kiabált egy ijesztően ismerős hang…

- Neeee, Anna, kérlek, csak öt percet adj még! – siránkozott Yoh.

- Szó sem lehet róla! Vagy dupla adagot akarsz futni?! Igen?!

- Nem, dehogy Anna, azonnal megyünk! – mondta Yoh ijedten.

- Hol vagyunk?! – pislogtam, mikor sikerült feltápászkodnom az ágyamon.

- Hát hol lennénk, naná, hogy Dobby Villageben! – vigyorgott Yoh.

- Szóval az egy próba volt…?

- Igen, azt hiszem… - mondta Yoh elkomorodva. Én csak bólintottam. Nagyon szégyelltem magam azért, mert kis híján éltem a lehetőséggel, hogy megöljem… vajon ő is ugyanazt álmodta?… Remélem, nem…

- Szia Yoh! – ugrott Yoh nyakába Tamara, ahogy belépett az előszobába.

- Áh, szia Tamara… mi zujs? – kérdezte Yoh spontán, de Tamara annyira zavarba jött, hogy nem tudott kinyögni egy szót sem… A kínos helyzetnek végül Anna vetett véget, mikor megfenyegetett minket, hogy ha nem indulunk rögtön végig fogja velünk csináltatni a legújabb emelt szintű egész napos edzésprogramját. Erre mindenki páhnikszerűen elhagyta a házat és kisétáltunk a jégből készült utcára, de úgy tűnt, még a házak is jégből vannak!! Ez azért durva… és nem tévedtem, tényleg a föld, pontosabban a jég alatt volt az egész falu, nem csoda, hogy nem láttuk… Viszont nagyon boldog voltam, hogy újra láthattam Pilicát és ő is.

- Hallottatok valamit Lysergről? – kérdeztem tőle, amint kiléptünk a küszöbön.

- Igen. Meg is látogattuk, de akkor még nem volt magánál. Az orvosok azt mondták, legalább egy hónapra lesz szükség ahhoz, hogy teljesen felépüljön és még nem tudják, hogy nem szenvedett-e maradandó sérüléseket, de az életét akkor is neked köszönheti, Ren – mondta, mikor meglátta, hogy fintorgok – És amiatt sem kell aggódnunk, hogy magányos lesz, mert Milly egy tapodtat sem tágít mellőle, az tuti! – nevetett Pilica, úgy, hogy még a könny is kicsordult a szeméből és én is elmosolyodtam.

Azt hittem, ma vagy legkésőbb holnap elkezdődnek a mérkőzések, de tévedtem. Akár a Lelkek Királyának a jelére várt a tanács, akár szusszanni akart még egy keveset, mindenesetre tény, hogy egy hét eltelt és csak annyi változott, hogy nem otthon vártuk a viadal kezdetét, hanem itt, a saját bejáratú jégházunkban…

Yoh egyre furább lett. Gyakran kaptam rajta azon, hogy leragad egy tükör előtt és megpróbálja megérinteni, vagy egészen fura mozdulatokat tesz… lehet, hogy a maradék esze is elment? Ez azért ijesztő…

Egyik nap, mikor a próbán gondolkoztam és azokon a dolgokon, amit a Lelkek Királya mondott, bejött a szobámba Mayu. Eléggé magam alatt voltam, csak egyedül akartam lenni, de mégsem kergethettem őt ki a szobából… azon kívül feltűnően rövid farmer miniszoknya volt rajta, amiből kilátszottak a combjai és mélyen dekoltált türkizszínű top. Összességében csodáltam, hogy nem fagy meg. Ez van, ha valaki az időjárás helyett a divathoz öltözik…

- Leülhetek, Ren?… - kérdezte. Nem akartam udvariatlan lenni, úgyhogy csak kurtán bólintottam. Eltelt néhány hosszúnak tűnő másodperc.

- Feleslegesen aggódsz – mondta, ahogy a szemembe nézett – Mióta találkoztam veled, mindig úgy éreztem, hogy igen, te lehetnél majd egyszer a Sámán Király. Próbáltalak kiismerni, de kudarcot vallottam. Ez egyértelműen kiderült, mikor a kiránduláson megkérdeztem tőled… - itt elakadt egy pillanatra. Megfagyott körülöttünk a levegő.

- Mit mondanál, ha újra megkérdezném? – hajolt hozzám közelebb. Eszményien gyönyörű volt és nem túlzok. A dereka fantasztikusan karcsú, a combjai és a keblei formásak… a gyönyörű, szikrázó, kékesfekete haja és az ezüstösen csillámló szemei ragyogtak... De valahogy ijesztő is volt. Hiányzott belőle a szeretet és a melegség, amiből annyi volt Pilicában. Még soha nem láttam őt nevetni…

- Sajnálom Mayu, de én Pilicát szeretem és még mindig kitartok amellett, hogy nem igazából szeretsz, csak egy gondolatot, amiről azt hiszed, hogy én vagyok... De még ennél is fontosabb a barátom. Mit szólna Trey, ha megtudná, hogy a háta mögött veled kavarok? – mondtam cinikusan.

- A pokolba Treyjel! – kiáltotta Mayu kihívóan – Akár tetszik neked, akár nem, ismerem az igazi énedet, aki egy pillanatig sem habozna, ha egy lány önként ajánlkozna fel neki! Vagy félsz az igazságtól?!

- Hallgass!!! Ugyan mit tudsz te az én igazi énemről?! Semmit az égvilágon!! Ha azt hiszed, hogy én nem vagyok Zeke, akkor nagyon tévedsz! Nem tudom, mit művelt veled, de őszintén sajnálom, hogy ilyen hibás elképzeléseid vannak az emberi érzésekről!! – kiabáltam magamból kikelve, aztán csak ziháltam. Megint hagytam, hogy elragadjon a düh, pedig nem szabadott volna… sajnáltam, hogy nekem kellett őt szembesítenem a tényekkel…

Éreztem, hogy valami rácseppent a kezemre: egy apró könnycsepp. De nem forró volt, mint Pilicáé, hanem hideg, mint egy hópehely… Hirtelen felpattant, az arca elé kapta a kezét és elfutott. Arra sem volt időm, hogy felocsúdjak, annyira váratlanul ért az egész…

- Bárcsak képes lenne túllépni Zeken – gondoltam magamban. Hiszen gyönyörű… bármelyik fiú szerencsésnek érezné magát, ha ő lenne a barátnője, de képtelen megérteni, hogy a szerelem nem a durvaságról szól… éppen ellenkezőleg: hogy megértjük és elfogadjuk a másik érzéseit, nem siettetjük és semmit sem kényszerítünk rá…

- Nem beszéltél Mayuval? – kérdezte este Pilica, mikor már a lefekvéshez készülődtünk.

- Nem! – vágtam rá talán túl gyorsan is.

- Ren, tudod, hogy nekem nem tudsz hazudni, azon kívül felesleges… csak azért kérdem, mert alig láttam a napközben, este pedig olyan szótlan és szomorú volt. Aggódok érte…

- Jól van, beszéltem vele! - mondtam kelletlenül és éreztem, hogy elvörösödök....

- És? – kérdezte nyomatékosan.

- Mit és? Csak beszélgettünk…

- Na jó! Szóval egyszercsak bejött és leült mellém, aztán mondott valamit arról, hogy biztos én leszek a Sámán Király, meg hogy szeret. Onnantól meg nem értettem semmit…

- Hisz ez nyilvánvaló; fülig beléd van esve és tudja, hogy milyen büszke vagy, úgyhogy próbált jobb kedvre deríteni a dicséretével – most, hogy Pilica leegyszerűsítette a dolog lényegét, milyen másnak tűnt, mint akkor…

- Igen. Aztán mikor kijelentettem, hogy én csak téged szeretlek, ő meg bekavart a képbe Treyjel…

- Tehát megpróbált téged féltékennyé tenni, hogy felmérje, van-e egyáltalán esélye nálad – fordította tovább Pilica szenvtelenül.

- De hát megmondtam neki, hogy téged szeretlek! Miért kellett tovább próbálkoznia?! Vagy miért nem kérdezte meg egyenesen, akkor megmondtam volna neki, hogy nem vagyok féltékeny Treyre!

- A lányok soha nem csinálnak ilyet...

- És?

- Hát… mondott valamit az igazi énemről – Pilica felszisszent – Úgyhogy dühös lettem és a fejéhez vágtam, hogy összetéveszt engem Zeke-kel, hogy türelmetlen és mindent azonnal akar…

- Ezt nem kellett volna, nem csoda, hogy kiakadt…

- De hát ez az igazság!! És különben is, ha tudja, hogy én téged szeretlek, akkor miért nem száll le rólam?! – kérdeztem még mindig vörösen.

- Mert ő viszont téged szeret. Megpróbált elcsábítani, ha nem vetted volna észre – szóval azért volt rajta olyan kevés ruha… az elképedésem láttán Pilica lemondóan sóhajtott – Nagyon sokat kell még tanulnod a lányok érzéseiről…

- Kéne írnod egy könyvet… az lehetne a címe, hogy “Lányokról fiúknak – Szótár a lányok titkos praktikáihoz” vagy valami ilyesmi… tuti Besteller lenne! – bizonygattam fejcsóválva, Pilicát pedig megint elkapta a nevetés és engem se hagyott hidegen… ezért szerettem őt. Mert mindig olyan egyszerű és közvetlen volt és mert mindig meg tudott nevettetni…

*

Egy nap, mikor éppen késésben voltam és siettem volna Annáék után az étterembe, nekiütköztem Yohnak az előszobában.

- Te meg mit csinálsz itt?! – kiáltottam rá – Anna meg fog ölni, ha ma is elkésel, gyere, menjünk! – próbáltam felrángatni, de nem törődött vele…

- Ren, te is látod…? – mutatott a tükörre.

- Mégis mit kéne látnom?! Ha ez valami rossz vicc, azt nagyon megbánod Yoh, ígérem! – csattantam fel türelmetlenül. Természetesen semmi fura nem volt a tükörben.

- Csak magunkat látom, na gyere…

- Dehisz ott van! Mintha mondani akarna nekünk valamit…

- Te meg miről beszélsz?! – már azt hittem, Yoh tényleg megőrült… ekkor azonban berontott a szobába Tamara.

- Áh, szia Yoh!! Mit néztek? – kérdezte, mikor látta, hogy mindketten a tükröt bámuljuk.

- Ööö… semmit, indulhatunk is… - mondtam gyorsan és már mentem volna ki az utcára. De ekkor megmagyarázhatatlanul rossz előérzetem támadt…

- TAMARA! – kiáltotta Yoh.

- Mi történt?! – kérdeztem, miközben visszamentem az előszobába.

- Egyszercsak elájult… most mit csináljunk? – nyögte Yoh, miközben óvatosan lefektette Tamarát a földre.

- Nem… - csóválta a fejét Yoh.

- Ami most következett, arra egyikünk sem számított, a döbbenettől percekig szóhoz sem jutottunk. Olyan volt, mintha Tamara transzban lenne… egyszercsak felemelkedet a földről és vakító, rózsaszín fény vette körül és szárnyak törtek elő a ruhája alól.

- Hol van ilyenkor Konchi és Ponchi?! Az ő dolguk lenne megvédeni Tamarát! – gondoltam bosszankodva.

Megállt fél méterrel a föld felett lebegve és furcsa hangon azt mondta.

- Csakhogy találtam egy alkalmas testet… nos Yoh. Ahogy sejtheted, Zeke küldött, hogy felajánlja neked a segítségét a Sámán Királlyá válásodhoz. Az én nevem Matamune – egy sámán-macska vagyok, 1500 évvel ezelőtt hűséget fogadtam Zekenek. Eddig a te lelkedben éltem, miattam nem tudta beolvasztani Zeke a lelkedet az övébe…

- De miért akar Zeke segítni nekem? És ha Zeket szolgálod, miért akartad megakadályozni azt, hogy végezzen velem? – kérdezte Yoh értetlenül.

- Soha nem helyeseltem Zeke tervét, amit a Sámán Királyságáról gondolt. Mikor ellene szegültem, nem is haragudott rám miatta. Harmadszorra hiúsult meg a terve, úgyhogy immár beletörődött a sorsába. De te, Yoh még mindig fontos vagy neki, hiszen az ikertetvére vagy és szeretné, ha neked sikerülne az, ami neki nem, hogy Sámán Király legyél. Rád bízza azt, hogy hogyan csináld, csak egy kis útmutatást akart neked nyújtani, ezért küldött el engem.

- Mégis milyen útmutatásról beszélsz? – kérdezte Yoh bizalmatlanul.

- Arról, amiről: ha tanácsra lenne szükséged, csak fordulj hozzám! – mondta és újra felcsapott az a rózsaszín fénycsóva. Tamara visszanyerte a normális alakját és visszaereszkedett a fölre. Kinyitotta a szemeit és nagyokat pislogott.

- Mire várunk még? Anna azt mondta, hogy siessünk…

- Tamara… te nem emlékszel rá…ami az előbb történt… - mondtam a megfelelő szavakat keresve.

- Hát te meg miről beszélsz, Ren?

- Áh, semmi… - legyintettem és másodszor is átléptem a küszöböt, reménykedve, hogy ma már nem látok az iméntihez hasonló jelenetet többször…

- Yoh, mi volt ez az egész? – suttogtam, miközben úton voltunk a vendéglő felé.

- Én sem értem… mióta megérkeztünk Dobby Villagebe, folyton Zeket láttam magam helyett, mikor a tükörbe néztem… és ma olyan volt, mintha mondani akarna valamit… aztán Tamara és… - rázta a fejét.

- Gondolod, hogy Zeke újra hatalomra akar törni rajtad keresztül? – szegeztem neki a kínos kérdést.

- Nem tudom… de belül valamiért úgy érezem, hogy tényleg megváltozott. Nem tudok tartani tőle…

Keserűen mosolyogva bólintottam és nem szólaltam meg többször…