Az elfeledettek nyughelye

×1. rész×

Késő délután volt már. A nap lemenőben járt. A szél cikázva járt körbe-körbe. Sok-sok ember rótta az utakat, azonban egy fiatal férfi mozdulatlanul állt egy romos épület tetején. Csak szőke tincseit sodorta ide-oda a szél. Lapos tetős ház volt, nagy tetőtérrel.

Szemei csukva voltak, kezei pedig egy ősi mozdulatot formáltak a mellkasa előtt. Erősen kellett koncentrálnia, hogy kizárja a zajongó várost tudatából. Nem volt hozzászokva a hangos környezethez. Szinte lehetetlennek tűnt kiszúrni azt az egyetlen személyt, akit keresett. De meg kellett találnia.

Idegesen összeráncolta a homlokát, amint a motorzúgások, dudaszók, szórakozóhelyek, de még a reklámfelületek is felélénkültek. Kezdte úgy érezni, hogy még a kövek is megszólalnak ebben a városban. Dühösen kifújt egy levegőt és leeresztette a kezeit. Egyetlen napot sem akart tovább itt tölteni.

Amint kinyitotta halványzöld szemeit, szinte a semmiből felbukkant mögötte egy női alak. Harci öltözetet viselt a régebbi divatból, ugyanúgy, mint a férfi. A nyakában sárga köpeny díszelgett. Élénkvörös haját felfogta az edzés kedvéért.

- Na, végre megvagy. Mindig eltűnsz a szemünk elől, amikor gondolsz egyet. – lépett közelebb társához, akinek szinte fel sem tűnt a lány jelenléte. Meglepetten vette tudomásul, hogy még csak válaszra sem méltatja. Csakhogy őt egyetlen férfi sem nézheti levegőnek.

Mellé sétált a korláthoz és háttal dőlt neki.

- Megtaláltál. Most már akár el is mehetsz Rae. – nézett rá nem túl kedvesen. Mintha meg sem hallotta volna a lány csak sóhajtott. Kihúzta a hajtűt, hogy kiszabadítsa gyönyörű vörös haját. A lemenő nap a tűz színét kölcsönözte az egyenes tincseknek, amik a háta közepéig hulltak le. A vöröses csillogás visszatükröződött a férfi megigézett szemeiben. Kihívóan elmosolyodott. Nagyon elégedett volt az eredménnyel.

- Csukd be a szemed, drágám… Sok erre a légy. – legnagyobb döbbenetére a férfi felnevetett. És rajta szórakozott. Rae felhúzta az orrát és félre nézett.

- Rossz hatással volt rád a kis béka. – a szőke férfi még mindig vigyorogva fújta ki magát. Jól tudta, hogy Rae csak féltékeny. És dühös. Dühös, amiért őt nem tudja levenni a lábáról.

- Láthatod, hogy most nincs időm veled foglalkozni. Keress magadnak más játszótársat éjszakára. – a gúnyos mosoly még jobban sértette a lányt. Ezt már nem hagyhatja annyiban. Felemelte az egyik kezét és pofon vágta a fiút, aki néhány pillanatig mozdulatlanul állt a meglepetéstől. Majd megtapintva arcát az ütés helyén ismét elnevette magát. Nem tehetett róla, ez a lány nevetséges. Rae lekűzdötte magában az ingert, hogy lelökje a tetőről, majd fejedelmi mozdulatokkal távozni készült.

- Egy idióta vagy, Kai! Nem tudod, mit szalasztasz el. – de alig tett pár lépést, máris elpárolgott a dühe. Megállt és megfordult.

A férfi féloldalt fordult felé, izmos karjait összefonva a mellkasa előtt, miközben kérdően nézett rá. Szőke haját és sötétkék köpenyét a szél cibálta meg. A sötét fények megcsillantak vidám szemében.

Rae úgy érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. Magabiztosan csípőre tette a kezeit.

- Szóval, Kai… szívesebben vagy egyedül egy ház tetején és nézel ki a fejedből, minthogy velem vacsorázz?

- Tökéletesen megfogalmaztad. – felelte, miközben visszafordult a város felé. Tekintete elveszett a messzeségben.

A lányt hidegzuhanyként érték a szavak. Bosszúsan elhúzta a száját, majd könnyedén megvonta a vállait.

- Te tudod… - válaszolta kimérten, de legbelül fájt neki a durva elutasítás. Újra elindult. - ha meg is találod, sosem fog megbocsátani. – és hopp el is tűnt. Lépteinek hangja hirtelen veszett el. Szavai viszont, még sokéig csengtek Kai fülében. Igaza volt. Mégis hinni tudott az ellenkezőjében. Hiszen annyi sok csoda fordult már elő…

Mosolyogva fordult el a korláttól és hagyta el ő is a tetőt. Pillanatok műve volt. Mintha ott sem lett volna. Különleges hatalma felér egy démonéhoz vagy akár egy varázslóéhoz…

*

Kagome megborzongott és összehúzta vörös dzsekijén a cipzárt. Aranybarna haján a napsugarak fénye játszott. A hajtincsek hullámokban végződtek, kuszán kunkorodtak ide-oda.

Kezeit a zsebeibe rejtette, miközben az egyikkel a kis üveget szorongatta. Ahogy haladt a belváros felé, egyre nehezebben tudott koncentrálni. Figyelte az energiákat, melyek az emberekből áradtak. Régen fogékony volt az erős aurákra.

Ez volt az ő képessége. Megérezte kinek mekkora belső ereje volt. Utálta. Ahogy utált minden más képességet is. Hatalommal a kezükben az emberek eszüket vesztik. Tisztán emlékezett azokra az időkre, amikor ezt a két szemével látta. Hirtelen felszisszenve dörzsölte meg a jobb vállát, miközben tovább haladt. – vagy éppenséggel tapasztalta – Ritkán hasított a fájdalom a vállába, de mindig a legváratlanabb pillanatokban. Aztán hirtelen megtorpant. Kezével tovább lazította izmait, miközben felnézett az égre. “Fura…olyan volt, mintha…” a mondat befejezése előtt azonban érezte, ahogy nekiütközik valami a lábának. Ijedten fordult hátra, majd meglepetten nézte a földön botorkáló öregasszonyt.

- Jajj a szemüvegem! Hol a szemüvegem? – úgy tűnt észre sem vette, hogy nekiment a lánynak. Vagy, ha mégis, nem nagyon zavartatta magát. Ráncos kezével tovább kutatott a forgalmas járdán. Néhány járókelő furcsa pillantásokkal méregette, de aztán folytatták útjukat.

Kagome az asszonyka elé guggolt.

- Nahát… néni, kérem! Mióta tetszik a földön mászkálni? Meg fog fázni és…

- Csitt! Ha segíteni akarsz, akkor inkább keresd meg a szemüvegem. – vágott közbe, felbosszantva a lányt. Micsoda mogorva egy öregasszony! De azért engedelmesen végigkémlelte a járdát szemeivel. Viszont a sok fürge cipőn kívül mást nem igen látott.

Mélyet sóhajtott és belekarolva felhúzta az öreglányt.

- Hát, nem sűrűn találunk errefelé szemüveget. – nézett az alacsony és tömzsi asszonyra, aki hunyorogva forgatta a fejét, majd visszanézett rá. Még az álmos nap fényei is zavarták a szemeit, amik most szigorúan mérték fel a lányt. Sokáig bámult rá. És közben egyszer sem pislogott! A gondolattól Kagome hátán végigszaladt a hideg.

A nála is fél fejjel kisebb asszonyka lábujjhegyre állt, miközben teljesen fekete szemeivel egyenesen az övébe nézett.

- Te kancsal vagy! – állt vissza rendesen a földre,

Kagome attól sem lepődött volna meg jobban, ha pofán csapja.

- Ka… kancsal? – kérdezett vissza, miközben sűrűn pislogott és forgatta szemeit, hogy elmulassza “kancsalságát”. Az idős nő türelmesen kivárta, amíg megunja.

Maga mellé vágta a kezeit és dühösen kifújt egy levegőt.

- Nem is vagyok kancsal! Egy kicsit sem.

- Kancsi.

- De nem! – a néni szélesen elmosolyodott.

- Kancsal. Kancsal. Kancsal. Kaaaancsaaall! – kántálta, miközben elindult az ellenkező irányba. Kagome szorosan a nyomában.

- Jól van, akkor legyek kancsal. De, ha én kancsal vagyok, akkor magának egyetlen egy füle sincs! –szétnézett – De most miért megyünk visszafelé?? – megfordult és újra a helyes irányféle vette útját.

– Gonosz banya… - halkan morgott, de az anyó így is meghallotta. Talán még is van füle.

- Nézd csak! Milye van a banyának?! – ugrált fel-alá, miközben jobb markát ökölbe zárta.

Kagome kíváncsian nézett hátra, és a nő kapálózó kezét követte. Aztán megpillantotta az üvegcsét az ujjai között. Meglepetten kutatta végig a zsebeit és idegesen körbe forgott. Az nem lehet, hogy nála van!

- Lopni hol tanult? A teadélutánokon? – nézett szembe a tolvaj nénivel, aki most hangosan nevetett fel. Majd hopp nekiiramodott hátatfordítva. Olyan fürgén futott, hogy a lány alig bírt lépést tartani vele. Hihetetlen volt.

- Ne vigye el! Az nem a magáé, de még csak nem is az enyém!

- Gyere csak, bogárkám. – válaszolta kissé rikácsoló hangon. Ez a nő az elmebetegekre emlékeztette. De tovább követte, míg nem egy forgalmas úthoz értek. Zilálva állt meg.

Tekintete a sebesen elhúzó autókra tévedt, aztán a járda szegélyén álló mosolygó asszonyra. Úgy tűnt ő nem érzékeli a háta mögött alig pár lépésnyire továbbsuhanó járműveket.

Nem zavartatva magát hátra lépett egyet. Le az útra.

Kagome rémülten tett felé két lépést.

- Ne menjen beljebb, mert elcsapja egy autó! Kérem! – a mozdulat és a féltés barátságos szikrákat gyújtottak a nő szemében, amiből eltűnt a zavarodottság minden jele.

- Ne félj… - mondta és csettintve egyet a szabad kezével, megállította az úton egymást követő járműveket. Kagome döbbenten pislogott. Nem hitt a szemének. Aztán sóhajtott párszor. A mellkasát szorító zaklatott dobbánások fokozatosan alábbhagytak. Ez a nő majdnem megölte magát.

Illetve dehogyis. Nagyon jól tudta, mit csinál. És most ott áll az út közepén vígan mosolyogva, mint aki nagyon jól érzi magát. Az autók, a vezetőik, az emberek mind-mind egyetlen mozdulat nélkül vette körül a lányt. Tekintetét mélyen összekapcsolta az idős néniével.

“Megállította az időt… lehet bárkinek is ilyen hatalma?!” zavartan ráncolta a homlokát, és tovább tűnődött, hogy miért nem érez semmiféle erőt a nőből.

- Megállítottam őket neked. Úgy láttam, nagyon megrémültél az autóktól. –nem kevés gúny hallatszódott ki a hangjából, de azért kedélyesen mosolygott a lányra, és hátat fordítva neki átsétált a túloldalra. – Siess! Ez a kis varázslat nem tart sokáig.

- Nem megyek sehová! – a konok arckifejezés láttán, az anyó vonásai megkeményedtek.

- De bizony jössz… ha kell még ez az üveg. – és mielőtt egyet pislanthatott volna már el is szaladt. Kagome kelletlenül követte.

Ki tudja hová csalja ez a vén banya, aki úgy suhant át a poros járdán, mint a szél a vacogó ágak közt. Egy barátságtalanul álldogáló rozsdás fémkerítés szegélyei előtt futottak. Majd egy hirtelen mozdulattal az öreg néni befordult a hatalmas parkba.

A lány viszont nem ment utána azonnal. Nézte a magas fekete bejáratot. A fémkapuk kifordultak a helyükről, és a csupasz bokrok ágai pihentek rajtuk. A megtépázott fák hajlongva sóhajtoztak. Szerencsére a nap még nem hagyta el teljesen az eget. Sötét árnyalatú fények kacsingattak a sűrű ágak között.

A félköríves bejárat tetején kivehető volt egy felirat: Az elfeledettek nyughelye.

- Milyen csábító park létére. – vonta fel szemöldökét.

Morcos hangulatát csak az átfestett égbolt űzte el pár pillanatra. Nézte az egymásba fojt színeket, melyek körbefonták a fáradt napot…

- Ne magaddal beszélgess, hanem igyekezz! – korholta egy idős hang a park mélyéről.

- Jajj!! – csattant fel Kagome, miközben útnak indult az elfeledettek nyughelyére.

*

- Igen, tessék? – nézett szembe Aiko-san a magas férfival. – Mit szeretne?

- A nevem Silva. És tagja vagyok a Sámánok Tanácsának. – a nő szemei döbbenten kerekedtek el. Kedves arca aggódást tükrözött.

Illedelmesen elállt az útból és beengedte őt az otthonába. Abba a kis lakásba, amit olyan nagyon megszeretett az elmúlt hetek alatt. Hellyel kínálta a vendéget, aki leült a fehér díványra. Silva visszafogottan nézett körül, miközben Aiko a felforrt teavízzel foglalatoskodott. Mondani szokta, hogy a tea csak forrón jó…

- Ugye, Kagome-t keresi?

- Így igaz. Beszélhetnék vele? – kérdezte, de szinte biztos volt benne, hogy a lány nincs a közelben.

- Most nincs itthon. – odavitte a fémtálcát a kis üvegasztalhoz, amit a kanapé és két fotel fogott közre egymással szemben. Gőzölgő teáscsészét rakott a tanácstag elé, majd ő is helyet foglalt a közelebbi fotelben. Csendben üldögélt, lesütve szomorú szemeit. Várta, hogy végezzen a férfi, aki lassan kortyolgatta az erdei gyümölcsös teát.

Udvarias maradt, habár leginkább a pokolba kívánta ezt az alakot.

- Szerencséjére… - Silva felkapta a tekintetét és a nőre nézett. Eddig lefoglalta a hófehér díványon díszelgő két virág, melyek közvetlenül mellette árválkodtak. Furcsa volt. – Ha itthon lenne, már kihajította volna önt. – a célzás felelevenítette benne a régen elmúlt konfliktusokat. Elmosolyodott és bólintott.

- Heves természetű unokahúga van. Mindamellett egy kitűnő harcos, aki segíthetne végleg elpusztítani az arcnélkülieket. – nem kerülte el a figyelmét a nő remegő keze, pedig próbálta titkolni mennyire felzaklatják a hallottak. Ökölbe húzta őket a térdén, de nem válaszolt. Egy ideig néma csend vette körbe őket.

Silva folytatni szerette volna, de türelmesen kivárta Aiko válaszát.

- És akkor… most azt várja tőlem, hogy segítsek őt meggyőzni?

- Igen.

- Nem lehet. Én nem fogom soha többé megkérni, hogy kockáztassa az életét. – milyen különös, hogy hogyan lehet a lélek egyszerre erős és gyenge.

A határozott szavak hagyták el a száját, de mintha égették volna torkát, és a szíve szakadt meg a felvillanó emlékektől.

- Kérem, értse meg. A Sámán Torna nem a sámánoknak, hanem az egész világnak fontos. Ha az arcnélküli szellemek tovább gyilkolnak, nem lesznek sámánok… de emberek sem. Minden elveszhet. – Aiko a fejét rázta elképedve.

- Hogyan menthetné meg Kagome a világot?

- Hisz ő is Kamiya. Nausicaa hercegnő leszármazottja, aki…

- Egy gyerek! Akinek megvannak a saját problémái! – pattant fel helyéről a nő, de a mondat befejeztével vissza is ült. Félt, nehogy túlságosan elragadtassa magát. – Tudja… néhány éve én is azt hittem, hogy helyes csatasorba állítani a gyerekeket. De tévedtem… - Aiko szemei tele lettek könnyekkel és csak azt vette észre, hogy végigfolynak az arcán. – miért kéne kényszeríteni egy gyereket, hogy gyilkoljon? Egy kislányt, aki az apukáját kereste…

A fájdalom ott égett könnycseppként az arcán. Silva meglepetten nézte őt, majd lehajtotta a fejét. Szégyellte magát.

- Elnézést. Én nem akartam… - mondta végül a nő szabadkozva, miután rendbe szedte magát.

- Nem kell elnézést kérnie. – Aiko hálásan bólintott, mikor belenézett a férfi őszinte szemeibe. Aztán megint csendben üldögéltek egy darabig,

- Öö… miért csak két virág van a kanapén? – kérdezte Silva először a piros szirmú virágra mutatva, majd a kék színű virágra mutatva. A nő halkan felnevetett.

- Az ott két kakaófolt.

- Tényleg?

- Úgy ám! Nem is tudom melyik nap volt, amikor Kagome és Takeru veszekedtek a távirányítón. – nézett az asztalon heverő műszerre, ami át volt tekerve cellukszal. A férfi követte a tekintetét. Biztos sok vitát megélt már a távirányító. – Kagome meserajongó, testvére viszont a sportműsorokért rajong. Ha az egyik pártján állok az a baj, ha meg a másikén, akkor az. – mosolyogva sóhajtott. – Szörnyűek. De mindegy. Szóval, az egyik vita során kilötyögött a forró kakaó a díványra. Két helyes foltot hagyott maga után. Nagyon szeretem a tisztaságot, úgyhogy eléggé megijedtek, hogy mit fogok szólni. – újból felnevetett. – Aztán pedig Kagome hozta a vízfestéket és az ecseteket, majd mindketten festettek egy-egy virágot. – ezúttal Silva is elnevette magát. Milyen nagyon szeretheti ez az asszony őket, ha ennyire felélénkül, amikor róluk mesél.

- De hát… ez a két kis virág is szembetűnő, nem?

- De. És, amikor rákérdeztem, Kagome csak vállat vont: “nem kellett volna annyiszor locsolni a kanapét is, főnökasszony.” – együtt kacagtak.

Kis idő múlva Silva végzett a teával.

Felállt a helyéről, hogy induljon, de abban a pillanatban egy éles sikoly hallatszódott a közelből.

*

Kagome kapkodva szedte a lábait a nyirkos park kanyargós útján. A nap már alig-alig pislogott, az idő pedig egyre hűvösebb lett. Ráadásul az öreg nénit sem látja sehol. Nem mintha hiányozna neki.

Nézte a félholt parkot és hallgatta a széltépázott fák sírását. Mindenütt korhadt gallyak és száraz levelek hevertek egymáson. Szellemek jelenlétét érezte. De sokkal inkább a városra nehezedő sötétség nyomasztotta. Miért is kellett idejönnie? Az ellenszer. Valahogy vissza kell szereznie.

Végül az út végén egy magas lépcsősorral találta magát szemben. Egy Torii magasodott majdnem a feje felett. [a torii-k általában vörös-feketére festett, fából készült jellegzetes formájú kapuk, melyek a sintó szentélyek bejáratát jelzik] Hátrahajtott a fejét és egy épület tetejét pillantotta meg, amely szinte az egekig nyújtózott. Hát ide vezették?

Körbenézett, hogy nincs-e valahol egy másik út, de maga körül csak a sűrű fák zárták közre a sötétséget, és azokat a nyughatatlan lelkeket, melyek elkísérték őt. Eltűnődött, hogy talán nem is a fák sírnak.

A süvítő szél belekapott hosszú hajába, és visszafordította tekintetét a lépcsőkre. Mintha minden erejével azon lett volna, hogy a helyes irányba terelje.

- Jól van, na. Megértettem. Megyek már. – kisöpörte arcából a tincseket, és elindult felfelé.

- Mindenki olyan türelmetlen.

Felérve legelőször a romos japán épületet vette észre. Egy templom. Vagyis csak volt. A papírajtók darabjaikra szakadtak és a szél rázta őket. A szintenkénti tetőszerkezet lukacsos volt, mint egy sajt. De még így is sokáig kötötte le a lány figyelmét. Otthon voltak ilyen hatalmas templomok. Viszont otthon nem létezett ez az idegesítő város zaj. Tokyo-ban volt, ahol az emberek többsége már nem foglalkozik a templomokkal, vagy a holtakért élő szentélyekkel.

- És ilyen volt újkorában. – jelent meg mellette az asszonyka, miközben kétszer megkocogtatta a kövekkel kirakott utat botjával. Elején kampóba volt hajolva, így kényelmesen tudott rajta támaszkodni. Vastag botocska volt, de a föld felé fokozatosan vékonyodott el.

Mint egy megeredt forrás, úgy tört utat magának a varázserő. Ami most a bot aljából szikrázott. Kagome hátrébb lépett és karjával eltakarta a szemét. Az anyó csukott szemekkel koncentrált, és erősen tartotta remegő támasztékát, míg varázslata által átváltozott a környék.

Amint alábbhagyott a csillogás és a fénycsóvák sem fénylettek annyira, a lány álmélkodva nézett körül. Forgott ide-oda és felragyogó arccal figyelte, hogy hogyan váltja fel ruháját az öreg ház.

A korhadt fatető újultan kapott erőre és büszkélkedve húzta ki magát a templom. A papírajtók foltjaik nélkül, stabilan álltak a helyükön. Az elpenészedett fakorlát és folyosók egészségesen lélegeztek fel. Még a szerencsét adó talizmánok is ott himbálóztak a számukra felállított fatáblán. A sötét estét pedig olyan gyorsan űzte el a fény, hogy a lánynak elállt a lélegzete.

- De ez lehetetlen…

A bot nem remegett tovább, csak köhögött egyet, és kifújta magát.

- Pfúj… minek kell nekem törnöm magam, hogy elkápráztassak egy kölyköt?

- Csendet, te haszontalan! – rázta meg felé mutatóujját az asszony, de annak egy szeme sem volt. Viszont volt neki egy szája.

- Ezzzzz… beszééééél!! – ugrott hátrébb Kagome, hevesen mutogatva a bot felé.

- Méghogy beszélek? Nem csak beszélek, hanem szavalok is, sőt! Énekelek! – és abban a pillanatban rá is kezdett mély hangon. – Figaro, Figaroo, Fiiigarooooo, Fi…!

Az anyó szorosan a szájára tapasztotta kezét.

- Nem szégyelled magad? Mondtam, hogy ne beszélj! Hazáig fog szaladni ez a gyerek. – de miután magához tért, Kagome csak felnevetett.

- Nem bírom… - nevetett tovább, az anyó legnagyobb meglepetésére. – Remélem, a hét törpés csaj nem fog éjszaka meglátogatni.

A gazdája elengedte a botocska száját, és az egyensúlyozva álldogált nehezményezve, hogy a lány rajta kacag ilyen nagyon.

- Hé, Figaro… nem gondolod, hogy a varázslat rá is hatott? – hajolt oda hozzá suttogva.

- Szerintem csak szimplán dilis.

- Ahha. – egyenesedett ki.

A lány, abba hagyva a nevetést, kitörölte a könnyeket a szeméből és közelebb sétált a két mesébe illő személyhez.

- A banyáknak nem seprűjük szokott lenni? – az idős néni mélyet sóhajtott. Milyen izgága ez a lány. Miközben Figaro még mindig megsértve fordult oldalra.

- Figaro egy megátkozott varázslótanonc.

- Tanonc?

- Igen. Az én tanoncom volt, amíg egy varázsló meg nem átkozta. Ő tudott énekelni, a pasinak meg botfüle volt. – legyintett – Elvette a hangját. Némaként kellett volna élnie, de Figaro jobban szerette a hangját az életénél, és inkább vállalta, hogy varázsbottá változtatom. Másképp nem tudtam megtörni az átkot.

- Szegényke… azért kellett szenvedned, mert szép hangod van. – nézett a lány Figaro-ra, aki azonnal felélénkült. Válaszolni akart, de az anyó megszédült és elájult volna, ha ő nincs. Görnyedt háttal rátámaszkodott kezeivel, és mélyeket lélegzett.

Kagome letérdelt hozzá és megsimogatta a hátát, hogy megnyugtassa. Az asszonyka szíve hamar visszakapta eredeti ritmusát, majd nyomban lesöpörte magáról a kezet. Ő nem vette zokon a mogorva viselkedést, csak felállt és meglepetten nézett körül.

Minden visszaalakult az eredeti formájába. Véget ért a szemfényvesztés.

- Én mondtam, hogy nem kéne semmiségekért varázsolni. – jegyezte meg Figaro, de igazából csak féltette a nénit.

- Csitt legyen! – húzta ki magát büszkén és engedte útjára a botot.

- Te pedig figyelj most rám. Nincs sok időm. Gyenge vagyok, de nem ettől a két trükktől.

- Várjunk! Hol van az ellenszer? Előbb elviszem azt, és majd utána dumcsizunk. – lépett előre a lány, de az anyó a fejét rázta erőtlenül.

- Hát neked, muszáj mindig közbevágni? – a mérges tekintet meglepte őt – Elmondom, mit akarok, aztán mehetsz is a barátodhoz.

Kagome keresztbe fonta a karjait és félrenézve mormolta az orra alatt.

- Nem is a barátom… - aztán magában megfogadta, hogy nem szól többet feleslegesen ehhez a nőhöz. Csak annyit, amennyi szükséges.

Az anyó megköszörülte a torkát, mint aki egy színpadi előadásra készül.

- Én vagyok az Idő Boszorkánya. Hatalmam az idő végtelen forgatagára terjed ki. Bennem összpontosul… - görnyedve köhögött párszor, majd folytatta. – Tehát. Bennem összpontosul a múlt a jelen és a jövő. Több ezer évet éltem már és bejártam a Föld valamennyi zugát. – a lány felhúzta a szemöldökét. Ez a nagyszabású beszéd, felér egy kisebb hencegéshez.

- Mostanra azonban belefáradtam az életbe, és…

- Ez nem igaz. – az idős nő meglepetten fogadta a kijelentést. – Hiszen maga nem is él. Az idő nagyhatalmú boszorkánya és egy satnya testben éli az életét?

- Nem szégyellem a koromat. – húzta a száját, de Kagome a fejét rázta.

- Azok, akik nagyra vannak magukkal a felszínességre támaszkodnak. – magyarázta. – a külsőt sok minden elé helyezik, így maga sem választaná önszántából ezt a testet a fiatal helyett.

A boszorkány döbbenten pislogott, erősen megütközve azon, hogy ilyen nyugodtan sértegeti. Pedig Kagome csak a véleményét mondta. Figaro felkacagott.

- Na, ez most nem jött össze, öreglány. Úgy tűnik, te sem tudsz mindenkit átverni. – gazdája újfent csendre intette őt, aztán szembe nézett a lánnyal.

- Ha már ilyen akaratos vagy, elmondom a teljes igazságot. Mi, boszorkányok és mágusok életünk nagy részét az emberek és minden más élőlény védelmére áldoztuk. Vigyáztunk a békére, pusztítottuk a gonoszt, de később… - rekedtes zaklatottság hallatszódott a hangjából – olyan királyok és fejedelmek jelentek meg, akik maguknak vallották a dicsőséget. Elhitették népeikkel, hogy ránk nincs szükség, hogy a mi varázsvilágunk haszontalan! Szép lassan elfelejtettek minket… - Kagome tudta mit jelent ez. A gőgös, varázslattal bíró lények az emberek csodálatából nyerték erejüket. Hatalmukat vesztették, és inkább vállalták a halált, a halandó élet helyett. A fensőbbségérzetük lett a vesztük.

- Miért kéne csodás erő ahhoz, hogy büszkék legyünk magunkra vagy a hozzánk hasonlókra?

Az idős boszorkány gúnyosan felmordult.

- Hogy mersz kioktatni engem? Van róla elképzelésed, hogy milyen évezredeken keresztül élni? A te porszemnyi életed jelentéktelen, akárcsak a többi halandóé. Sodródnak az árral és úgy halnak meg, hogy semmi figyelemre méltót nem tettek. Erejük nem rázta meg a világot, cselekedeteik a feledésbe merültek, és nevük nem forrt bele az emberek tudatába. – mélyet sóhajtott. – Nem úgy, mint egykor régen… a boszorkányok és mágusok hajnalán. – áhítattal és odaadóan beszélt a világról, amit képviselt. Viszont ez a lenéző viselkedés idegesítette a lányt.

- Minden ember fontos marad, ameddig van valaki, aki szereti őket! Legalábbis számukra azok. Maga szerelmes a hatalmába, de tudja… vannak, akik másokért tennének meg mindent. Azok a jelentéktelen cselekedetek pedig a szeretteink szemében válnak varázslattá! Akiket szeretünk, mindig csodálatosak lesznek!! – előrelépett és mélyen belenézett a nő szemébe, de az Idő Boszorkánya csak komoran állt.

Tekintete rezzenéstelen maradt a hallottakra. Eltöprengett. Egy megkeseredett varázslónő már sosem fog hinni a szeretetben. Nem úgy, mint Kagome. Az ő szemeiben ott égtek az érzések.

Meggondolatlanul elragadtatja magát, de nem fél ellentmondani. Azt állítja, nem érdekli a hatalom, de ez meglehetősen álszentül hangzik. Ki ne akarna hatalmat? Ki ne akarna birtokolni és irányítani másokat? Tapasztalata szerint senki.

Éppen ezért nehéz hinnie a lánynak, még ha ilyen szenvedélyesen is beszél.

- Kérem az üveget. – zavarta meg gondolatait. Markát az orra alá dörgölte követelőzően.

- De még nem végeztünk.

- Nekem viszont elegem van. Már otthon szeretnék lenni. – mondta nyűgösen. Az anyó továbbra is őt nézte, Kagome meg értetlenül pislogott. Folyton bámulja, figyeli minden mozdulatát és tanulmányozza. Mit néz rajta ennyire?

- Tessék. – adta markába a kis üveget. Azon minden stimmelt. Piros tető, olvashatatlan címke. – a nyúzott képedből ítélve tényleg fáradt vagy.

A Kamiya lány nem válaszolt a megjegyzésre, csak gyorsan zsebre tette az ellenszert, de, amikor indulni készült, hirtelen meg is állt.

Meglepetten nézte a halovány árnyakat, amik a szentély felé közelednek. Tehát, ezek a szellemek bújtak meg a fák sötétjében. Arcnélküliek.

Sorban, egymás után kapaszkodtak fel a lépcsőn. Kagome ösztönösen hátrébb lépett tőlük, és bizalmatlanul fürkészte valamennyit, habár semmilyen veszélyt nem érzett. Felkészülve várt minden esetleges támadást, de amikor a lelkek tisztes távolságban kikerülték, tekintete ellágyult. Nem akarták bántani.

Ő pedig elgondolkozva nézte, ahogy a templomhoz suhannak. Mindegyik arcnélküli szellem a saját bánatát énekelte. A fájdalmas hangok, mégis egyformán csengtek. Nem ismertek másféle dalt, ahogy a fakó, piros szemekben sem gyúl ki megint a fény. Ez a fájdalom visszhangra talált a lány lelkében…

Áttetsző alakjuk körbe-körbejárt a japán szentély körül. A csillagos égen táncoltak, majd eltűntek a hold fényénél.

- Most, mi lett velük?

- Meghaltak. De a sötétségben ismét felbukkannak. – fordult felé az idős boszorkány, aki ugyanúgy elmerengve nézte az árnyakat, mint ő. – a sötétség az elfeledettek nyughelye…

Az Idő Boszorkánya ember alakban volt, de sokkal inkább tartozott az őt körülvevő lényekhez.

Figaro előrébb ugrált a lányhoz.

- Te nem akarod megölni őket? Tudjuk, hogy honnan jöttél, és hogy mit csinálnak ott a szellemekkel! – neki nem tetszett a szemrehányás, sem a helytelen fogalmazás “munkáját” illetően, de nem volt kedve felvilágosítani az eleven botocskát. Így tehát, felvette mélyen eltöprengő arcát, és úgy tett, mint akinek idő kell a válaszhoz.

- Ahonnan én jöttem… - húzta fel a szemöldökét – a Sápadtkák ide-oda gyilkolásztak, meg embereket kaszáltak. De ez kit érdekel, igaz? – Figaro nagyot nyelt, majd várta a folytatást, de Kagome csak nyújtózott egyet, mint egy fáradt macska. Visszafordult a lépcsők felé, aztán búcsúzóul még intett nekik.

- Ezek csak elvannak maguknak. – mondta mosolyogva. Végül elindult lefelé a meredek lépcsősoron.

A varázsbot gazdája elé sietett, hogy támasztékul szolgáljon neki. Együtt sétáltak a lépcsőkhöz, koppanásokat hagyva maguk után, és figyelték, ahogy Kagome megtorpan a sötét erdő láttán, de aztán erőt vesz magán, és uzsgyi! Berohan a fák közé.

A boszorkány elmosolyodott.

- Sokban hasonlít az apjára.

- És sokban az anyjára. – jegyezte meg a botocska. Viszont rögtön elszégyellte magát, ahogy érzete, hogy a néni megdermed. Nem akart ilyen tapintatlan lenni.

- Még egy vén boszorkánynak is vannak érzései, Figaro. – bántódott meg, és felegyenesedve ott hagyta őt sietősen. A legkevésbé sem akart ilyen dolgokról beszélgetni. A varázsbot utána ugrált, amitől eléggé kifáradt.

- De hát… egyszer meg kell tudnia. – lihegte két ugrás között.

- Dehogy is kell!

- De bizony.

Ha nem ismerte volna jobban biztos lett volna benne, hogy könnycseppek csillogását vette észre a boszorkány szemében. Pont, amikor sikerült melléugrania. A gondolat, azonban megdermesztette, és már csak azt látta, hogy az anyó nincs sehol.

Nyílván magányra van szüksége.

Figaro behúzódott az ütött-kopott templomba, és ott várta meg elkóborolt gazdáját.

*