Ren Tao

Második rész

Szerencsére a többiek nem értesítették Junet a “baleseteimről”… Biztos halálra aggódná magát, ha tudna róluk. Addig jó neki, amíg nem sejt semmit…és nekem is!

Anna nem oldotta fel ugyan a kijárási tilalmat, de már tele volt a hócipőm, úgyhogy elhatároztam, hogy este meglógok. Kimegyek a parkba, hátha valamelyik vassámán visszatér…

A szokásos unalmas iskolai tortúra után pontban este kilenckor kimentem a parkba, persze nem a főbejáraton keresztül… elrejtőztem egy öreg tölgy törzse mögött és vártam. Azt hittem egyedül vagyok, de tévedtem. Valaki hangosan zihálva közeledett felém. Nem volt hova menekülnöm, úgyhogy felkészültem az ellentámadásra. Meglepetésemre nem volt rá szükség…

- Te meg mit keresel itt?! – kiáltottam fel Mayuval egyszerre.

- Hogy kerülsz ide? – ismételtem meg a kérdést.

- Családi ügy, ne avatkozz bele! – meglepően határozott volt, ami elsőre meg is tévesztett. Nem várta meg, hogy válaszoljak, hanem kirohant a park közepén lévő tisztásra, ahol hamarosan valaki más is feltűnt…

- Örülök, hogy újra látlak, hugica… Rossz hírt kell közölnöm veled. A nagybátyánk meghalt. Mondjuk úgy, hogy segítettem neki egy kicsit, hogy mielőbb csatlakozhasson a családi szellemekhez! – itt megeresztett egy zord kacajt – Az egyességünknek ezzel lőttek. Nem vagyok többé a testőröd…

- Helyes, úgysem volt szükségem rád! – kiáltott vissza Mayu.

- …és úgy döntöttem, hogy ha nem lehetek többé a testőröd - a hóhérod leszek! Ég veled, May… köszönj a szüleinknek a nevemben is! – kacagott Dashuai ismét.

- Ölj csak meg, úgysincs miért élnem... – mondta szomorúan a lány és mintha rám nézett volna a fák ágain keresztül, ahogy széttárta a karjait… Dashuai lesújtott a szablyájával. Mayunak esélye sem volt rá, hogy kivédje, túl gyors volt. Nekem is csak arra volt időm, hogy felkiáltsak. De ahogy odanéztem, láttam, hogy nem Mayut érte a vágás… hanem Treyt.
Annát bizonyára értesítették a szellemei, hogy megszegtem a kijárási tilalmat, úgyhogy mindenki idejött… és Trey volt a leggyorsabb. A következő pillanatban egy zokogó lány rohant oda a két test mellé.

- Trey! Trey, szólalj meg!! – Pilica volt az. Egész testében remegett a sírástól. Mire felnéztem, Dashuai eltűnt. Én is odarohantam Treyhez. Hatalamas vágás húzódott végig a hátán, jóllehet a szellemkontrollja csökkentette a vágás erejét, de nem volt képes teljesen felfogni. Mayu is megsérült, de az ő sebe kevésbé látszott súlyosnak, mint Treyé.

- Faust! – kiáltottam. Faust és Elisa ekkor térdelt le mellénk, én pedig felsegítettem Pilicát.

- Túl súlyos a sérülése… hívjátok ki a mentőket, addig megpróbálom újraéleszteni! – mondta Faust.

- Yoh! Vigyázz Pilicára, amíg felrohanok telefonálni! – mondtam kelletlenül. Nem akartam otthagyni Pilicát… talán csak azért, mert felelősnek éreztem magam amiatt, ami Treyjel történt… nekem kellett volna megvédenem Mayut, nem neki… arról is én tehetek, hogy Mayu nem védekezett… mert elvette az eszét a szerelmi bánat… és mindez csak miattam történt. Hogy fogok ezek után a szemükbe nézni?…

Rohantam, ahogy csak tudtam, tárcsáztam a mentők számát és elhadartam a szükséges adatokat. Aztán visszarohantam Yohékhoz. Pilica még mindig sírt, míg Faust Trey életéért küzdött.

- Ez így nem fog menni – mondta Faust – Át kell adnunk neki a furiyokunkat, talán ez az egyetlen esélye arra, hogy túlélje!

- Mondd, mit csináljunk, Faust! - kiáltottam.

- Tartsátok a kezeteket a seb felé! Elszámolok háromig, aztán mind irányítsátok a furiyokutokat a tenyeretekbe! Egy, kettő, három! – olyan érzés volt, mintha megcsapolnánk az erőnket… ha valamit nem akarok újra érezni, akkor ez az volt.

- Sikerült, Faust? – kérdezte Anna és mintha megremegett volna a hangja.

- Remélem… - hangzott a nem túl határozott válasz. Közben megérkeztek a mentők. A baj csak az volt, hogy Mayut és Treyt nem számítva tízen voltunk, a mentő viszont csak két kísérőt tudott szállítani. Engedélyt kértem Annától, hogy elkísérjem Pilicát, és nagy döbbenetemre nem ellenkezett.

Pilica már abbahagyta a sírást, helyette szótlanul nézett maga elé. Tudtam, mi játszódhat le a fejében... Megpróbáltam megnyugtatni, amíg kinn ültünk a műtő előtt, ahova Treyt betolták. Mayunak pedig valószínűleg eltört a keze, úgyhogy őt is bevitték. Mi pedig vártuk, hogy Yohék megérkezzenek és hogy hírt kapjunk a barátainkról.

- Túl fogja élni – mondtam színlelt magabiztossággal – Trey nagyon erős sámán… nem lehet őt elintézni egyetlen vágással.

- De mi van, ha mégis…? Én annyira félek… - mondta remegő hangon.

- Nem lesz semmi baj. Megígérem neked… - mondtam, miközben gyengéden rátettem a kezem az övére. Nagyon hideg volt, úgyhogy elkezdtem felmelegíteni. Láttam rajta, hogy jólesik neki.

Kimeríthette a nagy ijedség, úgyhogy észre se vettem, máris aludt, a fejét a vállamra hajtva. A hosszú, kék fürtjei ziláltan lógtak ki a hajpántja alál, de így is nagyon szép volt. Örültem neki, hogy sikerült elaludnia, így legalább az álom feledtette vele a hatalmas veszélyt, ami a tesvére életére tör…

Nem sokkal később megérkeztek Yohék és sikerült felérbeszteniük Pilicát. De hasztalan volt a többiek igyekezete, az orvosok ugyanis még sokáig küzdöttek Trey életéért. Mayu karját begipszelték és ő már mélyen aludt. A többiek beköltöztek hozzá, arra az esetre, ha a sámánok visszatérnének. Valljuk be, ez a feltétezés nem volt alaptalan…

Jellemző, hogy pont mire elmentek, kijött egy orvos a műtőből.

- Bemehetek a bátyámhoz, doktor úr? – rohant hozzá Pilica, még mielőtt bármit mondhattam volna.

- Természetesen, kisasszony. De minél előbb szeretnék beszélni a szüleitekkel – majd látva Pilica megrebbenő szemét hozzátette – Amennyiben lehetséges…

Ötletem sem volt, hogy fogjuk kimagyarázni ezt a helyzetet, de Pilica gyorsan felocsúdott és a talpraesettségével megmentette a helyzetet.

- Hogyne! Éppen a húgomnál, Mayunál vannak, akit a bátyámmal együtt szállítottak be. A nevük Faust és Elisa Racer.

- Ez esetben minden rendben van. Majd később felkeresem őket… - már ment volna el, de balszerencsémre szöget ütött a fejében valami...

- Nem találkoztunk már? – kérdezte tőlem, miközben alaposan végigmért. A francba! Erre nem számítottam… nyilván ő volt az egyik orvos, aki ellátta a sebemet, mikor Dashuainak köszönhetően ide kerültem… De aztán kissé viharos körülmények között kellett távoznom, mert a sámánok újra felbukkantak. Nem volt más választásom…

- Nem hiszem. Csak tegnap érkeztem a városba. Biztosan összetéveszt valakivel… - mondtam határozottan.

- Ez esetben elnézést kérek – mondta és már hátat is fordított nekünk.

- Kérem várjon! Mondja el, hogy van a bátyám… - mondta Pilica elcsukló hangon.

- Őszinte legyek?

- Igen. – felete a lány kissé ijedten, de határozottan.

- Csoda, hogy még életben van. Ebbe a sérülésbe elvileg bele kellett volna halnia. A vágás, ami érte, csak pár centiméterrel kerülte el a szívet és erősen roncsolta a tüdőt. Ennek ellenére megkockáztatnám, hogy fel fog épülni. – kacsintott bátorítóan a lányra.

- Köszönöm. – mondta Pilica lehelletnyi megkönnyebbüléssel a hangjában. Majd magához húzott.

- Ren! Kérlek menj és szólj Faustnak és Eilsának, hogy mibe kevertem őket! Megteszed?…

Nem volt ínyemre, hogy parancsolgat nekem, de mégis ő Trey vérszerinti rokona, őt illeti az elsőbbség… Úgyhogy csak bólintottam és mentem az orrom után. De ő valamiért más volt, mint a többi lány. Ahogy hátranéztem, láttam a szemeiben, hogy tisztában van vele, mekkora szívesség ez a részemről és nagyon hálás volt érte.

Faust és Elisa eléggé meglepődött ugyan, de vállalták a szerepüket. Pilica részéről teljesen logikus volt ez a hazugság, mégha akkor kissé nevetségesnek is tűnt… na jó, még mindig annak tűnik, de örülök, hogy így alakult, mert a magyarázkodás sosem tartozott az erősségeim közé…

- Nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom Yoh, de szükségem van a segítségetekre. – mondtam, miközben a szemébe néztem.

- Mire gondolsz?

- A sámánok nem mentek messzire. Hamarosan vissza fognak jönni, hogy végezzenek Mayuval és ha lehet, velünk is. Egyszer már betörtek ide, akkor miattam… Azt a pusztítást, amit Mayuval végignéztünk, sohasem fogom elfelejteni. Ezek nem viccelnek. De én nem akarom, hogy az emberek fizessenek a mi hibáinkért. Nem belülről kell megvédenünk a barátainkat, hanem kívülről. Így megakadályozhatjuk, hogy mindent elpusztítsanak. Viszont, ha nem sikerül és áttörnek a gyűrűnkön, senkinek a testi épségét nem garantálhatom… Mi a véleményed?

- Az, hogy meg kell próbálnunk. Igazad van. Itt most nem csak a mi életünkről van szó. Mind készen állunk rá, hogy részt vegyünk az akcióban, csak mondd, hogy hova menjünk!

- Lassan a testtel! Yoh nem megy sehova, amíg le nem futotta a mai távot! Még hárta van 10 km, és ne hidd, hogy elengedem! – csattant fel Anna.

- Jaj, ne már Anna! Ez most fontos dolog! Trey és Mayu testi épségéről van szó!

- Ha nem futod le az adagodat még éjfél előtt kezdhetsz aggódni a saját testi épségedért is! – mondta Anna fenyegetően.

- Nem egyezhetnénk ki? Ha sikerül szátrúgnom 3 sámán hátsóját még éjfél előtt, akkor elengeded nekem a futást! Megegyeztünk? – kérdezte Yoh vigyorogva.

- Rendben. De mérem az időt. És ha nem tartod be, amit ígértél, akkor hozzáadom a 10 km-t a holnapi adagodhoz. Így is elfogadod?

- Miért is ne?… Legyen! – vágta rá Yoh – Ezt megbeszéltük. Mit gondolsz, hova kéne embereket állítani?

- A kórháznak két bejárata van, ha be akarnak jutni, nyilván ott fognak először próbálkozni. Nem hiszem, hogy túl összetett a gondolkodásuk… De szóbajöhet még egy tűzlétra és két háztető, ha be akarnak jutni. Ezeket kell védenünk és reménykednünk, hogy repülni még nem tanultak meg. A többi rajtunk áll.

- Jó… de mondd, hány emberre szükség van ehhez?

- Jaj, Yoh ez nem lehet igaz!! Számlni azért megtanulhattál volna már!! Vagy túl sokat kérek?!

- Nem egyszerű egyszerre figyelni a tervre és a számokra…

- Áhh, hagyjuk, inkább elmondom… - mondtam fáradtan – Jocó megy az északi bejárathoz, Faust és Elisa a keletihez. A tűzlétrát én vállalom. Ezek szerint te és Ryo osztoztok a háztetőkön. Anna, Tamara és Pilica pedig még mindig képezhetnek belső védelmet, arra az esetre, ha mégis bejutna valaki.

- Ok, most már értem. Na és mikor kezdünk neki a terv megvalósításához? Gindoltam előtte még…

- Yoh! Te sohasem figyelsz?! A sámánok bármikor itt lehetnek!!! Érted?! Most azonnal el kell foglalnunk a pozícióinkat! Ha ők érnek oda előbb, emmi esélyünk… akár fel is adhatjuk, hogy valaha is eléve kikierüljünk innen… azon kívül neked még 3 sámánt is le kell győznöd… - mondtam dühösen.

- Rendben, rendben!! Hallom Ren! Felesleges kiabálnod, még felébreszted Mayut! Máris megyünk… igaz, skacok? – mondta Yoh két ásítás közben.

- Hát persze, Yoh! – mondták kórusban a többiek. Majd nem fogják ilyen nevetségesnek találni, ha arra kerül a sor…

Most egy közel két óráig tartó unalmas rész következett, mikor ott ácsoroghattam a létra tövénél és nem történt semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy alaptalan volt a félelmem, mikor elkezdődött. Egyszercsak újra sikolyok töltötték be a levegőt, beleremegett az egész éjszaka, még a csillagok fénye is sápadtabb lett. Akárcsak aznap éjjel, mikor Mayjel sétáltunk végig az utcán kettesben… milyen távolinak tűnik, pedig csak pár napja volt!

Kirohantam a sikátorból és megláttam Dashuait. Éppen egy autót vágott ketté a szablyájával, mert az útjában volt. Egy hirtelen rántással kinyitottam a guan daot és már indultam is volna, hogy megküzdjek vele, mikor eszembe jutott az őrhelyem, amit nem lenne szabad elhagynom.

A fenébe! – mondtam bosszúsan. Nem sokat haboztam, átvágtam az oszlopot, mire az egész létra két másodperc alatt leomlott. Ez a bejutási mód kipipálva… hé, még jót is tettem azzal, hogy leromboltam! Képzelhetjük, milyen rozoga lehetett. Lehet, hogy megmentettem valakinek az életét, aki előbb vagy utóbb felmászott volna rá…

Azzal viszont nem számoltam, hogy milyen hangos lesz a rozsdás fém találkozása a betonnal… Dashuai ott termett, még mielőtt felkészültem volna a harcra.

Ez egy amolyan titkos jel volt a harc elkezdésére, melyet mindketten azonnal megértettünk. A szablya pár centiméterrel a fejem felett állt bele a falba, én pedig egy ugrással támadó állásba helyezkedtem. Az utcán folytattuk a harcot és elértük a keleti kijáratot, ahol Faust és Elisa harcolt éppen. Nem volt könnyű dolguk, mert itt volt a legnagyobb a túlerő. Dashuai elfutott Faust mellett, mikor éppen három másik sámánt intézett el egyszerre, de én utána vetettem magamat. Felrohant az első emeletre, ahol Mayu is feküdt. Csak a folyosó végén sikerült megállítanom.

- Túl messzire mentél, Dashuai! Meg akartál ölni engem, kis híján megölted Treyt és Mayut is… most mindenért fizetni fogsz! Bason! Nagy zuhatag támadás!

De Dashuai csak nevetett, amitől még jobban elöntött a düh. Eszembe jutott a félelem és a fájdalom keveredése, amit Pilica szemében láttam… sohasem fogom elfelejteni… egyre inkább elöntött az indulat. Dashuai lecsapott, de én beugrottam egy terembe, így sikerült elkerülnöm a csapását.

- Mindenki meg fog halni, aki nem csatlakozott Zekehez! Veled és a szánalmas barátaiddal kezdve!

- Gyűlöllek. Nem azért, amit velem tettél, hanem amit valakivel, aki nagyon fontos nekem. De végre elérkezett a bosszú ideje! – ezzel a kiáltással lesújtott a guan daom. Elsöpörte Dashuai szablyáját, Dashuai pedig térdre kényszerült. Még tisztábban láttam magam előtt Pilica kétségbeesett szemeit és megérett bennem az elhatározás, hogy megöljem…

- NEEEEEE! Ne tedd ezt, Ren! Ha megteszed, éppolyan gonosz leszel, mint Zeke is volt! Ő a bátyám! Nem hagyom, hogy bántsd! Yoh sem akarná ezt! – kiáltotta Mayu, aki most előjött az egyik szobából. Lenge, kék selyemhálóing volt rajta, amiben gyönyörűen kirajzolódtak a testének körvonalai. A bőre libabőrös volt a nyitott ablakon beáradó hideg, halálszagú éjszakai levegőtől. Az egyik karja fel volt kötve.

- Akkor is ezt mondanád, Mayu, ha megölt volna téged és Treyt? Mert ő gondolkodás nélkül megtenné! És meg is fogja tenni, ha elengedjük! – mondtam, de közben nem vettem le a szememet Dashuairól. Az ő szemei kerekre tágultak a félelemtől. Ez is csak ösztönzött… sújts le! Öld meg őt azért, amit Pilicával tett! Most kitöltheted rajta a haragodat! Minden keserűséget! Tedd meg!…

- Köszönj Zekenek a nevemben, ha találkozol vele. – mondtam kegyetlenül és lesújtottam. Dashuai nem szólt semmit… pár másodperc múlva halott volt én pedig keserű elégedettséggel húztam ki belőle a guan dao véres hegyét. Ugyanebben a pillanatban valaki zokogva omlott le Dashuai teste mellé. Mayu volt az. Ruháját bemocskolta bátyjának kiomló vére. Rángatóztak a vállai a sírástól. Elfordultam tőle és lementem a földszintre. Faust még mindig a sámánokkal harcolt. Láttam rajta, hogy fogytán volt az ereje. Épp időben érkeztem.

- Mi történt, Ren? – kérdezte zihálva, de nem válaszoltam neki. Helyette lassú léptekkel kisétáltam az utca közepére.

- Vége! Nincs miért harcolnotok. Megöltem a vezéreteket, Dashuait! Akar még valaki az ő sorsára jutni? – közvetlen közelről láttam, ahogy Faust ledermed a rettenettől. Mindenki döbbenettel fogadta a hírt, nem szóltak semmit, csak letették a fegyvereiket. A harcnak ezennel vége lett…

Semmi kedvem nem volt magyarázkodni a többieknek, úgyhogy egyszerűen fogtam magam és leléptem, mielőtt bárki feltartóztathatott volna.

Otthon elgondolkodva tisztítottam meg a guan daomat a rászáradt mocsoktól. Újra gyilkoltam, pedig megfogadtam, hogy többé nem teszem… Ennek oka volt. Szerelemből tettem… most már biztos vagyok benne, hogy szeretem Pilicát… de hogyan nézek ezután a szemébe? Akárkinek a szemébe…

Ugyanakkor nem menekülhetek előlük, mellesleg eszem ágában sincs! Ami megtörtént, megtörtént – felesleges azt latolgatnunk, mi lett volna, ha… mert akkor a folytatás is csupa ’ha’ lesz… és a végén azt vesszük észre, hogy álomvilágban élünk…

*

Vasárnap reggel van… egy szimpla, unalmas vasárnap reggel. De most valahogy más. Feszült vagyok. Beszélnem kell Yohékkal, semmiképp sem lenne szerencsés, ha a suliban találkoznánk legközelebb és ott kéne megvitatnunk a tagnap történteket. Nem bántam meg, amit tettem… és ha eszembe jut Pilica kétségbe esett tekintete, biztos vagyok benne, hogy soha nem is fogom! Még Yoh kedvéért sem…

Az Asakua-ház ma valahogy kihalt és csendes volt. Mikor beléptem, csak Yoh ácsorgott a konyhában.

- Ne játszd meg magad, Yoh! Pontosan tudom, mi a véleményetek arról, amit tegnap tettem. Nem is várok mást… Mit csináltatok a többi sámánnal?

- Ígéretet tettek, hogy segíteni fognak nekünk a jövőben és többé nem osztják Zeke nézeteit… szóval szabadon elmehettek. – mondta az időközben belépő Trey összeszűkült szemekkel.

- Haha! Ez annyira jellemző rátok! – nevettem örömtelenül – Ti tényleg elhiszitek, hogy be is tartják az ígéretüket?… Mert akkor csalódni fogtok. Dashuai viszont nem csap be többé senkit. Efelől kezeskedem…

- Nem volt helyes, amit tettél, Ren! Te is tudod…- kezdte Yoh.

- Nem érdekel, mit gondoltok! Miért kéne nekem rátok hallgatnom?… Ha van valami kifogásotok az ellen, amit tettem, tegyetek feljelentést! Egyébként meg hagyjatok békén, jó?! – kiáltottam fel dühösen.

- Te is tudod, hogy nem fogunk, Ren, de… – próbálkozott Faust.

- Semmi de! Amíg nem tudtok elfogadni azzal együtt, amit tegnap tettem, azt hiszem az lesz a legjobb, ha különválnak útjaink… - mondtam, hátat fordítottam elképedt barátaimnak és kisétáltam az Asakura birtokról.

*

Pár unalmas nap következett. Elkészült June naplójának másolata, úgyhogy a tanulás mellett dupla naplóírással tölthettem a szabadidőmet… Mintha még az osztálytársainknak is feltűnt volna, hogy nem szólunk egymáshoz. Nem mintha Yohék haragudtak volna rám. Egyszerűen nekem nincs szükségem olyan barátokra, akik elítélnek amiatt, amit tettem…

Mayut kiengedték a kórházból. Hű maradt a családjához és gyászolta Dashuait. Nagyon helyes. Érdekes módon viszont még Shihonak sem beszélt róla, miért visel csak fekete ruhákat. Kísértetiesen állt neki ez a szín. Mintha egy démon elevenedett volna meg, olyan volt benne… a leggyönyörűbb démon… A szemében pedig újra ott izzott a hideg tűz, mint egy hatalmas gyémánt.

Pénteken voltak ebben az évben először délutáni vizsgák. A gond csak az volt, hogy az én nevem volt az utolsó az ábécésorrendben… Este 11-kor kerültem sorra. Ha ez nem lett volna elég, sikerült lekésnem az utolsó buszt is. Másnap hajnali négyig nem indult következő… Úgyhogy kénytelen voltam gyalogolni. Mire abba az utcába értem, ahol a lakásom volt, éjfél is elmúlt.

Nagyon fáradt voltam és úgy éreztem… mintha követnének. Megálltam egy pillanatra. Csend. Meggyőztem magam, hogy csak hallucináltam és továbbmentem. De amint letettem a lábamat, hallottam még egy zörejt… de nem az én visszahangom volt. Ez hideg volt és élettelen, mintha acél lett volna…

Akárki van ott, jöjjön elő! – kiáltottam ingerülten.

Felesleges volt… a sámánok már különben is körbevettek… olyan volt, mintha egy lidérces álmom vált volna valóra… Igyekeztem úgy tenni, mint aki nem zavartatja magát.

- Sejtettem, hogy megszegitek az ígérteteket. Csak egy dolgot mondjatok el, mielőtt megtámadtok; ha megöltem a vezéreteket, Dashuait, ki volt az, aki újra egyesített benneteket? – kérdeztem higgadtan mosolyogva.

Meglepetésemre kacagás szakította félbe a mondatom végét. Egy szőke, szakállas férfi lépett be mellém a körbe.

- Hogy Dashuai lenne az X-hunters csapat vezére? – nevetett fel, aztán komoly arckifejezést vett fel – Nem Ren. Azt hiszem elmondhatom neked – hisz már úgysem leszel sokáig az élők sorában -, hogy a vezérük valójában én vagyok, Maresuke. Dashuai hűséges szolgám volt… vezérnek adta ki magát, hogy helyettem haljon meg, ha arra kerülne a sor. És a halála nem volt hiábavaló. Minden szükséges adatot megszereztünk rólatok, gyenge sámánokról. Most már semmi sem akadályozhatja meg, hogy bosszút álljunk rajtatok Zekért…

- Nagyon tévedsz! – kiáltottam, miközben előrántottam a guan daomat – Még nem győztél le! Én meg fogom akadályozni azt, amire készülsz!

- Zeke mindig is látott benned valamit, Ren… de attól tartok, ezegyszer tévedett – mondta Maresuke, miközben összeszűkült szemmel nézett rám – Ugyanolyan szánalmas vagy, mint a barátod, Yoh Asakura!

- Ne merészeld sértegetni a barátaimat! – kiáltottam. Az agyamat elárasztotta a düh… rávetettem magamat Maresukére, de valaki gyorsabb volt nálam. Egy nyílpuska sült el abban a pillanatban és eltalált… Ahogy lenéztem, a mellkasomból egy nyíl állt ki és körülötte gyorsan terjedő vörös folt jelent meg. Aztán összeestem, de tisztán emlékszem rá, ahogy Maresuke kegyetlenül kacagva rám nézett, aztán eltűnt a sámánokkal együtt. Az egyetlen oka annak, hogy meg tudtam őrizni a tudatomat, az volt, hogy végig egyesülve voltam Basonnel. Sajnos a nyilat nem tudta elhárítani, de nem érte el a szívemet, ahogyan azt tervezték.

- Bason… meg kell keresned Yoht és szólnod neki, hogy a sámánok feléjük tartanak…- mondtam akadozva.

- De Ren mester… ha szétválunk, esélyed se lesz a túlélésre… - mondta Bason nehezen.

- Tudom… de az nem számít… a lényeg, hogy Yohék megállítsák Maresukét… nem engedhetem, hogy tőrbe csalják őket, ahogy velem tették… ÉS MOST MENJ! – kiáltottam és megszakítottam a szellemkontrollt. A fájdalom a százszorosára növekedett. Hirtelen nagyon hideg lett és elsötétült minden… Mintha Pilica hangját hallanám… lehet, hogy már meghaltam?… De nem, ahogy kinyitom a szememet, látom őt. Ugyanolyan élénken, ahogy emlékeztem rá…

- Ren, hallasz engem? Tarts ki! A mentők már úton vannak! Én úgy sajnálom, ami történt… - mondta és minden átmenet nélkül könnyek jelentek meg gyönyörű, ibolyakék szemeiben, remegtek, mint a halvány harmatcseppek, mikor a hajnali szél lengeti alattuk a fűszálakat…

- Ki kellett volna állnom melletted… én tudtam, hogy igazad van a sámánokkal kapcsolatban… mégse mondtam semmit, mikor Yohéknál voltál… - mondta halkan és bennrekedt a lelkében egy sikítás.

- A helyedben én is ezt tettem volna… - mondtam. Pilica eddig a vállamba temette az arcát, de most felemelte és rám nézett. Olyan közel volt, hogy meg tudtam volna számolni a csillagok tükörképét a szemében.

- Ha meghalnék – kezdtem – Egy dolgot el kell mondanom; szeretlek… - mondtam lassan.

Pilica szinte megijedt, nagyot rezzentek a pillái.

- Én is szeretlek, Ren! – mondta és anélkül, hogy számítottam volna rá, megcsókolt. Édes ízt éreztem a számban, szinte belebódultam… Pilica forró könnyeit éreztem az arcomon, aztán elnyelt a sötétség…

*

Ahogy kinyitottam a szememet, egy kórtermet pillantottam meg és… nem… EZ NEM LEHET IGAZ!! Biztos tévedés történt!! Mivel érdemeltem én ezt ki?!

- Csakhogy felébredtél, haver! Jól ránk hoztad a frászt… - kacsintott rám Trey a szomszédos ágyról.

- Még te beszélsz?… - morogtam mérgesen.

- Egyébként igazán nem volt szép tőled, hogy egyszer sem látogattál meg, mióta itt vagyok… de szerencsére most egy csomó időnk lesz együtt! Arra gondoltam…

- Fogd már be!! Nekem semmi kedvem itt dekkolni, főleg nem veled, megértetted?! – kiabáltam dühösen.

- Persze, persze… Egyébként Yohék is itt vannak, ha még nem mondtam volna… - vigyorodott el a jégsámán. A mondanivalója végét már nem hallottam, mert beözönlöttek a többiek és a zajszint jóval 100 decibel fölé emelkedett…

- Hé, szia Ren! Jobban vagy már? Meg akartuk neked köszönni, hogy elküldted hozzánk Basont… megmentetted az életünket…

- Ha megbocsátasz Yoh, nem mondok semmit, mert megfekszi a gyomromat ez az érzelgős locsogás!

- Pedig van itt még valaki…

- Szia Ren! – integetett June mosolyogva az ajtóból.

- Na ne! Ő meg mit keres itt? – kiáltottam, Junera mutatva.

- Hát az úgy volt, hogy… - kezdte Yoh.

- Anna szólt nekem, hogy valami gond van veled, úgyhogy jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Miért nem hívtál előbb, Ren? Tudod, hogy rád mindig van időm…

- Senkit sem érdekel itt, hogy ÉN mit akarok?! – fakadtam ki dühösen. Erre persze mindenki nevetni kezdett és én is megeresztettem egy fáradt mosolyt. Hát igen. Ők a barátaim. Kicsit őrültek, de összetartozunk… és semmi sem állhat közénk.

Három nap után Treyjel együtt elhagyhattuk a kórházat. Olyan fáradt vagyok, hogy ma elaludtam az órán… Trey horkolása miatt ugyanis nem tudtam éjszakánként aludni!! Nappal pedig a nyafogása miatt… Ha még egy napig kellett volna vele lennem, egész biztos megőrültem volna!

A kórházban sosem láttam Mayut, egyébként pedig el sem tudom képzelni, mit csinálhatott, mert még Shihonak sem szólt róla. A suliban halványzöld-rózsaszín ruha volt rajta. El is felejtettem már, hogy nézi ki, mikor nem feketében van… Szinte azt mondanám, hogy… ragyogott a szeme. Nyoma sem volt benne szomorúságnak. Mi változott meg?

Este választ kaptam a kérdésemre. Junenak vissza kellett utaznia, tanulni, úgyhogy Basonnel újra egyedül maradtunk a lakásban. Átmentem Yohékhoz, miután lekocogtuk a 30 km-nyi esti futásadagot, Ryo pedig elkészült a vacsorával, már mindenki az asztalnál ült – kivéve Treyt.

- Ez furcsa. Ren, menj fel és szólj neki, hogy ha lekési a vacsorát, nem kap mást!

- Nekem ne parancsolgass, én nem vagyok Yoh!

- Amíg a mi házunkban vagy, azt kell tenned, amit mondok!

- Tényleg? Ez meg hol van leírva?! A házirendben?…

- Á, hagyd csak Anna, majd én megyek! – vigyorgott Yoh, de én nem hagytam magam.

- Ne fáradj! Már itt sem vagyok! – kiáltottam és dühösen szaladtam fel az emeletre. Nem fárasztottam magamat azzal sem, hogy kopogjak…

- Mi a fenét csinálsz, Trey! Már mindenki rád vár… - mondtam ingerülten, de itt elakadtam. Trey nem volt egyedül. Mayu ült az ölében és éppen csókolóztak. Mikor rájuk törtem, azonnal abbahagyták, Mayu fülig elpirult, Trey pedig kerekre tágult szemekkel nézett rám.

- Remélem nem vártok gyertyafényes vacsorát – mondtam gúnyosan, aztán kimentem és becsaptam magam mögött az ajtót.

Számíthattam volna rá, hogy hogyha visszautasítom Mayut, valaki mással fog összejönni, de ez azért mellbe vágott… Mindegy. Fő, hogy Mayu elfelejt engem. Így lesz a legjobb, mindkettőnknek… De vajon mit szólna Trey hozzá, ha tudná, hogy tetszik nekem a nővére?…

Mayu még akkor is vörös volt, mikor leült Jocó mellé az asztalhoz.

- Hol voltál, Trey? – esett neki Anna dühösen a fiúnak – Jól tudod, hogy mindig pontban 8-kor kezdődik a vacsora!! Ha legközelebb elkésel, nem fogunk megvárni!

- Jó-jó Anna, értettem! Azért még nem kellett volna rám uszítanod Rent! – mondta a jégsámán sértődötten.

- Végre valamiben egyetértünk! – csattantam fel.

- Ugyan Ren, ne is figyelj Treyre, nem gondolja komolyan! – mondta Yoh, miközben dupla adag rizst pakolt a tányérjára.

- Ha ahelyett, hogy egymást faljátok, lejöttetek volna a vacsorához, nem kellett volna rátok törnöm az ajtót! – vágtam Treyhez dühösen.

- Köszi, hogy mindenkivel megosztottad! – kiabált Trey idegesen.

- Örömmel tettem… - mosolyodtam el gúnyosan. Mindenki kuncogni kezdett, aztán pedig hangos nevetésben törtünk ki, még Mayu és Trey is nevetett… amíg Anna el nem kezdett kiabálni…

- Vacsora közben nincs beszéd! Ha nem hagyjátok abba, félbe is szakíthatom a vacsorát és elmehettek helyette futni!

Senkinek nem volt hozzá kedve, úgyhogy inkább szótlanul folytattuk az evést… Elkísértem Yoht futni, aztán pedig készültem haza, mert még rengeteg bepótolandó lecke várt rám… Ahogy kiléptem az Asakura-házból, úgy éreztem, hogy valaki követ, de igyekeztem úgy tenni, mintha nem vettem volna észre semmit. Elmentem az utca végéig és még mindig hallottam magam mögött a lépteket. Vajon Yohék megölték Maresukét? Kötve hiszem. Ha ő van a nyomomban, jobb, ha én támadok, mielőtt ő végez velem. Az utca végén beugrottam egy sötét kapualjba és vártam. Elfutott előttem valaki, aztán megállt és szitkozódott. Itt az idő…

- Ne mozdulj! Ki vagy és miért követtél?! – kiáltottam rá, miközben a hátának szegeztem a guan daomat. Az izmaim pattanásig feszültek, készen álltam rá, hogy az első hirtelen mozdulatra belémélyesszem a guan dao hegyét. Szürke csuklyát volt rajta, amibe belekapott a szél és lassan hátraomlott…

- Pilica?… - mondtam elhűlve – Ne haragudj! Azt hittem, hogy Maresuke az…

- Ren… bocsáss meg… nem tudom, mi ütött belém… - suttogta Pilica. A telihold fénye beragyogta fényes, kék tincseit és a csillagok fénye csillámlott a szemeiben. Az ég csodálatosan tiszta volt, de a fel-feltámadó szél miatt hideg volt az éjszaka. Pilica megborzongott és közelebb lépett hozzám.

- Nekem csak az a csók jár a fejemben… lehet, hogy több volt…? – a lány az ajkába harapott.

- Csss… ne szólj semmit… - mondtam halkan és megfogtam a kezét. Pilica a vállamra hajtotta a fejét és így sétáltunk tovább. Minden félelmem elszállt, nem érdekelt, hogy hol van Maresuke, vagy a többi sámán. A világ számomra most Pilicát jelentette. Ahogy felértünk a lakásomba, megcsókoltam, Pilica átkarolta a nyakamat és leültünk a szobámban.

- Mondd csak, te mindig is Sámán Királynőnek készültél? – kérdeztem, ahogy Pilicára néztem. Még mindig fázósan fogta össze magán a szürke köpenyét, de kilátszott alóla egy fehér csipkeszoknya fodra…

- Nem. – nevette el magát – Elmondom, de csak ha megígéred, hogy nem nevetsz ki!

- Ígérem! – mondtam mosolyogva.

- Hát jó. Balerina akartam lenni. Tessék! Most már nevethetsz…

- Miért nevetnék? Az unokatestvérem is az akart lenni. Mutatnál nekem valamit? – kérdeztem.

- Hogy? – nézett rám nagy, mélykék szemeivel – Arra kérsz, hogy táncoljak?…

- Miért ne? Biztos jól csinálod…

- Na jó… de adj három percet! És ne less! – kiáltotta és elfutott.

- Lányok… - nevettem magamban. Ha valaki azt mondja nekem, hogy egyszer szerelmes leszek… azt hiszem megfojtottam volna. De Pilica más. Ő olyan esetlen és kedves, hogy nem lehet elmenni mellette…

Ha legközelebb találkozok Ginnyvel, ne felejtsem el tőle megkérdezni, hogy miért akar minden lány táncolni… Ha valami, ez igazi rejtély nekem. Ennél még azt is egyszerűbb lenne kiderítenem, hogy mi Maresuke kedvenc száma…

Észre sem vettem és Pilica lépett be a szobába. Hihetetlenül szép volt… Levette a köpenyét és láthatóvá vált testhez simuló, fehér topja, amiben lélegzetelállítóan karcsú és törékeny volt. A lábán lábszármelegítő volt és(ki tudja, honnan?) balettcipő. A haját pedig laza kontyba fogta, így néhány rakoncátlan tincsen kívül mindegyik legyezőként terült szét a tarkóján. Olyan más volt… el sem tudom hinni, hogy azonos azzal a Pilica Racerrel, aki Treyt edzette a sámán viadal első és második fordulója alatt.

Ahogy táncolt, teljesen megnyugodott körülötte a levegő… és én is. Néztem, ahogy szinte lebegett a levegőben, olyan volt, mint egy igazi angyal… A csipkeszoknya fodrai ide-oda libbentek, mikor piruettezett… hát igen, végső soron nem erre találták ki, mégis sikerült benne megcsinálnia. Ahogy az arcára néztem, láttam, hogy nevet, amitől még gyönyörűbb volt. Eszembe jutott, milyen igazságtalan, hogy nem engedték neki, hogy megvalósítsa az álmát. Pedig ez az, amit szeret csinálni… Nekem sem volt választásom. Harcosnak képeztek, és senkit nem érdekelt, hogy nekem mi a véleményem róla. En bácsi elve a “Pusztíts, vagy elpusztulsz!” lett az én elvem is. Amíg nem találkoztam Yohval. És mióta megismertem Pilicát, már értem, mi a szeretet, az az érezés, amit En bácsi mindig is gyűlölt és megvetett…

Közben Pilica véletlenül megszédült és kis híján elesett, de még idejében elkaptam. Először elpirult, aztán mindketten nevetésben törtünk ki. Aztán eszembe jutott, hogy holnap suliba kell mennünk, de ma este már nem volt kedvünk visszamenni az Asakura-házhoz, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy majd holnap reggel visszamegyünk Pilica táskájáért.

Lezuhanyoztunk, aztán elmentünk aludni. De én még sokáig ébren maradtam és néztem Pilicát, ahogy mellettem feküdt az ágyon és a keble egyenletesen emelkedett és süllyedt a takaró alatt…

*

Reggel, mikor felébredtem, Pilica nem volt mellettem. Először arra gondoltam, hogy talán csak álmodtam az egészet, aztán megláttam az éjjeliszekrényen két balettcipőt és rájöttem, hogy nem álom volt.

- Jaj, a csudába! – hallottam Pilica hangját a konyhából. Benyitottam…

- Áh, szia, Ren! Megpróbáltam reggelit csinálni, de nem nagyon jött össze… - mosolygott zavartan Pilica.

- Ha egyszer minél gyorsabban akarok majd kupit csinálni, neked fogok szólni – mondtam gúnyosan, miközben körülnéztem a csatatérré vált konyhában.

- Hát lesz mit csinálnom…- mormoltam magam elé csüggedten.

- Nézd a jó oldalát! Most már tudom, hogy a tojásrántottát nem a tojáshéjakkal együtt kell megsütni…

Ezen már én is csak nevetni tudtam. Megígértem Pilicának, hogy elkísérem őt Yohékhoz a táskájáért és nagyon reméltem, hogy náluk valamivel emészthetőbb reggelit is kapok majd…

Ahogy beléptünk az Asakura-házba, ahol kis híján a szokásos, reggeli felfordulás áldozataivá váltunk… Ryonak sikerült összekevernie a szendvicseket, Morty nem találta a kedvenc szellemekről szóló könyvét, Yoh pedig elaludt… Gyorsan felmentünk az emeletre, ahol egy kiborult Treyt találtunk…

- Hol voltál Pilica? Már azt hittem, hogy téged is megtámadtak azok a sámánok!! Miért nem szóltál, hogy hova mész, egyszerűen eltűntél!!!

Szerencsére Anna megmentett minket.

- Trey, fejezd be a hisztizést! Mi mondtuk, hogy Pilica valószínűleg Rennel van és kutya baja! – kiabált fel a lépcső aljából. Ez volt a specialitása…

- De hát miért mentél át olyan későn? – kérdezte Trey.

- Mi közöd van ahhoz, hogy mit csinál a nővéred?! – kiáltottam dühösen Treyre.

- A nővérem, haver, jogon van tudni róla!

- Tényleg? Szóval Pilica nem lóghat velem, az viszont teljesen rendben van, hogy te jársz Mayuval! – kiáltottam rá.

- Értem, időbe telik, míg kitalálod a visszaszólást. Ha megbocsátasz, mi nem várjuk meg, különben el fogunk késni… - mondtam elégedetten. Pilica közben összeszedte a cuccait, úgyhogy együtt sétáltunk el a suliba. Aznap semmi és senki nem tudta elrontani a jókedvemet. Még az sem, hogy a legutóbbi angol dolgozatom elég gyengére sikerült, úgyhogy egész hétvégén tanulnom kell majd a következőre, ha nem akarok megbukni…