1.Fejezet

írta: Kara

Prológus:

A beálló csendet csak a tábortűz ropogása törte meg néha. A két alak némán ült egymással szemben, ki-ki a saját gondolataiba merülve. Az eget a csillagok tündöklő fénye ragyogta be, nem törődve az észak felől érkező felhőgomolyaggal, ami vihart jósolt az eljövendőkre.

Az egyik alak megmozdult. Felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Fáradt volt az elmúlt napok és az elmúlt évezredek hatására. Bár teste a 30-as éveiben járt, és jól megtermett alkatához, nem csak testi, hanem természetfeletti erő is dukált, öregnek és sebezhetőnek érezte magát.

- Mikor indulunk? - fordult ásítva a társa felé.

- Majd ha eljön az ideje! - felelte a lány nemes egyszerűséggel.

Ez dühítette a férfit. A lány sokkal fiatalabb volt nála, na jó csak pár száz év választotta el őket, de az akkor is különbség, és nem szerette, ha társa csak így semmibe veszi ezt. Mélylevegőt vett, beletörődve, hogy ez a lány stílusához tartozik.

- Tisztában vagyok vele, hiszen együtt jutottunk arra a következtetésre, hogy ha túl korán lépünk elszalasztjuk vele Zeke-et, de most már eleget vártunk!

- Ha most lépünk közbe, akkor elrontunk mindent! Egyelőre az Asakura-ikrek között nem egészen felhőtlen a kapcsolat, most az időzítésen múlik minden! Bízd Harun- ra a dolgot!

A férfi rábólintott. Hogy így átgondolta, igazat adott a lánynak, aki tengerkék szemével a lángokat fürkészte. Az megérezve, hogy figyeli, és a beszélgetés folyamán először, felemelte a tekintetét a férfira, aki most már mosolygott.

- Mi baj? - kérdezte gyanakodva.

- Semmi. - válaszolt társa megeresztve egy vigyort a boszorkány felé. - Csak, kétezer év alatt, bármennyiszer születtél is újjá, a szemed színe sosem változott!

*

Yoh ijesztő álomból ébredt. Az álomban Lent üldözték, az arcukat nem látta, csuklya volt a fejükre húzva. Végül Len már nem menekült tovább, és szembeszállt az üldözőivel. Az egyik gonoszan kuncogva, egyetlen legyintéssel hozzávágta a fiút egy fához. Len nem bírt felállni a támadás ereje miatt. Mindkét alak fekete ruhát viselt, amihez egy köpeny, és egy csuklya tartozott. A magasabbnak a köpenye hátára egy tíz centi átmérőjű körben érdekes jelek voltak festve, egy pentagrammot alkotva, amit Yoh nem ismert. Az alacsonyabbnak a kesztyűjén volt, közelebb lépett, az alkarjára helyezett tokból előugró tőrt a magasba emelte, majd lecsapott vele. Yoh felébredt, mielőtt a mozdulat befejeződhetett volna az álomban, de még így is sokkolta.

- Csak egy álom volt! - nyugtatgatta magát hangosan.

De nem tudott lehiggadni. Annyira valószerű volt! Még a szellő érintésére is emlékezett, az erdő illatára is, ahogy arról is, miként parázslik a levegő az üldözők erejének nagyságától.

Az második körnek alig egy hónapja lett vége, és most mindenki várta, hogy mikor lesz a folytatás, de az még váratott magára. Yoh felült az ágyában. Bizonytalan volt. Nem tudta komolyan vegye-e az álmát vagy sem. "Kik voltak azok, akik Lent üldözték?" - töprenget magában. A válasz nem adta könnyen magát, így úgy döntött, később beszél Lennel, hátha ő tud valamit. Aznap éjjel már le sem tudta hunyni a szemét. Kiült a konyhába, és várt, hogy felébredjenek a többiek (élt az alkalommal, hogy Anna nem látja, mit eszik, ennek örömére önfeláldozóan megevett egy doboz fagyit). Ép az álmán járt az esze, amikor megjelent mellette Amidamaru.

- Valami baj van Yoh? - kérdezte aggódva.

- Semmi baj. - válaszolt a fiú, színlelt vidámsággal.

- Ugyan már!- noszogatta a szellem. - Még te sem mernéd a semmiért kockáztatni, hogy lebukj Anna előtt, diéta kihágásért!!

Yoh elmosolyodott. Majd, mint derült égből villámcsapás, leesett neki, hogy kezében az üres fagyi dobozzal, tényleg tetten érhető helyzetben van. Gyorsan megszabadult tőle.

- Csak mondjuk úgy "rosszat álmodtam"....- dörmögte oda a választ Amidamarunak.

- Mit?

Nem válaszolt. Az ajtón belépett az első magához térő (élő! ) ember. Trey ásított egy nagyot.

- Jó reggelt mindenkinek! - vigyorgott, majd elkerekedett a szeme. - Jesszus, Yoh!!! Te mit keresel itt!!! Ilyenkor még aludni szoktál!! Beteg vagy? Mi történt?? - hadarta növekvő kétségbeeséssel.

Yoh épp válaszolt volna, de az ajtón megint belépett valaki:

- Yoh mester?! Te, itt?! Hogy-hogy nem alszol?! - kezdte rögtön Ryo, ahogy rápillantott.

- Semmi baj, csak..- mentegetőzött, de nem jutott a végére.

Anna is csatlakozott az ébren lévők társaságához. Mindenki elhallgatott. Némán várták a reakciót. A lány végigmérte őket, tekintete végül megállapodott Yoh-n, majd sarkon forúlt, és kiment a helységből. Pár pillanat múlva visszajött, és célnak a hűtő elérését tűzte ki. Kinyitotta az ajtaját, majd a tartalmát mustrálva odavetette a többieknek:

- Leellenőriztem. Nem halt meg, és hagyta az ágyában a testét a szelleme.

- Miért gondol mindenki rögtön rosszra?? Korábban keltem. Ennyi! Kész! Kaput! Finito! - háborgott az említett, azzal kiviharzott a konyhából.

Sebes léptekkel elindult az udvar felé, de a telefon csörgésére visszafordult, és felemelte a kagylót.

- Igen, tessék!

- Szervusz, Yoh! - köszönt bele a kagylóba Jun. - Leny-t keresem, ott van valahol!

Yoh-t kirázta a hideg. Bevillant pár emlékfoszlány az álmából, ahogy Len az életét mentve rohan az erdőben, majd a magasba emelkedő tőr, melynek a kegyelemdöfés kegyes szerepe jutott.

- Persze, adom! - válaszolt, miközben lenyelte a gombócot, ami egyre feljebb araszolt a torkában. - Len! Jun keres telefonon!

- Mit akar már megint?! - jött a felháborodott visszajelzés.

Len elviharzott mellette, majd kikapta a kezéből a telefont, majdnem fellökve barátját.

- Megértem, hogy aggódsz de ez azért már túlzás! - méltatlankodott a fiú a telefonba, majd várt a válaszra. Hirtelen ráncok hada ült ki az arcára, a sértődés és pír érdekes elegyével. - Tudom, hogy szeretsz, de nem kell százszor elmondani!

Yoh nem tudta elnyomni az arcára kiülő vigyort. Hát igen, ez Len! Az említett a következő pillanatban elköszönt nővérétől, majd lecsapta a kagylót.

- A lányok mindent eltúloznak! - morogta.

Yoh helyeselni akart, de meglátta Annát, akinek szeme veszélyes csillogásából arra következtetett, jobb tartózkodni.

Folytatta útját az udvar felé. Len követte.

*

Zeke a gondolataiba meredve állt az egyik zsúfolt utcán, néha egy-egy megvető pillantást vetve a mellette eligyekvő emberekre.

Azért jött a városba, hogy körbe nézzen és talán egy kicsit “megértse” ezeknek a halandóknak a szokásait. Próbálta megérteni, testvére miért harcolt olyan kitartóon ezekért az egyszerű lényekért. A város zsúfolt volt, tele egymásra épülő lakóházakkal, üzletközpontokkal, amelyeket a végtelen hosszúságúnak tetsző kocsisorok öleltek át. A levegő kipufogógáztól bűzlött.

Zeke messze nem érezte magát meggyőzve.

Szánalmasnak találta ezt az életformát.

Az elvonuló embertömegben azonban felfigyelt egy ismerős arcra. A fiú egy taxiból szállt ki, amely egy szálloda előtt tette ki utasát. A luxusszálló, kolosszusként emelkedett ki az őt körülvevő épületek közül. A fiú a sofőr kezébe nyomta annak fizetségét, és a borravalót. 17-18 év körüli lehetett, de felnőtthöz illő magabiztossággal járt-kelt, és kezelte a körülötte lévő embereket. Tartása egyenes volt és tiszteletet parancsoló, ruhája részben a régi korokat idézte.

Zeke magában bólintott. Most már kétsége sem volt afelől, hogy ez a fiú azonos azzal, akit még ezer évvel ezelőtt látott, mielőtt harcba szállt volna a máig fenntartott célokért. Tisztában volt azzal, hogy még most is élnek, hozzá hasonló halhatatlanok a világon, de nyugtalanította az ismerős arc felbukkanása, pláne, hogy személyében egy zsoldost tisztelhettünk.

Válaszokat akart, méghozzá most. Átverekedte magát az embertömegen, és követte a fiút, be a szállodába.

A hotel bejelentkező terme óriási volt. A vendégek egykedvűen mérték fel egymást: kinek milyen drága koffere van, vagy épp mekkora, és miután megunták tevékenységüket, egymást túlszárnyalva ajánlottak egyre magasabb összegeket a hordárnak, hogy előbb, az ő holmija kerülhessen az emeletre, valamelyik luxuslakosztályba. Mindez már majdnem komikusan hatott Zeke számára, de csak majdnem. Követte a tekintetével a fiút, aki a recepción elhelyezkedő emberhez lépett.

- Egy barátomat, Len Tao- t keresem - kezdet bele habozás nélkül - érdeklődnék, hogy ebben a szállodában találom-e.

- Sajnálom Uram, de nem adhatok ki a vendégekre vonatkozó információt!

- Nem a fürdési szokásairól, vagy egyéb nemű magánügyéről érdeklődtem, hanem szimplán arról, hogy itt szállt-e meg!- vágott vissza gúnyosan a fiú.

Zeke észrevette a macska-egér játék kezdetét, de nem vágott közbe. Túlzottan érdekelte mit akar a fiú Len- től.

- Ööö… ez természetesen igaz… - szabadkozott a recepciós- de a szabályzat…

- Kimondja, hogy vendég az első, és a vendég akkor boldog, ha biztonságban érezheti a személyes adatait, titkait… - fejezte be helyette a fiú. Fekete szeme, szórakozottan csillogott. – de én csak egy egyszerű kérdést tettem fel, és mivel hezitál, arra következtetek, hogy az én Len barátom gyakori vendégük. És, hogy én ezt honnan tudom? Hát onnan, hogy ismerem őt! – a befejezéshez egy meggyőző mosolyt villantott.

A recepciós bűnbánóan a számítógéphez fordult és sűrű egérkattintgatásba kezdett. Zeke a szemét forgatta. Ismeri! Hogyne! Talán látásból vagy hallásból! Ha el akarod érni a célod, akkor dobj ki egy csalit, hagyd, hogy az alany ráharapjon és nyeregbe érezze magát, majd egy apró szúrás elhelyezése után nézd végig, ahogy a szerencsétlen a saját dugájába dől. Hát igen. Ez Harun stílusa!

Harun önelégült mosollyal figyelte, ahogy a megszeppent recepciós befejezi a munkát a számítógéppel.

- Sajnálom, de Mr. Tao nem tartózkodik a szállodánkba.

Harun összeráncolta a szemöldökét. Zeke elmosolyodott. Ez pech! Szegény Harun!

- Akkor hol lehet?!- sziszegte.

- Azt magának kell tudnia!- vágott vissza, immáron újra a nyeregben érezve magát a recepciós, ahonnan hamar le is esett, Harun szikrázó szeme láttán.

A fiú bosszúsan ellökte magát a pulttól, majd megtorpant Zeke láttán.

- Csak nem keresel valakit? – kérdezte könnyedén.

Harun értetlenkedve nézett a nála jóval fiatalabb fiúra, majd a hirtelen felismeréstől összeszűkült a szeme. Elfintorodott.

- Mit akarsz? – vetette oda.

Zeke eleresztette a kérdést a füle mellett, a dühítő hangnemmel együtt. Majd később számol vele érte. Jelenleg csak információt akart kiszedni a fiúból, fölösleges lenne konfliktust indítványozni, egy ilyen apró megjegyzés miatt. Lesz ennél sokkal durvább is. Ismerte annyira Harunt, és önmagát is, hogy ha arról van szó, egyikkőjüket sem tudja nagyon érdekelni, hogy egyszerű emberek előtt folytatnak-e harcot vagy nem, és hogy abban mennyi esik áldozatul. Ebben hasonlítottak.

- Mit akarsz Len Tao- tól? – ”Kérdésre, kérdéssel válaszolva.”- gondolta magában.

- Hidd el, nem akarod tudni!

Zeke- nek nevethetnékje támadt, melynek okát meg is osztotta Harun- nal:

- Len Tao, azok közé tartozik, akik megakadályozták, hogy véghez vigyem a tervemet a Sámán Bajnokságon! Ismerlek Harun! Zsoldos vagy! Nem hiszem, hogy gyerekzsúrozni akarsz a kölyökkel! – itt megeresztett egy gonosz mosolyt – Ha meg akarod ölni, akkor mond, meg mikor akarsz sort keríteni rá, és én ott leszek, hogy páholyból nézzem végig!

A fiú meghökkent.

- Ez nem vall rád! Az a Zeke, akit én ismerek maga, ölné meg azt, aki az útjában áll!- jegyezte meg elgondolkodva

Zeke rábólintott. Jogos. És be kellett ismernie, minden porcikája vágyott a saját keze által való megtorlásra.

- No igen… De a közvélemény számára én halott vagyok… - sziszegte halkan. – Len valószínűleg Yoh Asakura- nál van. –, azzal ott hagyta a megdöbbent fiút.

Ökölbe szorult a keze. Len- en nem fog tudni bosszút állni. Ő is rajta van a feketelistán, de nem ment el az esze, hogy a Halhatatlan Zsoldosok és a prédája közé álljon.

*

Harun döbbenten figyelte, ahogy Zeke kilép a szálloda ajtaján, és eltűnik a tömegben. Ez aztán a szép kis meglepetés! Körbenézett, hogy vajon fültanúja volt-e valaki a beszélgetésüknek. Az emberek továbbra is csak magukkal voltak elfoglalva, nem igazán törődve mással. Mázli. Habár ha valaki hallotta is volna őket, nagyvalószínűséggel elintézi azzal, hogy újabb két ember szorul pszihés zavarokkal orvosi ellátásra. Nos jó, ezt zökkenésmentesen megúszta, ráadásul kapott egy tippet is, habár kétes eredetű, de akkor is tipp, méghozzá jobb, mint az előző. Kifele menet tárcsázta a mobiljába a megszokott számot, majd várt. A telefonba egy határozott női hang szólt bele:

- Igen?

- Lehet két tipped kibe futottam bele az imént!- vágott bele leplezett izgatottsággal a közepébe.

- Muszáj találgatnom?- kérdezett vissza a lány unottan.

- Zeke Asakura megkönnyítette a dolgunkat, és önként fedte fel magát, ráadásul segített is!- duruzsolta mosolyogva a telefonba.- Habár, ha nem baj most hagytam elmenni!- a fiú nem tartotta valószínűnek, hogy ez túlzottan akadályozta volna a terveiket.

A lány nem válaszolt azonnal.

- Meg tudott valamit?

- Neeeeeem! Úgy tudja, a Tao fiú fejére fáj a fogunk, ami mellesleg igaz is…

- Harun!- intette csendre a lány- Te, csak keresd tovább a kölyköt, és szólj, ha megtaláltad…

- De… de ugyan már! Zeke megvan! A Tao fiú most már nem számít!

- Harun! A megbízás, az megbízás! Zeke- et nem fogjuk mégegyszer szem elől téveszteni! Így a megbízás az első! Az ügyfél, Len Tao KIONTOTT VÉRÉT akarja látni, hát meg kapja!– fejezte be a lány gúnyosan. Harun érezte a megjegyzés érdekes élét, majd miután felfogta a miértjét, elmosolyodott.

- Rendben! Majd hívlak, ha megtaláltam!- azzal lerakta a telefont.

Magában somolyogva leintett egy taxit, majd miközben beszállt, még kuncogott hozzá is egy sort. Imádta az olyan ügyfeleket, akik vagyonokat kifizettek egy-egy ilyen akcióért, de egy nyomorult pontos paranccsal nem tudnak előrukkolni.

Folyt. Köv.