5. fejezet A vihar sugallata

A sötétség félelmetes ereje uralta a sikátor hűvös zugait. Az égen ragyogó csillagokat komor felhők fedték el, a hold sugarai sem hatoltak át a sűrű burkon. A csendet a szél süvöltése törte meg. Yamato érezte a nálánál jóval nagyobb erőt, mely kihasználva a sötét teret, szabadon nyújtóztatta ki karjait. A gonoszság erejét a sötétség táplálja, és ha az emberekben lakozó sötétség a felszínre tör, elveszítik mindazt, amik. A végtelen sötétségbe vesznek el, és emberként, megszűnnek létezni, nem marad más csak a gonoszság és gyűlölet. De, mi hozza felszínre a szívünkben olyan mélyen rejlő sötétséget?? Hiszen, szüntelenül harcolunk ellene, a gondolataink és érzéseink ellen, melyeket a bennünk lévő gonosz ihletett, letagadjuk, elrejtjük, mert túl félelmetes szívünknek e része. Mégis, meg annyi gonoszság és gyűlölködés járja át az embereket, és ettől válik a világ olyanná, mint amilyen…

- Mesterem… - hajolt meg Yamato, mikor már biztosan tudta, hogy kinek a jelenlétét érzi. Miután megadta a kellő tiszteletet, leszegezte a szemeit a földre és elfojtott hangon belekezdett mondandójába. – a terv kudarcba fulladt, a Kamiya fiú életben van, és az a nyomorult megölte egy újabb társunkat! – hangja indulatosra és dühösre váltott, keze ökölbe szorult – Mester! A sereged annak a gyilkosnak a vérére szomjazik! Nem tűrhetjük tovább, hogy az élők között van! –hangja minden szóval felerősödött, a hirtelen jött gyűlölettől észre sem vette, hogy már ordít. Szemei vörösen izzottak. A szél felerősödött, és süvítése megtörte a csöndet. A hűvös levegő lenyugtatta Yamatot, és szemei visszanyerték eredeti zöld árnyalatukat is. A fiú egy pillanatig csak dermedten állt, aztán leereszkedett az egyik térdére másik lábát pedig felhúzta.

– Elnézést a kitörésemért… nem értem… nem tudom hogyan, de nem tudtam irányítani a dühömet… úgy éreztem, szétfeszít a gyűlölet…- fejét lehajtotta, és érezte, ahogy remeg a keze. Értetlenül meredt maga elé. Ekkor egy rémisztő nevetés visszhangzott a sötét sikátor falai közt, ahogy egyre erősödött egy árny is kivehetővé vált. Hosszú és éjsötét palástot és csuklyát viselt, arcából csak a kifejezéstelen, üveges szürke szemek látszottak. Lassan közelített, magával hozva azt a dermesztő hideget, ami megfagyasztja még a vért is. Megállt a fiú előtt, és lassan abba hagyta a nevetést.

- Yamato, hát még mindig nem érted? TE a gyűlöletből születtél! Általa vagy képes az emberi létre! – a fiú egyre jobban reszketett, felemelte a fejét, és a mesterére nézett.

- Az nem lehet, hogy csak ennyi legyek… nem… ez nem lehetséges…- hangjában bizonytalanság csengett, szavai nem váltottak ki reakciót a szürke szemű árnytól. Amaz viszont elérte, amit akart. Tanítványa tekintete pillanatok alatt átrajzolódott. A félelemtől remegő zöld szemek, most a haragtól szikráztak, a reszkető kezek dühösen ökölbe szorultak. Lehunyta a szemeit, és abban a másodpercben, mikor ismét kinyitotta az ég ijesztő menydörgésbe kezdett, mintha csak arra várt volna, hogy a gonosz erők ismét elszabaduljanak.

*

A hirtelen keletkező menydörgés belehasított a csendes éjszakába. Egy pillanat alatt megtört a szobát körülölelő béke. Kagome zilálva, és ijedten ült fel a kanapén. Nem aludt mélyen, az érzékei nem kapcsoltak ki, így jobban átérezte az éjszakában létrejövő változást. Lenézett a mellette összegömbölyödve feküdt testvérére. Arca kissé eltorzult, mintha őt is nyugtalanítaná az idő. A lány egy pillanatra azt hitte, ő is felébred, de csak befordult a kanapé felé. Takarója a földön nevetett, reszkető gazdáján, de Kagome felkapta, és óvatosan visszaterítette szuszogó öccsére, aki időközben kinyújtotta a lábát, így szinte elfoglalta az egész kanapét. Nővére csak mosolyogva megrázta a fejét, majd figyelme a nénikéjére irányult, megnyugodva vette tudomásul, hogy őt sem verte fel a vihar. Ekkor ismét hatalmasat hasított az ég. A Kamiya lány megborzongott, majd odasétált a nappali egyik ablakához. Elhúzta a függönyt, és felült a párkányra. Felhúzta a lábait is, nekidőlt a falnak, és kinézett a városra. A kilátását nem takarta semmilyen magasabb épület, így elég messzire ellátott. Összeráncolta a homlokát.

- Ha otthon néztem ki az ablakon éjjel, sötét erdőket, és hegyeket láttam, se perc alatt álomba merültem. Most, viszont fények zavarják a szememet. A város fényei… itt még éjszaka sem áll meg az élet. – gondolkozott, és közben álmosan dörzsölgette a szemeit.

- Az élet örök mozgásra van kényszerülve… és ez nyomaszt. – fejét egészen lehajtotta, így arca elsötétült, ahogy a frufruja eltakarta azt.

– Meg kellett tanulnom értékelni minden egyes percet, örömet találni ott is, ahol nincs. Az örökös rohanás felgyorsítja az időt… így rövidül meg az élet is. Egyszerűen hagyjuk elmúlni, és közben észre sem vesszük. – lábait egészen felhúzta, és ráhajtotta a fejét, majd lemondóan sóhajtott. Arcát az ablak felé fordította, tekintete pont elkapott egyet a felhők között futó villámok közül, ami egészen megvilágította az ablakot. Pár pillanatig tartott csupán, aztán ismét jóval sötétebb lett, de a lány szemeit akkor is égre szegezte. Másodperceken belül, újabb villámok szelték ketté az eget. Így Kagome arca hol elsötétült, hol pedig megvilágosodott. Ez pedig őszinte mosolyt csalt az arcára, majd sandán ránézett az égboltra.

- Ki kapcsolgatja a villanyt?! Így hogy alszom? – mosolygott tovább, és megrázta a fejét.

- Ccc… szemtelen! – fejét ismét felemelte, és szemei most az eget kémlelték.

- Kagome! Mit csinálsz? – kérdezte egy álmos hang. A lány az ablak kilincshez kapott, hogy le ne zuhanjon az ijedségtől és a meglepetéstől. Aztán lábait lelógatta a földre és a szoba felé fordult.

- Épp szívrohamot kapok! – húzta a száját morcosan – Útálom, ha ok nélkül rám hozzák a frászt! – az asszony halkan felkuncogott, nem gondolta volna, hogy ennyire megijeszti unokahúgát, aki erre durcásan keresztbe fonta a karjait, és felemelte a szemöldökét, Aiko-san, miután hátrafordult a fotelben, a szájára tette a kezeit, hogy ne törjön elő belőle a nevetés.

- Látnod kellett volna, hogy milyen fancsali képet vágtál! – mosolygott tovább, és felpattant a fotelből, hogy kinyújtóztassa végtagjait. Abban a pillanatban az ég ismét megdörrent. Az asszony rémületében egyik lábáról ugrált a másikra, aztán elveszítve egyensúlyát visszahuppant a fotelbe. Kagome hangosan felnevetett, de gyorsan befogta a száját, hogy ne ébressze fel Takerut, azonban még így is hallható volt, hogy milyen jól szórakozik, majd hátrafordult az ablak felé, és feltartotta a hüvelykujját. Aztán közelebb sétált a fotelhez, még mindig széles mosollyal az arcán.

- Mikor jársz te táncórákra, nénikém? – kérdezte pimaszul majd letérdelt az asszony mellé, és felkönyökölt a kárfára. Amaz fájdalmas arccal nézett a lányra.

- Te nem ismersz könyörületet, igaz? – ezen ismét felkacagott az amúgy is jókedvű Kamiya, nénikéje pedig mosolyogva összekócolta a frufruját. – Jajj, te… - aztán arca elkomorult.

- Tudod… örülök, hogy végre normális életünk van, mindig erre vágytam… - unokahúga néhány pillanatra lesütötte a tekintetét, és belemarkolt a fotelbe, jól tudta, hogy nénikéje az örökös harcokra és veszélyre gondolt, amit nap, mint nap ki kellett védeniük.

- Tudom, és örülök neki, hogy boldog vagy, de tudnod kell valamiről… - hangja elcsuklott, ahogy belenézett a barna szemekbe, amik most örömöt és megnyugvást tükröztek. Nyitotta a száját az újabb szavakra, de hirtelen fejen találta valami hátulról. Ezen egy pillanatra meglepődött, aztán felkapta az addigra már földön heverő párnát, hátrafordult, de meglepetésére egy újabb párna csapódott az arcának. Takeru a kanapén gonoszul felnevetett.

- Elképesztő ez a mai fiatalság. – csóválta meg a fejét nővére, majd felpattant a helyéről és csikizni kezdte az öccsét. Amaz hevesen tiltakozott, de Kagome gyakorlott csikizőművész volt, így csak vergődött egy darabig. Nénikéjük is felnevetett, mire mindketten rá néztek, aztán újra egymásra. Gonoszul elmosolyodtak, majd párnákkal dobálták meg az asszony, aki kezeit védekezően maga elé tartotta. Eljátszottak még egy darabig, majd mind a hárman elszenderültek a kanapén.

*

A villámok pillanatnyi fénye beszűrődött a sikátorok zugaiba is. A két árnyat még sem tudta megvilágítani, melyek lénye eggyé vált a sötétséggel. A szürke szemű elégedetten nézett végig teremtményén. A fiatal és ártatlan arcot eltorzította a már-már izzóan vörös árnyalatú szempár. Most már ő is érezte, az éjszakában keletkező sötét hatalmakat.

- Tehát, akkor hol is tartottunk, Yamato? – kérdezte érdeklődve

- Azt a kölyköt egy sámán mentette meg, de az életével fizet a tévedéséért, ha csak…

- Ha csak a kis Kagome meg nem szánja őt….hahhaha…ez érdekes, kíváncsi vagyok, hogy mit csinál a Tao fiú életével a kezében! – nevetett fel jóízűen

- És nekem mi lesz a dolgom?

- Türelem… várni fogunk, hagy oszlassa el a gyanúját a kislány. – mondta teljes nyugalommal a mester.

- De, olyan egyszerű lenne megölni, már nem olyan, mint régen!

- Nem érem be az egyszerű halállal! Előbb elveszem a lelkét is… és a pokolba küldöm, hogy átérezze azt, amit én éltem át! – hangja más hogyan csengett, mintha elkalandozott volna a gondolta, szavai mögött kín volt kivehető, Yamato kegyetlenül elmosolyodott.

- Én pedig végég nézem!

- Egy dologra kell odafigyelnünk, arra, hogy a fájdalma ne csillapodjon! Most pedig menj és élvezd az éjszakát! – utasította tanítványát, amaz csak bólintott vigyorogva, majd meghajolt, és hátrálni kezdett. Rövidesen eltűnt, magára hagyva mesterét, aki csak állt és vizsgálta az eget.

- Közel vagyok hozzád… kicsi Kamiya… a lelked már az enyém! – nevetett fel ismét ördögien, és hagyta, hogy szavait felkapja a szél.

Pillanatok múlva, az ég tombolása kezdett alábbhagyni. A nap első sugarai felbukkanva, átszűrődtek a szakadozó szürke fátylon, és a sötétséget elkergette a fény.

*

Az ablakokon a kellemesen meleg fény átvilágította szobát. June álmosan állt az ablakban, szíve nyugtalanul lüktetett. Tekintete ismét a verejtékező öccsét kémlelte. Fogta a nedves rongyot, kicsavarta és törölgetni kezdte az arcát, közben az ágya mellett térdelt. Len légzése szapora volt és kissé akadozó, de fájdalom nem tükröződött rajta. A sós vízcseppektől hajszálai összetapadtak és elvékonyodtak. Nővére aggódóan fürkészte a most teljesen nyugodt arcot, amely a homlokán megállapodó nedves rongy hűvösségére sem reagált. Mélyen alszik. Csak így képes a nyugalom és a béke látszatára. Mint minden lény, aki mély álomba szenderül, ő is körülövezte magát a nyugalom illúziójával. Elrejtve a méreg minden maró kínját. Azonban az alvás szemfényvesztése gyenge lábakon álló védelem. June tehetetlenül markolt bele a takaróba, melyen azonnal gyűrődések futottak végig.

- Ne aggódjon, Miss. June. A testvére erős és kitartó, és Faust mostanra biztosan megtalálta az ellenszert. – lépett közelebb az ágyhoz a doshi lány védője.

- Az egyáltalán nem biztos! Az arcnélküliek kiléte mind eddig rejtve maradt. Mégis, honnan lenne ellenszer? – a lány szavai elveszetten csengtek a kétségbeeséstől.

- Talán… Miss. Kagome, vagy a családja segíthet… - szólt Bason, hangjában bizonytalanság volt kivehető, szavai mégis elgondolkodtatóan hatottak June-ra és Pailong-ra. A kínai harcos szellem egy tapodtat sem mozdult Len ágya mellől. Kötelességtudata és aggodalma háromlépésnyire szögezte a Tao vezértől.

- Nem tudom… úgy tűnik, hogy a Kamiyak-kal nem túl szerencsés kapcsolatot létesíteni. Annának igaza volt, mikor óvva intett tőlük.

- Igen, de ha ezek a szellemek az ellenségeik, akkor többet tudnak róluk, mint bárki más. - a lány felállt, aztán az ablakhoz lépett, hogy kinyissa. Az üde levegő jól esett az éjszakát átvirrasztó doshinak, aztán lehajtotta a fejét és válaszolt védője kijelentésére.

- Bennünket, Tao-kat a múlt emlékei és az őseink fájdalma irányított. Nem foglalkozva a világ és az emberek változásaival, bezárkózottan éltünk. A körülmények hasonlóak, talán mostanra a Kamiya család is így él. Ha pedig ez a helyzet, akkor mindenkinél jobban tudom, hogy milyenek is valójában… - szavainak keserűsége nyomasztó csendet hagyott maga után, melyet csak a külvilág zaja rombolt le.

- Vagyis, ha Len élete lesz a tét, akkor sem segítenek? – kérdezte Pailong egy idő után megdöbbenve.

- Ez csak egy következtetés volt. Ha az öcsém élete fog függni… - hangja elcsuklott – nem számít milyen áron, de nem hagyom meghalni. – hátrafordult és elszántan nézett a két nem e világi lényre, akik helyeslően bólintottak.

- Most viszont, le kellene pihennie Miss. June! Úgy nem segít a testvérén, ha összeesik. – mondta kedves mosollyal az arcán a kung-fu mester. A lány igazat adva védőjének viszonozta a gesztust, aztán elindult az ajtó felé. Még egyszer ránézett az öccsére és a mellette lebegő szellemre. Bason szótlanul meredt előre, magába roskadva, mintha nem is lenne ott a szobában. Jelentéktelennek és hibásnak érezte magát, amiért nem tudta megvédeni Lent. Egy igaz harcosnak, még akkor is, ha tulajdonképpen maga után hagyta az életet a kötelességei a legfontosabbak.

- Régen nem így gondoltam, de most már tudom, hogy az öcsém számára Bason a legmegfelelőbb védő. – mondta szelíd mosollyal az arcán a doshi.

- Tessék? – kapta fel a fejét a neve hallatán a szellem – Elnézést, nem figyeltem. – nézett értetlenül a lányra.

- Csak tedd azt, amit eddig is… vigyázz Leny-re! – tudatva, hogy nem vár választ, June kisétált a szobából, akárcsak az őrszelleme. Bason döbbenten bámult még egy ideig utánuk, de aztán visszafordult mestere felé.

*

Ezekben, a délelőtti órákban Faust minden maradék energiájával azon volt, hogy megállapítsa a méreg fajtáját.

Mikor hazaért éjszaka már mindenki aludt, ő pedig megvizsgálta Len vérét. Úgy volt, ahogy sejtette. Olyan károsító anyag került a szervezetébe, ami halálos fenyegetést jelent, és melynek kilétéről fogalma sem volt. Különféle könyvekben, iratokban kereste a választ, orvosi pályafutása és családja révén megismert kollégáknál érdeklődött, de mind hiába. Álmos volt és fáradt, ráadásul ötlete se volt, mihez kezdjen most. Idegesen fel-le járkált az Asakura házban, várva a többieket.

A fiúk a szokásosnál is korábban keltek, Anna mindig betartja a szavát, ha edzésről van szó. Nyugtalanul aludt, a benne rejlő ösztönök és képességek nem hagyták elfelejtetni vele a menybolt békétlenségét, amely megfosztotta a várost a csillagok és a hold nyugtató fényétől.

Médiumként az érzékei olyasmikre vannak hangolva, amiket ember csupán puszta jelenségnek vél, holott sokkal többet rejt. Annát a vihar sugallata gyötörte…

Amikor hazaértek, a fiúk kidőltek a nappaliban. Pár perc levegőkapkodás után, Trey elindult a konyha felé.

- Ti is kértek valami kaját? – nézett vissza az ajtóból.

- Csak akkor kérek tőled, ha elfogyott a bálnazsírod! – mondta Yoh vidám hangon.

- Nem is adnék a tegnapi után!! Mind az enyém!! – dörzsölte össze tenyerét és sietve távozott. A szobában maradt három sámán összenézett… majd nevetésben törtek ki.

- Yoh mester! Anna kisasszony merre van? – nézett körül meglepődve Ryo.

- Azt mondta, dolga van a városban. Hmm… Kicsit furcsán viselkedett, mintha aggasztotta volna valami. – töprengett az Asakura fiú, majd megvonta a vállát- Mindeggy… ha valami baj van, majd csak elmondja.

Ebben a pillanatban Trey rontott be a szobába. Egyik kezében egy szendvicsféleséget, a másikban pedig egy cetlit tartott.

- Srácok, ezt nézzétek! A hűtőajtón volt, Faust írta. – barátai, érdeklődve körállták, ő pedig hangosan olvasni kezdte.

-“Amint elolvastátok, gyertek a Cseresznyefa vendéglőbe, vagy menjetek a Tao lakáshoz. Nagyon fontos, majd megmagyarázom.

A fiúk meglepődve és kérdően bámultak egymásra.

- Szóval… hova menjünk? – érdeklődött Yoh

- Lássuk csak… egy tüskés hajú ünneprontó, vagy egy étterem tele kajával? Hogy sikerült összehozni ezt a bonyolult kérdést?? – viccelődött a jégsámán és beleharapott a szendvicsébe.

- Azt tudjuk, hogy te a vendéglőbe akarsz menni, csak azt magyarázd el, hogy akkor minek eszel???? – kérdezte Ryo meghökkenve, barátjától, mire Trey válaszképp csak legyintett.

- Ne aggódj! Mire odaérünk elfogy. Hehe! – csámcsogott tovább jóízűen. A magas sámán csak sóhajtott egy nagyot.

- Fiúk, inkább ezt hallgassátok milyen új nevet találtam ki a Cseresznyefa étteremnek…- megvárta, míg ráfigyel a lelkes közönség – Cseresznyefa itt terem!!!!! HAHAHAHA!

Ekkor Trey fuldoklani kezdett egy félrenyelt falattól, mire Ryo erőteljesen hátba vágta. A jégsámán arca vörösen lángolni kezdett, mind a levegőhiánytól, mind a haragtól.

- JOCÓÓ!! GRRR! –Ryo-val kergetni kezdte a néger sámánt, aki még mindig röhögött. Az Asakura fiú körül futkároztak egy darabig. Yoh pedig nevetve követte őket a szemével.

- YOH! Faust azt írta, hogy nagyon fontos. Talán valami baj van! – lebegett közelebb Amidamaru a fiúkhoz.

- Igen, igazad van. – helyeselt a sámán, és közben a többiek is lenyugodtak. Trey mérgesen bámulta Jocót, amaz viszont nem foglalkozott vele. Végül megegyeztek a vendéglőben, és arra vették az irányt.

*

Faust futott, amilyen gyorsan csak bírt. Tudta, hogy most minden perc számít. Nem várhatott tovább tétlenül, úgy döntött felhívja June-t, és beszámol a tényekről. A lány sokáig nem válaszolt a telefonba, de aztán nyelt egyet, és megadta az étterem címét. Megkérte a férfit, hogy beszéljen az ő nevében is, és siessen, mert Len-nek időközben felszökött a láza és félre beszél. Neki vele kell maradnia. A szőke sámán kis idő múlva már a vendéglő ajtaján futott be. Megállt az ajtóban és szétnézett. Háta mögül hallotta a szélcsengő figyelmeztető hangját. Az épület, szinte teljesen üres volt, az asztalok búsan sorakoztak fel. Csak hátul a falnál ült egy férfi, akit épp kiszolgáltak az italával. A pincérnő barna haja össze volt fogva egy copfba, a kezében pedig egy tálcát tartott egy pohár víz kíséretében.

Kagome az ismerős csilingelő hang irányába nézett, és tekintete összeakadt egy bizarr külsejű szőke férfiéval, kinek oldalán egy szellemlány állt.

Folyt. Köv.