Sámán király 2.

Örökké és még 1 nap

A pusztítás ösztöne

• Trey, add vissza!! Ne szórakozz mert nagyon megjárod!!- hallatszott Len kiabálása, reggel korán Trey után.

• Vedd el ha tudod!- lóbálta Lenny nadrágkötőjét, és közben futott üldözője elől. Len már majdnem utolérte Horot, amikor megbotlott és vagy fél métert csúszott a padlón.

• Nem esett bajod Lenny?- térdelt le mellé, és kedvesen rámosolygott.

• Nem, olyan volt mint egy hátmasszázs!- dünnyögte Len.

• Visszakaphatom végre a nadrágkötőmet?- kikapta Horo kezéből és lesétált a lépcsőn.

• Én kis aranyszemű hercegem!- mondta Trey halkan, megállva a lépcsőkorlátnál.

Yoh az udvar hátsó részén éppen napi edzését hajtotta végre.

Anna látva Lent és mögötte Treyt, szúrós tekintettel rájuk meredt.

• Ti meg mit lazsáltok? Irány ebédet főzni!- parancsolt Anna a fiúkra. Egyikük sem ellenkezett, még Len sem.

• Aha, ha te mondod haver!- gúnyolódott Trey.
• Te most felakarsz dühíttetni?!- csapongott Len.
• Eszem ágába sincs, Lennybambót felhúzni! Hiszen tudod, Inni Fanta, Élni Lennybamboocha!- heccelődőt tovább.
• Mindjárt jégkását csinálok abból a kevés agyadból!
• Nyugi Lenny, nem akarlak én felhúzni, csak...
• Csak mi??- kíváncsiskodott Len.
• Semmi, vedd úgy hogy nem szóltam!... Nünüke!
• Nü, micsoda??- Lenny ettől teljesen elvörösödött.
• Így becézlek, Nünüke!- mondta Trey.

• Kinyitom!- száguldott ki a konyhából Trey.

• Csak nem vagy fáradt Yoh drágám?- kérdezte Anna.
• Áh, dehogy... fitt vagyok... nem látszik?- nyögte ki.
• Akkor még 10 perc meg se fog kottyanni.
• Neehee!!! Én és az a nagy szám!- siránkozott a barna fiú.
• Yoh! Gyere gyorsan!- kiabált Trey a nappaliból.
• Köszönöm Istenem!- súgta halkan nehogy Anna meghallja.
• Mi az Trey?- miután beért a nappaliba nagy meglepetés várta.
• Haver ne csak állj és bámulj, mint borjú az új kapura, segíts már!
• Mi van itt? Ki ez a fiú?- kérdezősködött Len a konyhából kijőve.
• Fogalmam sincs! Egyszerűen összeesett az ajtónál!- válaszolta Trey.
• Tegnap délelőtt vele találkoztam... vagyis inkább ő velem, nekem rohant!- mondta Yoh.
• Nem tudod, hogy hívják?- kérdezte Len gyanakvóan nézve az ájult fiút.
• Nem, mert mielőtt megkérdezhettem volna, egyszerűen elrohant, valami csaj üldözte!- felelte a fiú.
• Lehet, hogy ő bántotta?- kérdezte a kék hajú fiú.
• Nem hinném!- tette állára Yoh a kezét.- Azt kiabálta neki, hogy Mester!

• Milyen jól néz ki!- gondolta magában. Nem habozott sokáig mert félt, hogy észreveszi Len és Trey.
• Kész! Remélem most már jobban lesz!- letette az elsősegély dobozt, és leült a bordó fiú mellé a kanapéra.
• Haver, én nem tudom! Nem kéne orvoshoz vinni?- kérdezte Trey aggódva.
• Miért, az orvosok sem tudnának többet tenni érte mint mi! Meg itt legalább figyelve van, ha valami történne vele!- rágta ki magát Yoh, Trey feltevése alól.
• Végül is, igaz!- vonta meg vállát a jégsámán.
• És mi van ha rossz szándékai vannak? Úgy értem, nem tudhatjuk mit is akar valójában!- gyanakodott a Tao fiú.
• Jaj Len, te még az öcsédre is azt mondanád, hogy rossz szándékai vannak!- Trey gyorsan a szájára csapta a kezét, mert rájött, hogy szörnyen nagy ostobaságot mondott.- Ne... ne... ne haragudj... nem úgy értettem!

• Ez meg mi volt?- kérdezte Yoh.
• Te nem tudsz erről?
• Miről?- értetlenkedett az Asakura fiú.

Trey egy nagyot sóhajtott.- Ez már régen volt, de Len még mindig nem bocsátotta meg magának ezt a dolgot! Ez még akkoriban volt amikor Len még Ann bácsikája fogságában volt.

Fagyos, téli hideg idő volt, olyan hajnali 4 körül járhatott az idő. Egy 7 éves, szőke kisfiú sietős léptekkel, rohant át a házon, ám egy díszes faajtónál megtorpant.

• Lenny! Lenny!- hallatszott a kisfiú halk, de érthető szólongatása az ajtón túlra. Hátán egy egyszerű hátizsák volt, még egyszer megismételte a hívott személy nevét, és arra már választ is kapott. Az ajtó kitáródott és a kisfiú belépett rajta.
• Bátyus, gyere menjünk, végre elszőhetünk Ann bácsi tanításai alól!- ráncigálta meg bátyja nadrágjának szélét.- Hallod Lenny,... menjünk!
• Nem!- mondta Len a választ egyértelműen.
• Hogy??- rémült meg a kisfiú.
• Azt mondtam, nem!- ismételte.- Ichino, én nem megyek innen! Nekem itt jó, nincs szükségem arra hogy a gyenge emberek közé keveredjek! És arra sem, hogy veled menjek! Az emberek mihaszna és undorító lények!
• Ne mond ezt Lenny, megrémítesz!- mondta a sírástól elfojtott hangon, és egyet hátrább lépet testvérétől.
• Menj! Fuss, de én itt maradok!- felelte Len komor tekintettel.
• De...- kezdte a kisfiú.
• Azt mondtam hogy menj!!!- kiáltott rá kisöcsére, aki ettől zokogva rohant ki a szobából. Föld sámán erejének köszönhetően hamar kimászott az ablakon és néhány inda segítségével zökkenőmentesen ért földet. Onnan már semmi nem tartotta vissza. Nagyapja csak a “pusztíts vagy elpusztulsz” dologra akarta taníttatni, a bátyja pedig cserben hagyta, egyre és egyre jobban távolodni látszott, míg végül eltűnt. Chino az erdőbe menekült, mindig is tiltották neki, hogy oda menjen, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Csak futott és futott ahogy a lába bírta.

• Hagyd el ezt az erdőt, vagy különben örök átok sújt majd!
• Nem érdekel!!- kiáltotta és tovább szaladt.
• Majd a mondat megismétlődött, de Ichino csak tovább rohant.
• Nem érdekel semmilyen átok!!- felelte Chino, sírástól elcsukló hangon.
• Hagyd el az erdőt!!- kiáltotta a lágy, de mégis dühös hang.

• Akkor légy átkozott mindörökre! Ha a telihold éjszakája eljő, farkas ösztön bújjon elő!- felelte a hang. Ezután Ichinot teljes sötétség vette körül, és néhány órával később a város közepén találta magát. Körülötte rengetegen álltak, nézve, hogy nincs e komoly baja. Chino föld felé hajtott fejjel gondolkodott.
• Hogy kerültem én ide?....Meg kell ölnöm valakit és keresni egy helyet, ahol meghúzódhatok!...
• Megölni?! Azt mondtam, hogy megölni? Mi van velem?? Miért akarok ölni??
• Mert szeretsz embereket ölni!- mondta egy belső hang Ichinoban.
• Nem igaz!- felelte a kisfiú, a rémülettől legyökerezve.
• Ha most nem ölöd meg őket, akkor egy nap majd ők ölnek meg téged!- válaszolta a belső hang.
• De nincs okom, olyan embereket megölni akikhez semmi közöm!
• Azt hittem már megértetted... én azért születtem, hogy embereket gyilkoljak!
• Hallgass már!- ordította Chino.- Nem bírom tovább! Barátok, otthon.... hát semmim sincs....- kérdezte magától zokogva. Érezte, hogy valami megsimogatja a hátát, amikor megfordult, egy hatalmas korom fekete, ég kék szemű, farkas állt mögötte. Nagyon megrémült, így jobbnak látta, ha meghátrál.
• Már meg kellett volna értened... ez a világ nem neked való!- a farkas hangja mély és vízhangzó volt.
• Akkor mégis mit tegyek?- kérdezte a kisfiú.
• Nagyon egyszerű! Csak át kell változtatni a világot az én világommá! Megvan az erőm hozzá!
• Önteltség, elhagyatottság, megvetés...ha így haladsz akkor úgy fogsz meghalni, mint egy számkivetett kutya! Vagy...
• Mi van ezzel a kölyökkel?Csak így az útba fekszik! Az út nem azért van hogy azon feküdjünk!- mondta ingerülten az egyik férfi.
• Mi lelhette?- kérdezte egy fiatal nő.
• Neked kell megteremteni a saját otthonodat!-felelte a farkas.

• Mozdulj már hülye!- kiáltozott vele az ingerült férfi.
• Visszalát örökre... én tényleg szerettelek... testvérem!- azzal Chinon teljesen eluralkodott a farkas ösztön. Testének jobbik fele, tele lett fekete mintákkal, a szeme pedig vörösen izzott.

• Hé te...- szólította egy nő.
• Nincs semmi bajod? Csupa vér va...- a nő nem tudta befejezni a mondatát, mert Ichino lenyeste a fejét az egyik indájával.
• Végzek veletek!- súgta halkan maga elé a szőke kisfiú.- Minden egyes átkozott emberrel!

• Így érthető, hogy miért sértődőt meg Len az imént!- nézett Yoh a lépcsőre sajnálva barátját.
• Azt hiszem bocsánatot kérek tőle!- mondta Trey.
• Ez jó ötlet!- megveregette Trey vállát. A kék hajú fiú, felment Len szobájába, így Yoh egyedül maradt a “vendégükkel”.

• Örülök, hogy felébredtél! Ne aggódj, itt biztonságban leszel!- mondta Yoh, és egy széles mosoly fakadt a szájára.

To be countinued...